Lányaim humora

Ha a Lányaim együtt elkezdenek bolondozni, akkor vége a világnak. Így történt egy legendás vendéglátás során is, ami a „Sógornő” címen került be a családi történetek sorába.

A Sógornő, egy tőről metszett úrinő volt, akinek a húgát, egy jelentős politikai személyiség vette feleségül. Ő maga egy kertész özvegye és egyben Édesapám ügyfele volt, de a sors velem ettől teljesen függetlenül hozta össze, a válásom környékén. Ja, hogy el nem felejtsem akkoriban nemcsak a férjemet vesztettem el, hanem a munkámat is. A Sógornő a fejébe vette, hogy álláshoz, és férjhez, de legalábbis előnyös kapcsolathoz juttat, és ennek szellemében többször meghívott engem a házába. (Egyik próbálkozás sem járt sikerrel.)

Illő volt a meghívásokat viszonozni, ezért egy uzsonnát szerveztem magunkhoz, akkoriban friss különállóként éppen csak beköltöztünk a Lányokkal a jelenlegi sorházi lakásba. Abbeli igyekezetemben, hogy a Sógornő által képviselt nívót megközelítsem, a Nagymamámtól kapott madeira terítőn tálaltam, a búzavirágos Zsolnay porcelánnal, ezüst evőeszközzel (még nem kellett eladnom J), és persze finom ételekkel, virágdíszítéssel.

A Lányaim kezdetben „viselkedtek”, de mivel ők nálam sokkal kevésbé viselték el azt a mesterkéltséget, finomkodást, amit a Sógornő tökélyre fejlesztett, egyszer csak – sajnos egyszerre – mindkettőbe belebújt a kisördög, vagy ha tetszik, mindkettőből kitört az alaptermészetük, és elkezdték egymást figyelmeztetni.

Vigyázz! El ne törd a kistányért, holnap vissza kell adnunk a szomszédasszonynak, akitől kölcsönkértük! Már így is idegbajos, hogy nem lopja-e el Anyu az ezüstkanalait!

Vagy: légy óvatos! A barátnőd csak egy napra adta oda neked ezt a szép ruhát, ha leeszed, sohase tudjuk kimosni belőle a foltot, és akkor legközelebb kitől kérünk majd ruhát?

Majd a Csengetett Mylord, Mabeljének stílusában figyelmeztették egymást, hogy mindenből egyenek, mert az idejét sem tudják, hogy mikor került utoljára az asztalra ilyen, vagy olyan étel. Minden falat után hümmögtek, ízlelgették, a desszertet ujjongással fogadták, mint akik évente egyszer, ha hozzájutnak. Hétköznap – tájékoztatták bizalmasan a Sógornőt – csak legfeljebb üres paprikáskrumpli, vagy tészta az étel, már ha van itthon.

Egyszercsak ásítozni kezdtek, hogy most már igazán menniük kell aludni, ugyanis holnap korán kelnek, szaladnak a munkába, hiszen mindkettejüknek, egész nyáron dolgozni kell (még iskolába jártak, Sári gimibe, Zsófi már egyetemre), de előtte el kell adniuk egy-két ruhájukat, amit Nagyapjuktól kaptak, mert nem lesz miből kifizetni a villanyszámlát.

A szemük ragyogott, az arcuk piroslott a visszafojtott nevetéstől, de megállták, nem pukkant ki belőlük. A felületes szemlélő, akár a különleges élmény hatásaként is értékelhette felfokozottságukat.

Szegény Sógornő az első egy-két poénnál még mosolygott, de később ez bizony az arcára fagyott, elkezdett feszengeni, nem tudta összeilleszteni a nagyhírű ügyvéd nagyapa, a korábbi bankár anya lányainak vallomásait, a saját addigi elképzeléseivel, majd taxit hívott, és hazament.

A lányok végre szabadon átadhatták magukat a parttalan röhögésnek, egy-egy mondatuk felidézésének, a Sógornői reakciók értékelésének.

Soha többé nem találkoztunk a Sógornővel.