Karapancsa

Valamelyik családi visszaemlékezésben már megemlítettem, hogy Ili néni férje dr. Falubíró Vilmos, eredetileg Altdorfer volt, édesapja a Habsburg család karapancsai vadászkastélyának és vadasparkjának a fővadásza, vagy főintézője volt. Vili bácsiék tartották a kapcsolatot a Habsburg utódok némelyikével, leveleztek, és valamelyik főhercegnő, ha Magyarországra jött, Vili bácsiékat is minden alkalommal meglátogatta.

Vili bácsi minden évben kapott a karapancsai Nagy kastélyban egy-két hét nyaralási lehetőséget, mert egyébként ez a kastély a „high society” számára volt reprezentatív kirándulási és szálláslehetőség, oda hétköznapi, földi halandó nem nyert bebocsáttatást, de még csak hallani sem hallott róla.

Ili néniék, a Húgomat vitték el először Karapancsára, fiatal felnőtt korában, látott fekete gólyákat, úszott a vegytiszta vizű Dunában, lebarnulva, kisímulva jött haza a feketególya szárnytollakkal és felejthetetlen élményekkel, én meg sóvárogtam.

Mindig mondom a lányaimnak, hogy óvatosak legyenek, legyünk a vágyainkkal, mert azok hajlamosak arra, hogy teljesüljenek előbb-utóbb, persze  nem akkor és nem úgy, ahogy elképzeltük, és akkor az ember lánya ott áll egy-egy megvalósult álommal, amire már végképp semmi szüksége, és totális csalódásnak bizonyul.

Csaknem így jártam Karapancsával is, amikor 25 évvel később, már elváltan, két felnőtt, önálló leszármazottal, meghívást kaptam Ili néniéktől, hogy Sárkával és Janó unokaöcsémmel együtt töltsünk négy napot velük együtt Karapancsán. Két autóval mentünk, a sajátunkat én vezettem, a minket követő, és jól vezető Janó öcsém legőszintébb röhögésével kísérve, mert nekem még a meredekebb ívű kanyarokkal is gondom volt.

Ili néni – aki velünk utazott - fejből navigált, majdnem tökéletes pontossággal, míg a 80 év feletti Vili bácsi – aki Janót irányította - szokásosan, tudományos alapon, bár sokkal több tévedéssel és vitával, de végül is leértünk. A látvány, mit mondjak, impozáns volt.

Még ennél is jobban meglepődtünk, amikor beléptünk a barna bőr borítású, klub-garnitúrával berendezett hallba, és még ennél is sokkal jobban, amikor a biedermeier bútorokkal berendezett, saját lakosztályunkba jutottunk, szobánként saját fürdőszobával.

Amikor a tényleg fejedelmi gazdagsággal megterített vacsora-asztalhoz ültünk, ahol szarvaskolbász, vadkan-szalámi, vadkan-szalonna és mindenféle saját termésű paradicsom, zöldpaprika, frissen sült házikenyér volt csak az előétel, már éreztük, itt vége minden fogyókúrának.

Aztán minden alkalommal másképp főzött leves, többféle húsból álló, változatos köretekkel kísért második fogás és házi sütemény, mint desszert, fekete kávé, porcelán teríték, ezüst evőeszköz, reggelire házi dzsem, méz, házi savanyúság, felvágottak, tojásételek.

Ilyen ellátásban még szinte soha nem volt részem, pedig szó szerint bejártam közel az egész világot, hivatalos utakon, és magánemberként, az általam legnagyobbként tisztelt köztársasági elnök, Göncz Árpád kíséretében, az üzletember delegáció tagjaként jártam Törökországban, dél-Amerikában, közép-Ázsia több államában, sok mindenben volt részem, államfői fogadásokban, sokcsillagos szállodákban, de Karapancsa tökéletesen versenyképes volt.

Itt tapasztaltam meg életemben másodszor az elektroszmog fogalmát a gyakorlatban. Itt, a Gemenci erdő kellős közepén, csak a kastély környékén volt elektromos áram, azt is talán valami helyi generátor állította elő, mert este 10 után, amikor mindenki lefeküdt, vége szakadt az áramszolgáltatásnak, és olyan mélységes sötétség vett minket körül, amit annak előtte legfeljebb Ráckevén tapasztalhattunk, a nem ritka áramszünetek esetén, de itt sajnos nem volt mindenhol előkészített gyertya és mécses, mint Kevén, itt csak áthatolhatatlan sötétség volt, és neszekkel, zörejekkel tarkított mélységes csönd. Egy-két éjszakát követően is ijesztő volt a természetnek ez a közelsége és mélysége.

A másik döbbenet a Gemenci erdő volt. Vili bácsi tiszteletére kaptunk egy lovaskocsit, az vitt körbe bennünket az ősvadonban. Csakhogy ez nem volt korántsem zökkenőmentes. Vili bácsi, a maga 80 évével, magas hangjával, amely izgalmi állapotban egyre magasabb frekvenciára kapcsolt, a bakon állt, közvetlenül a kocsis mellett, és bármit meglátott, őzeket, rókát, azonnal visítva közölte az ő Ilikéjével, mialatt mi azon drukkoltunk, hogy a kisöreg le ne essen a kocsiról. Ili néni szintén éles hangon utasítgatta Vili bácsit, hogy ne riassza el 5 kilométeres körzetben az állatokat, míg mi Sárkával, a saroglyán, megpróbáltunk fennmaradni a kocsin, erősen csimpaszkodtunk, amíg elölről a szúnyogok, hátulról meg a bögölyök csípkedtek bennünket. 

Nem láttuk meg a fekete gólyák, magasan a fák közé rakott fészkeit, rettegtünk, hogy egy mélyebb, vízzel telt gödörben felborul a kocsi, vagy mi esünk bele a sárba, nyomasztott bennünket, hogy Vili bácsi belepusztul az izgalmakba, szóval teljesült a karapancsai vágyálom, de rémálom lett belőle.

A menekülés váratlan volt, ugyanis a szó szerint milliomos Vili bácsi a második napon elkezdett azon sopánkodni (mit sopánkodni, az aggodalomtól egyre magasabb hangon, inkább sipítozni), hogy kiesszük a vagyonából, és hogy mennyibe fog ez a kirándulás neki kerülni. Ezt mindannyian érzékeltük, úgyhogy együttes erővel, félszavakkal, alig kimunkált magyarázatokkal, de egyező akarattal elindultunk szépen hazafelé.