2015. augusztus 31., hétfő

Sárka és a tejbegríz


Sárka lányom kimondottan rossz-evő gyerek volt. Volt egy kerek év, amire úgy emlékezem vissza, hogy tejen és kiflin kívül, nem evett meg semmit (persze biztosan torzít az emlékezés). Esténként, amikor asztalhoz ültünk, Sárka beleszagolt a tányérba, és csak annyit mondott, hogy fúúúj!

Hiába mondtam, hogy a fúj, az tegnap volt vacsorára, ma finom ez, vagy az van, és csak kóstolja meg, legalább egy kiskanállal, hajthatatlan maradt, és jött a kifli, meg a tej.

Telt-múlt az idő, és Sárka is óvodába került, ahol nem volt apelláta, meg kellett ennie, amit adtak. Itt először az a gond merült fel, hogy jónéhány étel nevét sem tudta. Például a felvágottakat úgy írta le, hogy valami piros husi volt, fehér pöttyökkel.

A tarhonyát a Nagyi se szerette, nem is főzte, én meg Nagyi nevelése voltam, én se főztem (ma már marhapörkölthöz nagyon szeretjük). Erről így számolt be Sárka: volt piros apró husi, meg valami targonya, vagy targonca (azóta is így hívjuk).

Ami az óvodai konyhán abszolút kedvencévé vált, az a tejbegríz volt.


Részemről a tejbegríz totálisan tiltólistás étel volt, mert Nagyi hetente legalább háromszor adott uzsonnára tejbegrízt, vagy fahéjjal, vagy kakaóporral megszórva. Mit mondjak, szívből utáltam, a széléről ettem egy két kanálkával, majd jó gusztustalanra összekevertem, és hiába fenyegetett a Nagyi egy jókora pofonnal, nem ettem meg. Nem is főztem a gyerekeknek, egyszer sem.

Igen ám, de Sárka megszerette az oviban, és otthon is kérte. Nekiláttam, és nagy örömmel, - végre eszik valamit a gyerek - elkészítettem a világ legfinomabb, lágy de mégsem folyós, könnyű, habos tejbegrízét, és mosolyogva vártam, hogy mit fog Sárka szólni.

Sárka kanalazta, eszegette, de nem volt teljesen elégedett. Végül összegezte az ételkritikusi álláspontját: finom volt Mami, de az oviban sokkal finomabb, ott tészta is van benne.


Még hogy tészta! Naná, hogy a féligfőtt, nem rendesen elkevert grízcsomókat hiányolta az én válogatós lányom, de akármennyire igyekeztem, azóta sem tudok „tésztás” tejbegrízt főzni.

A leves


Ma carbonara spagettit főztem ebédre, Sárka kedvence, és elé kívánkozott valami leveske. Leveske? Mi a fene ütött belém? Egész életemben utáltam a leveseket, most meg hiányolom?

Nagymamám hagyományos konyhát vezetett, hét közben kétfogásos, hétvégén három fogásos ebédeket főzött, ki nem maradhatott volna a leves.

Én legendásan rosszul evő gyerek voltam, válogattam volna, ha a Nagyi ezt engedi, de a levessel végképp bajban voltam, mert bármennyire utáltam is, a vége mindig az lett, hogy a levessel dugig jóllaktam, a finom, várt és szeretett második fogásnak meg már egyszerűen nem jutott hely a pocakomban. El is határoztam, hogy én aztán a büdös életben soha nem fogok leveseket főzni!

Olyan öt éves korom óta élő családi szólás is az evéshez fűződő viszonyomhoz kapcsolódik. Apu elmesélte (volna) nekem a Piroska és a farkast. Éppen ott jártunk, hogy az álnok farkas, megkerülve Piroskát a Nagymama házához loholt, és ott hamm, bekapta a Nagymamát. Én a saját, közel 100 kilós, gömbölyű Nagyimból kiindulva, és magam elé képzelve egy farkaskutyányi, kilógó bordájú farkast, elborzadtam a feladat nagyságától, és csak annyit mondtam, hogy: Ajjaj! Szegény farkas! Itt volt vége a mesélésnek, s bár nem nagyon értettem, hogy miért zokognak a nevetéstől a szüleim, örömmel könyveltem el a sikeremet.




Mostanában azt veszem észre, hogy egyre többször főzöm Nagyi kedvenc kombinációit, mint például valami kiadós leves, mondjuk füstölt hússal gazdagított, tejfölös, fejtettbab-leves, vagy gulyás leves valami tésztával, palacsintával, dajkedlivel, vagy cseresznyés, meggyes piskótával.





Aztán nagy kedvenc a marhahúsleves, a leveshús külön, hagymás törtkrumplival és gyümölcsszósszal.

Abból a szempontból azért mégsem fordult ki teljesen a sarkaiból a világ, hogy karfiol levest, vagy karalábé levest a fél világért se főznék!

Ugyancsak nagyot fordult velem a föld, abból a szempontból is, hogy évtizedekig a saját konyhámban, minden de minden zsírdarabkát, akkurátusan letisztogattam a húsokról, és kidobtam. Oldalas, vagy tarja, netán csülök be se került a konyhámba.

A Nagyi annak idején ugyanis imádta a zsíros falatokat, a „flaksznis húst”, amit szeletelés közben, csak úgy minden nélkül be-bekapott, „ti úgyse eszitek” jelszóval, én meg kifordultam a konyhából, mert ettől öklendezni kellett, annyira utáltam. Soha nem fogok zsíros húst főzni, fogadtam meg.

Talán a családban elterjedő kerti sütögetések tarja-szeletei, vagy ki tudja milyen élmény hatására, azt veszem észre magamon, hogy mostanában már egyáltalán nem idegenkedem a szaftosabb falatoktól (magamnak is félve vallom be, hogy talán szeretem is), sőt már oldalast is vásárolok, igazán ropogósra sütöm, és rozmaringos fokhagymás, vagy mézes mustáros változatai kifejezetten nagycsaládi kedvencekké váltak.



Miben fordul még 180 fokkal az ízlésem? Ha megpróbálok visszaemlékezni még egyéb dolgokra, amiket teljes szívből utáltam, mint például az örökös masni a hajamban, vagy a fehér cérnakesztyű, na ezekben biztos vagyok, hogy semmiféle égi-földi hatalom nem módosítja örökös ellenszenvemet. De mi van azokkal az apróbb dolgokkal, amik eszembe se jutnak J?


Szóval óvatosan az ítéletekkel, az „én soha” jellegű fogadalmakkal, mert az ember egy pár évtized elteltével, könnyen átkerülhet az asztal másik oldalára!

2015. augusztus 30., vasárnap

A reggeli dudáló


A kertünk vége egy kis bekötőútra néz. Azaz nézne, ha nem nőtte volna be az orgonabokor, a hóbogyó, a trombitafolyondár és egy csokorba kötött selyembarkából sarjadt, immár szobányi méretű fűzbokor. S mindez, az alig másfél méteres senkiföldjén.

A szomszéd-asszonyunkkal máig bánjuk, hogy annak idején, beköltözésünkkor, nem volt merszünk egyszerűen a kertek végéhez csapni ezt a földsávot (mint sokan mások a mi kis lakóparkunkban), amit nekünk kell megművelni, tisztán tartani, és persze van is mit, mert aki erre jár, az minimum az üres zacskóit, a papír-szemetét, a kiürült sörös dobozát rejti a bozótba.

Ennyi cserje mellett már csak a hangok szűrődnek be, nem lehet látni, hogy ki jár arra. Mostanában egyre többen, mert a kerületünkben bevezetés alatt álló fizető parkolás miatt, a szemfülesebbek ide parkolnak, ebbe az egyelőre ingyenes utcácskába.

Újabban, minden reggel fél kilenckor, olvasás, vagy reggelizés mellé (e kettőt párhuzamosan művelem, ahogy minden étkezés közben olvasok J), egy elnyújtott dudaszó társul.

Aztán délután négy körül ez megismétlődik.

Töröm a fejem, és történeteket találok ki. Egy szülő lehet? Aki a kisfiát-lányát hozza az utcában lévő francia óvodába? Délután is dudál a gyereknek, hogy itt vagyok érted, aranyom?

Vagy Nagyihoz hozzák a lurkót?

Vagy egy lelkes udvarló jelzi szíve hölgyének, hogy közeledik, és így búcsúzik tőle délutánonként? Rettentő kitartó!

Esetleg egy ápolónő üzen így a rá váró idős ápoltjának, hogy csak percek kérdése, és már megérkezik, nem kell tovább magányosan szembenéznie a nap nagy részével, és délután így köszön el?

Sohasem fogom megtudni.

Tegnap reggel negyed órát késett a dudás!

Ma szombat van, nincs duda!


Mi lehet ez J?

Hétfőn reggel fél kilenc van. Éppen locsolgatok a kertben. Megérkezett! Pontos időben felhangzik a pár másodperces dudaszó!

Papó szóviccei


Ma reggel 6-kor, éppen végezve a reggeli internetes újság-olvasgatásommal, felnéztem a FB-ra, hogy mi történt tegnap óta, és eközben bejelentkezett Zsófim, aki éppen végzett Zita unokám hajnali szoptatásával, azzal, hogy a Papó szóvicceiről is írjak, s rögtön idézett is kettőt.

Papó az én édesapám, az unokái nevezték el Papónak.

Apu különleges gyerekkort élt. Már leírtam valahol, hogy nagyapám 1919-es politikai szerepvállalása miatt, Apu és testvérei igencsak zárt közösségben nőttek fel, leginkább egymásra és a szüleikre voltak utalva, meg a tágabb családra. Így a számukra a megszokottnál is jobban felértékelődött az olvasás, és mindenféle nyelvi játék.

Apu nekünk is megtanította azokat a – mint már felnőttként megtudtam – nyelvújításkori, számunkra roppant vicces szótekervényeket, mint gőzpöfögészeti tovalöködönc (gőzmozdony), vagy nyaktekerészeti mellfekvenc (nyakkendő), egyen-billengészeti körduplány (bicikli), megkönnyebbülészeti körguggolda (WC), orrfuvolászati négyzetrongy (zsebkendő), és ezt Apu és testvérei, később mi is, úgy fújtuk, mint egy jópofa, családi rigmust.

Próbáltunk ilyeneket alkotni is, én például az egyik első fogászati élményem hatására alkottam meg úgy hat évesen a szájszívoszkóp kifejezést, a nyálelszívóhoz kapcsolódó, nem túl kellemes élmény hatására.

Naná, hogy pontosan tudtuk mi az a foltos nyakorján (zsiráf), sőt a testvéremmel vadásztuk a másik által vélhetően nem ismert szavakat. Emlékszel Testvérem: dörcögős és kácsong?

Papó nagy szóvicc-gyártó volt. Némelyik félresikerült, és csak ő nevetett nagyokat rajta, de némelyik beépült a családi mondások közé.

Íme kettő:

Tegnapelőtt dárvédek én hármasület,
Tegnap dárvédsz te kettesület,
Ma dárvéd ő egyesület (Madárvédő Egyesület).

Tegnapelőtt tuska december 29.,
Tegnap tuska december 30.,
Ma tuska szilveszter (Matuska Szilveszter).

Aztán egy harmadik:

Én-ekelek,
Te-keregsz,
Ő-gyeleg,

Mi-ákulunk,
Ti-vornyáztok,
Ők-lendeznek.

A legutolsó sántít, de mi így is szerettük.

Máig játsszuk azt is, főleg a Testvéremmel és Sárka lányommal, hogy átadogatjuk egymásnak azokat a könyveket, amik nekünk bejöttek. Igen ám, de aki elsőnek olvasta a könyvet, az megjelöli azokat az oldalakat, ahol valami különösen megkapó, vagy vicces gondolatot talált, egy papír-zsebkendőt becsúsztatva a lapok közé, vagy egy apró ceruzajellel az illető oldalon. A másiknak meg az a feladata, hogy ráleljen arra az egy-két mondatra. A találati arányunk szerintem úgy 80-90 %-os, de ha nem találjuk el az is jó, mert akkor közösen fedezünk fel, immár több nekünk való dolgot.

Papó halálával örökre megszűnt egy másik, a könyvekhez kapcsolódó családi játék, a könyvvadászat. Apu, ahogy belépett bármelyikünk lakásába, előbb-utóbb a könyvespolc előtt kötött ki, és leemelt ezt-azt, néha meg is jegyezte, hogy ezt tőlem hoztad el, majd zsebbe, kabátba, ide-oda elrejtette a szerzeményeket. Naná, hogy aztán mindenki más, meg az ő könyvespolcairól vadászta vissza a saját könyveit, illetve vadászta ki, azokat, amikre már régóta fájt a foga. Így - előbb-utóbb – a kedvenceink sorra járták a családi könyvespolcokat és éjjeli-szekrényeket. Soha senki nem sértődött meg, nem csinált ebből gondot, annál is inkább, mert rettentő sok könyvből több példányunk is összegyűlt az idők folyamán.

Bár azt a Zichy grafikás Arany Balladákat, na azt szeretném tudni, hogy ki rejtegeti?

Papó egyébként is jól tűrte a viccelődést, akkor is ha rajta mulattunk. Ahogy idősödött, minden családi rendezvényen befészkelte magát az egyik kényelmes fotelbe, és aztán elszunnyadt. Hemzseghetett körülötte 20-25 ember, ő békésen szendergett. Természetesen minden alkalommal akadt köztünk valaki, aki egyszer csak elrendelte a szilenciumot. Szinte abban a másodpercben, hogy totális csönd lett Apu fölriadt, körbepislogott a szemüvege fölött, és „mi van, mi van, elaludtam?” kérdezte. Persze mindig kitört az általános nevetgélés, és folyt tovább a beszélgetés, a maga medrében.

Egyébként Apu az étteremben is képes volt a rendelés és az ételek megérkezése között egy jót szunyókálni, amit a törzshelyeinken már jól ismertek és megszoktak, úgyhogy ha valami mégsem volt, vagy elfogyott, azt a kedvenc pincéreink suttogva közölték.

A kedvenc pincérek! Olyan közel 15 éves kihagyás után arra a hírre, hogy bezár a Régi Sipos Étterem, Sárka lányommal nosztalgia-ebédre mentünk egy vasárnap. Mi fölismertük az egyik régi kedvenc pincérünket, de természetesen nem vártuk el, hogy ő is felismerjen bennünket. Ezzel szemben az étlapok mellé ezt a mondatot kaptuk: de nagyon meg tetszett nőni a hölgyeknek! (Ez persze Sárkám esetén igaz, aki felnőtté vált ez alatt az idő alatt, míg én szimplán csak felvettem jelenlegi indián nevemet: Öreg Szem.)



2015. augusztus 29., szombat

Családi babonáink 2




Sárkám az első családi babona-füzér után azonnal reklamált, hogy és a sószórás, és a lekopogás?

Hát igen! Az ember bizony imitt-amott kihagy ezt-azt.

Ha kiszóródik a só, az veszekedést jelent. Ez nyilván még annak a korszaknak a figyelmeztető babonája, mikor kincs-számba ment a só, és aki azt óvatlanul kiszórta, hát bizton számíthatott veszekedésre, leszidásra, megtorlásra.

Mi ezt a fenyegető veszélyt úgy szoktuk elhárítani, hogy azonnal imitálunk, egy rövid, emelt hangú összeszólalkozást, és elégedettek vagyunk, hogy rászedtük a balsorsot.

Sárka valahonnan hazahozta azt a szokást is, hogy a kiszóródott sóból, egy csipetnyit az ember bal válla fölött, a háta mögé dob, ezzel mintegy maga mögött tudva a veszekedést is, de én ebben - bevallom - nem nagyon hiszek, elvégre nem áll mögötte a többgenerációs családi hagyomány, de azért, für alle felle, dobok egy kis sót hátra.

Egy családi szólás is kapcsolódik a sóhoz, azokra a párokra, akiknek együttlétét nem tekintették tartósnak, mondták az öregjeink, hogy na ezek se esznek meg együtt egy kiló sót!

Ha valakit, valamit dicsérünk, örülünk valaminek, és ezt ki is mondjuk, elégedettek vagyunk valamivel, azt azonnal le kell kopogni, fán, bal kézzel, alulról fölfelé, háromszor, hogy el ne pénecoljuk.

Ha valakinek sok szerencsét akarunk kívánni, ezt nem mondjuk ki, hanem csak háromszor megköpködjük, ez inkább csak a jobb oldala mentén, a levegőbe mondott phü-phü-phü, nem igazi köpködés (azt inkább néhány hang kiejtésére tartalékoljuk J).

Apu nem viselte el, ha a kenyeret a domború felére téve találta. „A hóhér kenyere!” mondta, és azonnal a talpára állította a veknit, mert a felfordított kenyér balszerencsét hoz a házra.

Gondoltam megnézem a Google-ban, ahol ezt találtam: „egykor a hóhér a várostól kapott napi egy kenyeret plusz fizetségként. A pék pedig, azért, hogy ne maradjon kenyér nélkül a hóhér, egyet megfordított, azt tilos volt másnak adni.”

Apu meséje kicsit másképp szólt, szerinte az asszonyok maguk dagasztották meg a család heti kenyér-mennyiségét, de a pékségben süttették ki. Mindenki megjelölte a saját kenyerét, speciális bevágással, formával, mintával, a pék meg hazaszállította a már kisült kenyereket. Az emberek tudomásul vették a hóhér létezését, ám nem kedvelték, féltek tőle, nem barátkoztak vele, és a péknél sütött házi kenyerek hazaszállításakor, megvetésük jeleként, fordítva tették a hóhér kenyerét, a halom tetejére.

Ha a családban bárkit bármilyen baj ér, megüti magát, elesik, karambolozik, beázik a lakása, akkor biztos, hogy jön egy másik családtag, és megjegyzi, hogy gondolj arra, hogy ez milyen nagyobb bajt vitt el a fejed fölül! És akkor mindannyian elgondolkodunk, kedvenc lidércnyomásaink kis gyűjteményét elsoroljuk magunkban, és örömmel állapítjuk meg, hogy valóban, ennél sokkal nagyobb baj is érhetett volna bennünket, elvégre ez javítható, reparálható, elmúlik.

A kaka (már bocsánat) - bármilyen formájában – szerencse. Ha álmodunk vele, ha belelépünk, ha elönti a WC-t. Büdös, nehezen takarítható, undorodunk tőle, fertőtleníteni kell, de hát csak megéri, hiszen szerencsét jelent!

Abszolút szerencse, a négylevelű lóhere. Csöpi nagynéném mindenhol megtalálja a kis mutánsokat. Mi ritkábban, de azért számtalanszor megesik, hogy egy-egy vaskosabb könyv újraolvasásakor, egyszer csak a párnámra esik egy-egy préselt négylevelű-lóhere levélke. Ott gyűlnek az éjjeli-szerényemen, nagy öröm törölgetéskor!

Betegséget nem szabad hazudni, mert utolér! Hányszor szeretnénk egy-egy kellemetlen feladat alól kibújni azzal, hogy kitört rajtunk a hasmenés, vagy fáj a fejünk, vagy hőemelkedésünk van. Ki ellenőrizheti? De Nagyi belénkverte, hogy ha betegnek lódítjuk magunkat, az bizony be is következik! Talán így (is) nevelt bennünket, az igazmondásra. Nálam sajnos túlteljesített, kényszeres igazmondó lett belőlem, és ez – higgyetek nekem – legalább annyi gondot okoz, mintha néha-néha képes lennék némi ferdítésre. Bár elhallgatni dolgokat, na azt már tudok (alig 60 évnyi gyakorlást követően)!

Nem szabad engedni, hogy bárki, bármilyen testi bajt, rajtunk megmutatva demonstráljon, mert az „átviszi a bajt”. A nézze drágám, itt hasogat, ott szaggat, emitt nyom, egyenes útja annak, hogy mi is átéljük, pont ugyanazt a szenvedést. Ha végképp nem sikerül elkerülni, hogy a mesélő a mi testünkön mutassa be az egészségügyi problémája topográfiáját, akkurátus simogatást kell alkalmazni!

Ha beütjük a könyökünket, az váratlan vendéget jelez. Nagyi (és persze Csöpi is, nyilván) még azt is tudta, hogy melyik könyök, milyen nemű vendéget jelez előre. Ha azonban akkurátusan megsimogatjuk az ütés helyét, elkerüljük a váratlan vendéget.


Második fordulóra, ennyi jutott az eszembe J! Ha több is eszembe jutott volna, az én mesém is tovább tartott volna!

2015. augusztus 28., péntek

Az első hőemelkedés


Az én négy hónapos Zita unokámnak, életében először ma volt hőemelkedése, sőt délutánra már lázas lett. Tegnap délután ugyanis megkapta a most esedékes (fogalmam sincs milyen) védőoltást, és reagált a szervezete.



A saját gyakorlatom szerint kétféleképpen reagálhat a gyerek a lázra, az egyik örökmozgó és nyűgös lesz tőle, ilyen volt Zsófikám, csitíthatatlanul tett-vett, és közben nem találta a helyét. Az orvos által javasolt, sőt előírt ágymeleg, vele elképzelhetetlen volt. Legfeljebb addig tudtam ágyban tartani, amíg pár száz mesét elolvastam, de akkor is csak ülve, mert néznie kellett a képeket. (Mi a saját meséinkhez is gyártottunk képeket, rajzolni kellett a mese közben, amit persze Zsófikám irányított, a történetet is, az ábrázolást is.)

Sárkáról viszont onnan tudtam, hogy be fog lázasodni, mert abbahagyta a legkedvesebb játékát, befészkelte magát a karjaimba, s ahogy egyre melegebb és melegebb lett, közben szépen és mélyen elaludt.

Zalán is ilyen volt, és most Zitánkról is kiderült, hogy ebbe az elpilledő, elcsendesedő csoportba sorolható. (Ez nagy segítség az anyjának J.)

Zitám irtó furcsa kis szerzet, derűs, mosolygós, kedves mindenkihez, érdeklődő, de ha a szülein és bátyján kívül bárki is felemeli, akkor némi szemlélődést követően éktelen zokogásba kezd, és csak az édesanyja tudja megnyugtatni.



Tisztába tehetem, a fürdés előtt levetkőztethetem, letisztogathatom olajjal, kukucsozhatunk a játszószőnyegén, de ringatni, ölelgetni, nem hagyja magát. Pedig de nagyon finom is az!

Az eddigi rekordom 10 perc, ennyit bírt ki sírás nélkül a karomban, az egyik délutáni etetést megelőző, már nyűgös-sírós időszakában, de amint meglátta az édesanyját, először csak méltatlankodó, egyre hangosabb hö-högéssel hívta fel magára a figyelmet, majd jött a kis teste megfeszítése, ami egyre nagyobb erőpróba, mert a súlya már elhagyta a 9 kilót (csak anyatejet kap), végül kitört a zokogás. Rajtam meg a röhögés. Ott álltunk, és rázkódtunk, és hangoskodtunk, és Zitám annyira meghökkent, hogy elfelejtkezett a zokogásról, ámulva nézett hol rám, hol Zsófira, és akkor egyszer csak már hárman nevettünk.

Most úgy hajtanám, gyorsítanám az időt. Várom már, hogy mikor ül föl, mikor kezd négykézláb közlekedni. Zsófi ebben is rendhagyó volt, mert rekordsebességgel négykézlábazott, hátrafelé. Néha megállt, hátranézett, belőtte a célt, és iszkiri! Tolatás, fordulás, játék!

Sárka viszont háromkézlábazott, az egyik lábát kinyújtotta hátrafelé, de ő legalább előre ment, nem farolt.

Mindkét gyerekkel rohantam orvostól orvosig, hogy ez a kicsit sem amerikai filmes, sajátos mozgás rendbenlévő-e, persze ezzel mindig jókedvre derítettem az orvosokat, akik némi kis vizsgálódás közben és után engem néztek hülyének. De kit érdekelt!

Várom, hogy milyen lesz, amikor Zitám feláll, megteszi az első tétova lépéseit. És ekkor meg lelassítanám az időt, hogy annak a varázslatos pár évnek, ami következik (szerencsémre Zazámmal ez még mindig tart, pedig már 7 éves), minden percét teljes szépségében, mélységében éljem át.



Apám a vadludakkal


Nem illő, ám ha publikus, ki tilthatja, belelátni mások közléseibe. Így találkoztam többször Sárkám posztjaiban Szabó Balázsék, Apám a vadludakkal című számával, bár sohasem hallottam.



Ma reggel Sárka letöltötte nekem, és végre végighallgattam. Aki ismeri tudja, hogy mennyire felkavaró. Akinek volt ilyen (apa-, család-)élménye és hiányolja, akinek sohasem volt és élete végéig vágyódik utána, aki nem tudja elengedni, őket mind megérinti.

A dal mellé olyan grafika társul, amiért világ életemben irigykedni fogok, hogy nem én rajzoltam meg. Egyik nagy kedvencem, Gross Arnold aprólékosságával, és ha lehet még szürreálisabban, ugyanakkor végletesen rendezettem idézi nekem József Attilát:

„Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.”

A búcsúzkodó, már máshová tekintgető, előző generációval embert próbálóan fájdalmas az együttlét. Sokan el is menekülnek az élmény elől, mélyen megértem.

Soha nem fogom elfelejteni, amikor a szívbetegségében, nagy hirtelen maroknyira kopó Édesapám, szürkén, a szoba sarkában ülve, a kis oxigén-palackjából lélegezve, láthatóan feladta.

Természetesen nekikezdtem buzdítani, eltéríteni a látható céljától, mondogattam, amit ilyenkor szokás – bár így is éreztem - , hogy a gyógyulás legalább fele a beteg szándékától függ, ha ő nem akar, nincs gyógyszer, ami segíthetne.

Akkor adtam föl, amikor Apu egyszer így szólt: Drágám! Csakhogy én már kíváncsi vagyok, hogy mi van odaát!

Soha többé nem noszogattam, viszont mindvégig támogattam. Ebben csak az volt a segítségemre, hogy biztosan tudtam, szép, gazdag.teljes életet élt.

A magam részéről abban hiszek, hogy a vég olyan lehet, mint egy kimerítő, szépséges téli túra után, a meleg kandalló előtt, a kedvenc, kényelmes karosszékben, egy pohár kedvenc italt kortyolva az ember álomtalan, mély álomba zuhan. Még érzi, hogy elhagyják a gondok és a gondolatok, de már érzi azt is, hogy itt a megpihenés.

Meg hiszek abban is, hogy minden atomom, molekulám visszakerül a természet örök, nagy. harmonikus körforgásába.


A lelkem, a halhatatlan lelkem, meg ha nem működött elég hatékonyan életemben, ahogy Szabó Balázs mondaná, nem főztem, mint anya (barát, társ), elég boldogságot, akkor sajnos csak annyit ért, majd az utódok!

2015. augusztus 27., csütörtök

Családi babonáink


Babonások vagyunk. Szégyen ide, szégyen oda, a babona átjárta a mindennapjainkat. Olvastunk ebből-abból, próbáltuk kisasszézni az élet apró megpróbáltatásait.

De ahogy, most visszagondolok rájuk, mindegyiket módosítottuk, reformáltuk, mert a baljós előjeleket nem fogadta el sem az anyai, sem az apai ági családom, hanem addig-addig módosítgatta, amíg végül valami kedvezőt is ki lehetett olvasni belőlük.

Itt van mindjárt indulásként a klasszikus fekete macska szindróma. Ha fekete macska megy át előtted az úton, az rossz előjel, valami pech. Aha, bárhol máshol! De nálunk, ha balról jön az a fekete cica, akkor viszont jó előjel, így módosult a családi babonatár! Ha az a szerencsétlen macska mégse fordult vissza, és keresztezte az utunkat a kívánatos oldalról, akkor kerülő úton folytattuk mondjuk a hazatérést.

Vagy a „pók este, szerencse másnapra, pók reggel, bosszúság aznapra” rigmust örök életre felváltotta, a „pókot látok, szerencsét találok” mondás, nagy szerencséjére a lakásainkban megbúvó, házi zugpókoknak!

Rettentő pedáns Nagymamám, egy dologért soha nem pörölt, ha ugyanis eltörtünk bármit, akár a féltve őrzött családi porcelánok bármelyik darabját. A takarítás közben Nagyi semmi mást nem mondot, csak azt, hogy „scherm ist glück”, vagyis: „cserép: szerencse”, és boldogan söpörte, vagy gyűjtögette össze a darabkákat, attól függően, hogy van e legalább halvány esély a reparálásra.

Jósoltuk az időjárást, „vörös az ég alja, holnapra szél lesz”, vagy „nagy udvara van a holdnak, holnap hideg lesz”, persze ez azt feltételezte, hogy a természetben éltünk, és mindennapos program volt az égalj, vagy a holdtányér megfigyelése.

Jósoltunk az újra nyíló virágokból, most is várom, hogy szeptember elején virágozni fognak-e a budai alsó rakpart gesztenyefái, mert – mint tudjuk – ez hosszú, napos őszt jelez, vagy a csoda, ha újra virágzik szeptember-októberben az orgona, na akkor aztán minden indián boldogan üdvözölheti a maga nyarát! Az én életemben kétszer fordult elő orgona másodvirágzás, de minden évben drukkolok, hogy jöjjön egy harmadik! Ugyanígy hosszú, meleg őszt ígért az újravirágzó szőlő is.

Újholdkor minden családtagnak kötelező volt a holdra nézve elmondani, hogy „új hold, új király, engem vendégségbe ne várj, elküldöm hozzád összes nyavalyámat”. Naná, hogy Zalánnak is megtanítottam! A mondóka után, hármat kell köpni, és az ujjainkkal elküldeni a nyavalyákat az újhold irányába. Fülig Jimmy, amikor a bal válla fölött hármat köp hátra, rózsaszín kőre, mivel nem babonás, elbújhat mellettünk! Üdv kedves Rejtő Jenő!

Aztán minden utunkat, elsőként a jobb lábunkkal lépve kezdjük meg. Ha elvétem, visszaülök.

Mi ölelkezős, puszilkozós család vagyunk, de először baloldalra, utána a jobb oldalra kell adni a puszit, fordítva balszerencse lenne.

Ha valamit elfelejtünk, és vissza kell mennünk érte, akkor le kell ülni 10 másodpercre, és újra útnak indulni, ezzel elkerülhető a balszerencse. Egy független megfigyelő számára rettentő röhejes lehet, ahogy mereven ülünk egy szék szélén, és számoljuk a másodperceket, bamba tekintettel, magam is röhögök az elképzelt látványon, de nincs mit tenni, a pechet – ha lehet – el kell kerülni!

Testvérem, a bejárati ajtó egy bizonyos pontjához illeszti a kisujját, valahányszor kilép a lakásunkból. Ez az ő privát babonája, mert természetesen mindannyian kifejlesztettük már a mi saját kis babonáinkat, egyéni használatra.

Nagy kultusza van nálunk a gyertyáknak, mécseseknek. Ha csak eszembe jut bárki, akit szerettem, és már nem él velünk, egy (vagy több) mécsest, gyertyát gyújtok, és a fényénél emlékezem. Nemcsak a kötelező alkalmakkor, hanem bármikor, amikor rámtör az emlékezés.

Szegény Terus nagynéném halála után, a ráckevei fiókokban több gyertyamaradványt találtunk, a lecsorgó viasz mintáiban ugyanis formákat keresett, arcokat, szíveket, virágokat, és ebből olvasott, és tollal - jól láthatóan – körülrajzolta, amit látott.


Természetesen gyűjtjük a szív alakú köveket, kavicsokat, fadarabokat, mert azok a szeretetet hordozzák, ugyanígy, a legömbölyített köveket, mert azok a teljességet, a harmóniát jelképezik, meg mindent, ami egyedi, különleges, mert ezek a haladást, az újdonságot jelenítik meg, és a világ mit ér tradíciók, teljesség, harmónia, szeretet és újítás nélkül?

A rác búcsú


Most már senki előtt sem titok, hogy Ráckeve életem meghatározó része, alapélmény. Ide kívánkozik a Ráckevei Szerb (vagy helyi szóhasználatban: rác) Templom is, ami a lokálpatrióták szerint (szerintem is) az ország egyik legszebb temploma.



Gyerekkoromban még nagyon elhanyagolt volt, és csak olyan tradíció-tisztelők tartották számon, mint Édesapám is.

Minden nyaralásunk során, kötelezően elsétáltunk a Szerb Templomhoz is, akkoriban mindig nyitva volt, végigjártuk az előteret, a vérző Madonna ikon előtt Apu mindig elmesélte, hogy valamikor, egy háborúban egy harcos, karddal megvágta a Madonna-ikont, nyaktájon, és az abból azóta is vércseppek szivárognak. Valóban volt az ikonon vércseppnek értelmezhető elszíneződés, és hát a mese, a legenda, a hit segítségével éppen azt láthatunk, amit akarunk.


A kezdetben román stílusban épült templomba barokk ikonosztáz került, de mögé – a vallási tilalomnak megfelelően – mi nőneműek még akkor sem mentünk be, ha tök üres volt a templom. 


Az oldalkápolnában, a falnak támasztva, hosszú póznákon, ott álltak a megfakult, nagyrészt elrongyolódott körmeneti selyemzászlók, silabizáltuk a padlóba temetett pópák sírfeliratait, a freskókon a szentek neveit, de persze ezek cirill-betűs feliratok voltak, és ez minden orosz-tudásunk ellenére, azért nem volt könnyű feladat.

A hátsó kijárat körül, a teljes falfelületet, egy valóban apokaliptikus, utolsó ítélet freskó foglalta el, bal oldalán a purgatóriumba, és a mennybe jutók győztes csapata, míg jobboldalon, a kificamodott pózba merevedő, pokolba zuhanók, és legalul maga a gyehenna tüze.


 A freskók alól csak néhol bukkant elő a korábbi falfestés egy-egy kis része, hol egy angyalarc, hol egy kis ornamentika.

Aztán kilépve a hátsó kapun, az augusztusi hőségbe, megcsapta az orrunkat az augusztusi, megszáradt fű, és por illata, elsétáltunk a kovácsolt-vas ráccsal lezárt kúthoz, és hazamentünk.

A templom egész évben tetszhalott volt, kivéve augusztus 28-át, akkor volt a templom védőszentjének névnapja, a templom búcsúnapja, amikor életre kelt a templom, és a kertje. A templom elé húzott barokk harangláb harangjai megszólaltak (az ott tanyázó denevérek legnagyobb felháborodására), a templomkertet és a templomot is megtöltötték a rác búcsúra, vélhetően Szerbiából, meg a görögkeleti vallást még tartó, környező falvakból érkező hívek.

A templom minden, kovácsolt vasból készült, a plafonról láncon lelógatott csillárjában gyertyák égtek, az ikonok előtt, csak a viasz-cseppekkel a földre ragasztva, az ember-magas álló gyertyatartókban is, amik mellett a haj meggyulladásának kockázatával számolva lehetett megállni, vagy elmenni.

A templomban az ikonosztáz előtt misézett a pópa, hatalmas szakállal, körötte férfiakkal, hömpölygött a tömjénfüst, és több szólamú, betanított vegyeskart megszégyenítő harmóniával, minden hangszer-kíséret nélkül, énekelték a „Goszpogyi pomíluj”-t a pópa változó előéneklésére válaszul (mi-mi-mi-mi-re-fá-mi J).

A szertartás a kertben folytatódott, ahol a feszület előtt volt egy szabadtéri oltár, szép szőttessel letakarva, rajta – minden bizonnyal – szentelt vizes tál, és a Pópa a vízbe mártott rozmaring csokorral szórta az áldást és a vizet a hívekre.

A hosszú hajú, testes asszonyok, a vadító augusztusi hőségben (ez akkoriban akár 30 fokot is jelenthetett J) is, egytől-egyig, hosszú ujjú, bő szoknyás bársonyruhában voltak, a meggyvörös, a mélybordó, a fekete és az élénk középkék bársonyruhák nyakán horgolt, széles csipkegallérral, fonott copfból kerekített kontyukat a tarkójukra, vagy a fejük tetejére tekerték. Az asszonyok kezében csipkeszegélyes kendők voltak, azzal legyezgették magukat, törölgették a homlokukat, nyakukat. A férfiak mind-mind fekete, mellényes szövetöltönyben.

Tudom, hogy gyerekként rettentően sajnáltam őket, mert én biztosan megfőttem volna ilyen ruhában, meg már akkor is vonzott a divat, és a szép ruhák világa, és ez az öltözet bizony igen távol állt az 50-es, 60-as évek divatvonulataitól.

Apu élete végéig, minden augusztus 28-át Ráckevén töltötte, és soha nem hagyta ki a rác búcsút. Mi már nem vagyunk ilyen szorgalmasak, de a gyerekeimet azért  minden nyáron elvittem templomnézőbe.



Mostanában, egy (egyébként borzalmas) forgalmi rend változásnak köszönhetően, minden alkalommal elmegyünk a rác templom mellett, és nagy örömmel látjuk, hogy a templom és környéke egyre rendezettebb.




2015. augusztus 26., szerda

Ökumenizmus



A Wikipédia deffniciója szerint, az ökumenizmus (görögül oikumené - földkerekség, a lakott világ, egyetemes, egész világot érintő) a keresztény vallási felekezetek által használt fogalom, eszme, mentalitás, ami az oikosz – ház, háztartás, otthon, haza görög szóból eredeztethető. Az ókeresztények az egyetemes zsinatokat ruházták fel az ökumenikus jelzővel. Ezeken az egyetemes zsinatokon fogalmazták meg a keresztény hit alapját jelentő, a kereszténység által ma is elfogadott hittételeket, melynek lényege a különféle keresztény felekezetek, egymás hitnézetbeli különbségei iránt tanúsított tolerancia, a felekezeti különbségek helyett a közös pontok, alapvető hitnézeti egyezőségek hangsúlyozása.

Mára – hitem szerint - az ökumenizmus már messze túlmutat a kereszténység határain, az én szememben az ökumenizmus az egyetemes közösség vállalás, az együttműködés keresésének gondolati bázisa.

Édesapám egész életében gyakorló ökumenista volt, a szó legszorosabb értelmében. Noha Apu nem volt zenebarát, de ennek ellenére otthon az ő jóvoltából voltak jelen a zsidó egyházi zene lemezei éppúgy, mint a gregorián lemezek, és ezeket gyakran hallgattuk.

Apu mint mondani szokás, kifejezetten botfülű volt. Ha karácsonykor éjféli misére ment a család, és Apu az újra átélt gyermekkori érzéseinek engedve, dörmögve énekre fakadt, sajnos a testvéremmel olyan fergeteges nevető-görcsöt kaptunk, hogy mindenfajta áhitatnak vége szakadt, egy csapásra. Máig is hasonló hatást érnek el unokaöccseim, ha véletlenül énekelni támad kedvük.

Apu számos vallás templomait, imaházait látogatta rendszeresen, nem misékre, vagy istentiszteletekre járt, hanem csak megmártózott egy-egy megszentelt hely hangulatában, elüldögélt, körbejárt, nézelődött, békét kötött a világgal.

Az úgynevezett európai kultúrkörön túl is érdeklődött, a Rámájana, a Mahabharata kedvenc olvasmányai közé tartoztak, megpróbált engem is belevonni, de lehet, hogy túl korai volt, mert én úgy elvesztem az istenek, istennők és reinkarnációik sűrűjében, hogy máig sem vitt rá a lélek az újraolvasásra. Apura viszont annyira hatott, hogy több Visnu képet is kiakasztott Pesten és Ráckevén is. Rendszeresen jógázott, és minket is folyvást inspirált a jógára.



Aput világ életébe zsidónak tartották, és engem is. Noha nem vagyunk szabályos zsidó család, hiszen a generációkon átívelő, anyai vérvonal nálunk nem követhető, azonban anyai ágon, az 1800-as évek asszimilációs irányzatának köszönhetően, evangélikus hitre áttért Zilbernagelek, apai ágon pedig a Kändl ősök mellett eszembe sem jutna a zsidó eredetem titkolása, vagy tagadása. Sőt, inkább büszke vagyok erre is, és a többi ősömre is, sokra tartom azt a sokszínűséget, amiben felnőhettem, pontosabban amihez máig is igyekszem felnőni. Nem véletlenül kapta kisebbik lányom a Sára keresztnevet.

A névadásban részemről két szempont játszott szerepet annak idején, egyrészt olyan nevet szerettem volna választani, aminek van hazai, magyar tradíciója, ugyanakkor a világ bármely pontján megtalálható a megfelelő névváltozat, és nem kell bemutatkozáskor végtelen magyarázkodásba bocsátkozniuk. Persze szerepet játszott az apai vezetéknév is, noha – mint tudjuk – ez idővel megváltozhat, Zsófi lányom a férje, Sári lányom pedig az én (vagy inkább a nagyapja) vezetéknevét vette föl, úgyhogy a gondosan megkomponált, hangrendi harmónia immár módosult J.

Mindez azért jutott eszembe ma hajnalban, amikor éppen kettőkor dobott ki az ágy, mert holnap lesz augusztus 28., a ráckevei rác (vagy szerb) búcsú napja. Ez is Apu vallásközi kalandozásainak egyik jeles eseménye volt, amíg élt, minden évben részt vett a templomi szertartáson.


Én csak lélekben leszek ott.

A szalongarnitúra


Szüleim – mint annyian 1951-ben – a semmire házasodtak össze. (Ha a mai realitásokat veszem figyelembe egy szempontból mindenképpen előnyben voltak, volt ugyanis mindkettejüknek munkahelye.)

Kezdetben egy nagynéninél kaptak egy szobát, a legendás Fürj utcai lakásban, amint azonban kiderült, hogy Anyu állapotos, a vénkisasszony nagynéni megrettent, Anyu pedig megsértődött, és végül az óbudai Dédanyámhoz költöztek, a dédszülői, öreg bútorok közé.

Amikor Dédanyám 4 évvel később meghalt, Anyuék maradtak a házban. A kétszobás lakás nappalivá előléptetett ebédlőjében a Dédanyám bútorai maradtak, a régi, fekete kredenc, a nagyasztal ma a Ráckevei nappaliban állnak. A hálóba Anyuék vettek egy akkoriban nagyon divatos hálószoba-garnitúrát, két szekrény (akasztós, polcos), két ágy, három-szárnyas toalett-tükör, éjjeli szekrények, azt hiszem körtefából készült, és ide került a Hübner ágról származó egyetlen örökség (a néhányunk lábfejét nyomorító Hübner-bütykön kívül), a barokk szalongarnitúra.


A garnitúra már eleve elég lepukkant állapotban került hozzánk, a székek, karosszékek sarkán elkopott a brokát huzat, kilógott az afrik (vagy szizál?), a rugók nyikorogtak, és csöppet sem rugóztak, ellenben nem kellett sok ahhoz, hogy átszúrják a huzatot. Az egyik széken még egy lövedék nyoma is jól látszott. A fehér alapozó festésre felvitt aranybevonat, az alapozással együtt itt-ott lepattogzott.

Így aztán nem ülhetett rá senki, egyetlen funkciója a helyfoglalás volt, na meg az örökös takarítgatás.

Anyunak voltak kísérletei a garnitúra helyrehozatására, de amikor a nagy nehezen felkutatott asztalos és kárpitos kisiparosok felvilágosították Anyut arról, hogy az aranyozást valódi aranylapocskák ráégetésével vitték fel annak idején, és így kell eljárni a felújítás során is, már rá se kérdezett az árra, hanem feladta a restaurálás gondolatát.



A garnitúrához egy barokk vitrin is tartozott, aminek íves ajtajából már régen kitört az üveg, viszont a hátsó falon ép maradt a tükör, és megmaradtak az üveg polcok is, azzal a bökkenővel, hogy egyrészt minden állandóan poros lett a vitrinben, másrészt nem lehetett elmenni mellette, mert a polcok nagyobb lendület esetén leestek, és akkor bizony eltört az a néhány, talán nászajándékba kapott, Herendi porcelán bonbonier, hamutál, szobrocska, az az egy-két kristály vázácska.

A vitrinről nem maradt fényképem, valahogy így nézett ki, bár az ajtaja nem egyenes volt, hanem ívesen hajlított.



Anyu ezt is be akarta üvegeztetni, de hát az 50-es, 60-as években az üveges kisiparosok legfeljebb ablaküvegezést, vagy képkeretezést vállaltak, egy ilyen speciális üveg kiöntésére még csak esély sem volt. Egy közülük elvállalta volna, hogy hosszú üvegcsíkokkal beüvegezi az ajtót, de ettől Anyu frászt kapott, mert lelki szemeivel már látta, hogy a lányai hogyan vágják le sorra az ujjacskáikat az üvegcsíkok éles szélein, úgyhogy ez is elmaradt.

Szóval kerülgettük a garnitúrát, időnként áttologattuk a szoba másik sarkába. Időnként Anyu elábrándozott arról, hogy eladja, és mi mindent fog vásárolni az árából, de – enyhén fogalmazva - a régiség-kereskedés sem élte akkoriban fénykorát, volt olyan ócskás, aki pénzt kért volna azért, hogy hajlandó legyen elszállítani a garnitúrát, vagy 3.000,- forintot, ami akkoriban talán kettejük teljes havi jövedelme lehetett.

Én időnként fellázadtam, és a leginkább épen maradt karosszéket kihurcoltam az íróasztalom elé, de utólag be kell vallanom, hogy minden a fenekem alá tolt párna ellenére, baromi kényelmetlen volt.

A garnitúrához tartozott, egy kerek kis asztalka, a teteje üveglap volt, alatta egy dobozkának tűnő fiók, arany-brokát béleléssel. A négy lábát középen egy faragott, kerek virágcsokorba fogták össze a kereszt-támaszok, ez is aranyozott fából készült.

Telt és múlt az idő, mi felnőttünk, és csak kerülgettük és törölgettük rendületlenül a garnitúrát.

Anyu segítségével és bölcsességének köszönhetően, elkezdtük építtetni első társasházi lakásomat, ami – mint mindig – azzal járt, hogy egyszer csak a tervezett kivitelezési költség hirtelen megnőtt, és nekünk meg annyi pénzünk, és hitelünk volt, amennyi, patt helyzet alakult ki.

Na akkor, Anyunak ismét eszébe jutott, hogy adjuk el a szalongarnitúrát. Ez úgy a 70-es évek első harmadában lehetett, és első kísérletre, valami, akkor horribilis összegért sikerült is eladni a bútorokat, bőven futotta a társasházi befizetésre.


Olykor elmélázom azon, hogy szeretném-e ha még ma is meglenne, persze felújítva, restauráltatva, a bordó liliom-mintás brokáttal bevont bútor, de végül mindig oda jutok, hogy a lelkemhez sokkal közelebb álló, ónémet karosszékeimet nem cserélném barokkra.

2015. augusztus 25., kedd

Cicák a szomszédból


Ráckevei szomszédasszony-jóbarátunk, Magdi (és mindhárom lánya is), rettentő nagy állatbarát. Először is ott van Héra, a számomra azonosíthatatlan fajtájú, borjú nagyságú, irtó szőrös kutyájuk, aztán ott vannak még a macskáik, szép számban.

Voltak már kalandjaink, például amikor egy sziámi cicájuk karmolta össze mindkét karomat, amikor meg akartam menteni szegényt a mi két kutyánktól, vagy amikor az egyik cica hozzánk fialt, és az embert még nem látott, vad kiscicákat kellett átmenteni Magdiékhoz, a mi kutyáink elől, de most másképpen alakult a történet.

Marci kutyánknak a Ráckevei kirándulás, mindig hatalmas kihívás. Először is ott van a kis kerti tó, amiben minden alkalommal meg kell mártóznia, és utána legalább tíz tiszteletkört lefutni, ami egyenesen vezet a slaggal fürdetéshez, hogy az eredetileg fehér, azonban e produkciót követően sárbarna kutya visszanyerje eredeti állapotát (in integrum restitutio J). Na persze utána a száradásig tartó szobafogság jön.

A következő kihívás az, hogy mindhárom szomszédnál van kutya, az egyik oldalon kettő is, ezekkel barátkozni, harcolni, kommunikálni kell, ráadásul a szomszéd kutyák minden héten megbontják valahol a kerítést, amit mi reparálgatunk (pontosabban Sárka reparálgatja), de a kutyák szemfülesebbek nálunk.

Aztán ott vannak még a távolabbi kertek ebei, akik hol a repülőgépre, hol a szirénázásra, hol a holdra, hol az égzengésre kezdenek a legváratlanabb időpontokban vonyítani, ugatni, na ezekre is mindig válaszolnia kell a mi Marcinknak.

Ne említsük a kertben lakó sünöket, békákat, gyíkokat, madarakat, ezeket mind-mind meg kell kergetni, meg kell próbálni kikapargatni őket a búvóhelyeikről, a potyadékukban meg kell hempergőzni, amitől penetráns bűzt áraszt, még fürdetés után is a bundája.

Nem csoda, hogy Marci kutya minden ráckevei hétvégi kirándulást követően két napig olyan, mint akit agyoncsaptak, eszik, iszik, és alszik, szinte egész nap.

Zazás ráckevei hetünkön azt vettük észre, hogy Marci kutya a betonnak nevezett terasz-féleség sarkában szaglászik, nagyon kitartóan. A beton sarkára egy szintén betonból készült lábazaton L alakú épített padunk van, ami a sarokban egy elérhetetlen kis kuckót képez, na ennek a környékén szaglászott a mi Marcink.

Másnap reggel (inkább hajnalban) látom, hogy a kis kuckóból előkúszik egy kis fekete süldő-macska, maga is éppen csak felnőtt, felkapaszkodik a borostyánon, és eltűnik Magdiék kertjében. Kimentem megszemlélni, hogy mi a helyzet, és azon az alig 5 centi széles résecskén, ahol be lehet kukucskálni, nem láttam mást, csak két világító macskaszemet, és hallani lehetett a kiscica sírdogáló miákolását.



Mire elmúlt 9 óra, amikor már lehet telefonálni, Zalán unokám is megszemlélte a macskakölyköket, és beazonosított egy fekete, és egy szürke cirmos cicát (bár lehet, hogy a fekete az anya-macska volt).

Felhívtuk Magdit telefonon, aki jött is egy vödörrel, hogy hazaszállítja, a cicát, tudott róla, hogy ezt a kis feketét nem tűri Héra kutya, aki az összes többivel olyan jó barátságban van, hogy még a táljából is ehetnek, de ezt az egyet kergeti.

Beszélgettünk egy keveset, és akkor az jutott az eszembe, hogy az én Zalánomnak nem mindennap van lehetősége kiscicákat, és a róluk gondoskodó anya-macskát látni, meg nekünk is voltaképpen hasznos, ha van a ház környékén macska, Marcit, meg majd csak valahogy féken tartjuk, úgyhogy végül abban maradtunk Magdival, hogy ha ez neki is megfelel, hagyjuk a cicákat ott, ahol vannak.

Magdi szemmel látható megkönnyebbüléssel sétált haza az üres vödörrel, mi meg attól kezdve ínyenc falatokkal kedveskedtünk a cicáknak, persze csak ha Marcit előtte becsuktuk a házba, Zaza, meg amint az eső megengedte, hogy kimenjen, azonnal a cicákhoz sietett, egzecírozta Marcit, és lesett be a kis résen.


Hét végére is tervezzük a kevei kirándulást, remélem megússzuk komolyabb kutya-macska harc, és karmolás nélkül!

2015. augusztus 24., hétfő

A boldogtalan hollandi lány

Valahol már említettem – bocsánat az ismétlésért - , hogy Hübner Nagyapám legkisebb testvére, Babcsi, 56-ban férjével, Jancsival Bécsbe távozott, és onnan, csomagokkal segítették az itthoniakat.

56-ról egyébként remek élményeket őrzök (4 éves voltam), ugyanis a Lajos utcán dübörgő tankoktól, és a belövésektől rettegő szomszédok a felsőbb emeletekről, beköltöztek a Nagyi udvari ebédlőjébe, lehurcolták a lószőr matracaikat, és éjszaka ott aludtak, mi gyerekek, pedig napközben isteni bunkereket építettünk belőlük, és azok alá bújva játszottunk. Remek volt!

Aztán emlékszem, hogy Anyu folyamatosan pakolt, és minden nap megállapodott valakivel, hogy kivisznek minket Ausztriába. Akkor még a családé volt a Tobblebad-i majorság, lett volna hol lakni, Anyu tervezte, hogy ha csak egy magyaros éttermet nyit, máris remekül megél a család. Apu viszont minden este kicsomagoltatott Anyuval, „mert mihez kezdjek Ausztriában, a magyar jogi diplomámmal? Mi lesz az öregjeinkkel?” Végül Apu győzött, a Tobblebad-i házat, telket pedig 65-ben a jogkövető család eladta, egy akkori, friss jogszabály előírásainak megfelelően.

Végül emlékszem a „nagy futásra”. Esténként kimentünk Apuval a Lajos utca – Szépvölgyi út sarkára, és többekkel együtt, néztük a Mátyáshegyen a „tűzijátékot”, ahogy a szovjet tankok lőttek, ki tudja mit.

A gyerek mondja amit hall, így én is jó hangosan megkérdeztem Aputól, „hogy ugye megint azok a rohadt oroszok lőnek?”, és ekkor következett a „nagy futás”, Apu fölkapott, és lélekszakadva rohant velem haza. Még napokig félve nyitották ki a kaput, mert akkoriban (is) nagy szezonja volt a másik följelentésének.

Visszatérve Babcsiék csomagjaira, ki tudja, mit hallhattak az itthoni körülményekről, de az egyik csomagban küldtek két pár igazi, hollandi fapapucsot. Próbálgattuk, de rettentő kényelmetlennek találtuk, úgyhogy egykettőre kikerültek a kamrába, és évekig ott porosodtak, míg egy alkalommal, engem ért az a megtiszteltetés, hogy meghívást kaptam, a Parlament nagy jelmezbáljába. Akkor is úgy volt, hogy nem a tehetséges, hanem a jól tanuló, csöndes gyerek mehetett, így esett rám a választás.

Anyu nem szerette a jelmezbálosdit, nem is nagyon emlékszem, hogy valaha is csinált volna nekünk jelmezt, de a jeles eseményre tekintettel, a jelmezkölcsönzőből vett ki hollandi ruhát, és én beöltöztem. Tragikusan néztem ki. Amúgy is nagy az orrom, a kamaszkorban meg tudvalévőleg az orr jobban nő, mint bármi más, szóval rémesen festettem, és a facipő is borzalmas volt, nem is nyertem a jelmezversenyen, és nem is éreztem magam jól a nagy tömegben.



A hollandi papucsokból mára már csak egy fél pár maradt, amelyik kezdetben az itthoni íróasztalomon, manapság Ráckevén, mint tolltartó teljesít szolgálatot.




2015. augusztus 23., vasárnap

A gallok és a rácok




Az elmúlt héten Zalán unokámmal és Sárka lányommal Ráckevén töltöttük az időt. Természetesen - ügyes szervezéssel - kifogtuk az idei nyár leghűvösebb, legesősebb hetét, és már előre féltünk, hogy az örökmozgó, és minden iránt érdeklődő fiú figyelmét és energiáit hogy a csudában fogjuk lekötni, ha a kertbe nem mehet ki és fel sem merülhetnek a szokásos Duna-parti programok.

Zalán azonban jól megoldotta a nagy kérdést, mert Sárka segítségével egy percen belül berendezkedett az utcai szobában. Sárka leterített egy ősrégi paplant a hajópadlóra, és oda kerültek Zaza kedvenc Lego Star Wars figurái (mind a 125 J), amikkel eljátszott jódarabig. Igaz, hogy szegény Marci kutyát – vagy bánatára – ki kellett zárni ebből a szobából, mert kedvenc szokása egy-egy műanyag figura elcsenése és rágcsálása.

Zalán megtalálta a lányaim gyerekkori babaházát, ami voltaképpen egy kétfelé nyitható nagy műanyag doboz, belső szintekkel, szobákkal, bútorokkal, és ez lett a Star Wars figurák főhadiszállása. Ezzel a felszereléssel sokáig elszórakoztatta magát, meg bennünket is, mert váltva oda kellett ülnünk mellé, hogy kioszthasson ránk is valami szerepet, és a saját forgatókönyve szerint eljátszotta mind a 6 folytatást, de gyakran megjegyezte, hogy nem tudunk semmit a filmről, és innen indult a következő igazán esős periódusokra való program, a Star Wars maraton!

Sárka két régi nyugágyat nyitott ki, a mostanában nappaliként funkcionáló, régi konyhában, oda telepedtek, és azt hiszem az első négy filmet néztek meg a hét alatt, közben – ahogy kell – mindenfélét rágcsáltak, Zalán magyarázta az összefüggéseket, előre szólt, ha izgalmas rész következett, és folyvást számonkérte, hogy most már értjük-e a történetet.

Ahogy elállt az eső, már mentünk is ki a tornácra, a kertbe. Sárka egy délutánra átvitte Zalánt a barátaihoz, ahol az egy éves gyönyörű kislányukon kívül van két lovacska, vannak kutyák, Zaza lovagolt, kutyázott, nagyot játszott Pankával, és roppant elégedetten ért haza.

A másik nagy kaland az volt, amikor a ház hátsó falára szerelt vaslétrán, Sárkával felmentek a padlásra, és az öreg bútorok, régi újságok, könyvek között kincskeresést tartottak. Volt esténként miért fürdeni, amíg lehetett, mert – mikor máskor – eldugult a lefolyó, aztán ki is áradt, összesen háromszor. Kimertük, felmostuk, fertőtlenítettük. Ünnepi időszakban szerelőt találni, nem kis feladat, végül a sógorom mentett meg bennünket, volt gödör-ásás, lefolyócső keresés, szerelés, átmosás, a gödör visszaásása, esőben, sárban, a fürdőszoba újabb elárasztása, ezúttal tiszta vízzel, és mindez alig két napig tartott, mindössze. A testvéremékhez jártunk fürdeni. Zalán ebből annyit észlelt, hogy a kertben a füveket pisilhette le, és ez nem igazán esett nehezére.

Aztán helyreállt a normál állapot, az idő is egész kellemes lett, hideg, de legalább nem esős, és Zalán felfedezte az ükapja régi szekercéjét, és egy másik furcsa szerszámot, egy ágvillát, na meg egy kerámia kulacsot, és máris indult a Aszterix és Obelix, azzal a módosítással, hogy a kerámia kulacs helyett Zaza megkapta a dédapja gyűjtéséből származó egyik csikóbőrős kulacsot, az legalább nem annyira törékeny. Sárka egy perc alatt megszerkesztette papírból a fejpántokat, bajuszokat, magának plédből kerített Obelix-pocakot. Én természetesen Csodaturmix szerepét kaptam, mert Zaza szerint nagyszerű a főztöm, Marci kutyánk is részese lett a játéknak, mint Obelix kutyusa, Töpszlix.



Közbevetőleg: tudjátok mi az az ágvilla? Az egy vasból kovácsolt, hosszú nyélre szerelt kettős villa, amelynek a fölfelé álló villájával támasztották ki a gyümölcsfák ágait, ha a túl sok termés miatt a letörésétől kellett tartani. A lefelé álló kétágú villájával pedig gyümölcs-szedéskor lehetett a magasabb ágakat lefelé húzni, hogy azokról is leszüreteljék a gyümölcsöt.



Egy baj volt csak, hogy én nem tudom kimondani a Obelix nevet, kizárólag obeliszk-re járt a szám (azt a szót sokkal korábban tanultam meg J), Zaza pedig kis fejcsóválással, minden alkalommal kijavított.

Rohantunk végig a kerten (én inkább csak baktattam), a leghátsó részen, ahol a diófa lehajló ágai és a mogyoróbokrok valóságos lomb-barlangot alkottak, ott lett a házuk, de azért éjszakára megkérték Csodaturmixot, hogy fogadja be őket a házikójába!

Így esett meg az a csoda, hogy a gallok 2015 augusztusában, a Csepel-szigeten legyőzték a rácokat!

Aztán volt még nagy piacozás, Kevén hetente kétszer van a Duna-parton piac, ahol őstermelőktől ócskásokig, fehérneműsöktől háztartási gép árusig minden, de minden van, ott persze nagyszerű lézerkardot, Batman és Superman figurát vásároltak.

Végül megnézték a ráckevei augusztus 20-ai hagyományos tűzijátékot, haza is értek éjfél felé. Pénteken még minden játékot megismételtünk, és szombaton, alig fél napos pakolás után, elindultunk Budapestre. Azt hagyjuk, hogy mindkét rakpart lezárása miatt hogyan és milyen hangulatban érkeztünk haza!

Egész héten nagyokat ettünk, nagyokat nevettünk, remek játékokat játszottunk, sokat izgultunk a Star Wars-on, élveztük egymás társaságát. Nagyon szeretem az ilyen heteket!


2015. augusztus 22., szombat

A halak


Nem vagyok túl jó barátságban a halakkal. Sem fogni, sem enni nem szeretem őket. Fogni, soha nem is fogtam, a családomban semmilyen kultusza nem volt a pecázásnak, sem Apu, sem Nagyapáim nem pecáztak, bele is pusztultak volna a mozdulatlan, és néma üldögélésbe a víz partján, és barátaik „eeeekkora halat fogtam” történeteit is éppen csak végighallgatták, és amint egy halvány lehetőség mutatkozott, nekik kedvesebb téma felé irányították a beszélgetés fonalát.

A halevéssel is mindig gondban voltam, a szokásos karácsonyi rántott halat akármilyen óvatossággal boncolgatta szét Anyu, vagy Nagyi a számomra, minden egyes alkalommal a torkomon akadt egy szálka, én fuldokoltam, ők segítgettek, de a fránya halszálka okozta sérülés is olyan, hogy hiába piszkálták ki némi öklendezés árán a torkomon akadt darabkát, a szúrás nyoma éppen olyan érzést keltett, mintha még a szálka ott lenne, úgyhogy Nagyi egy idő elteltével a számunkra már karajt rántott ki, hagyomány ide, vagy oda. A ponty ízét sem szerettem, legyünk őszinték, a ponty hájas, és a halzsír rosszízű.


Ezt a nézetemet egészen addig megdönthetetlennek hittem, amíg már élemedett koromban, egy al-dunai ebéd során, nem tálaltak elém, friss, ropogós kenyérrel, némi csípős zöldpaprikával, a hal hasa-aljából készült, hal-töpörtyűt. Na ilyen finomat ritkán ettem, pedig szeretem a hasamat!

Viszont a ráckevei Senki szigeti kirándulások keszegsütései (persze a keszeget is ismerősök fogták és sütötték) sem voltak jobbak a karácsonyi élményeimnél, velem már az életben senki nem hiteti el, hogy a beirdalással úgy átsül a keszeg szálkája, hogy megehető, én minden egyes szálat külön-külön éreztem, és mindegyik a torkomon akadt.


Minthogy nem szerettem a halat, nem is főztem, tehát a lányaim sem szerethették meg (szegénykék). Íme a szülői szerep egyik nagy és általános kelepcéje (sok egyéb mellett), hogy ne csak azt kínáljuk, tálaljuk, mutassuk meg az utódainknak, amit mi szeretünk, hanem a világ minél szélesebb, színesebb hányadát. Én a hal esetében belesétáltam ebbe a kelepcébe. (Bár a tejbegrízzel is J.) Ennek viszont az inverze is legalább ugyanakkora csapda, hogy ne várjuk el a gyerekeinktől, hogy ugyanazt utálják mint mi, és főképp, érzelmileg se bűntessük őket, ha mernek másképp érezni. Közelítsünk, közeledjünk, beszéljük meg, fogadjuk el!

Sárka mindennek ellenére – hála a Római partnak – imádja a hekket, én azt se, hiszen halízű!

Ez alól is van azonban egy-két kivétel. Zsófi négy, Sárka egy éves korától – akkoriban is minden nyári hétvégét Ráckevén töltöttük – Apu elvitte az egész családot a Kovács Jancsiék Duna-parti vendéglőjébe ebédelni, ahol két állandó fogás volt a számunkra, a rántott harcsa, sült krumplival, majonézzel, és a túrógombóc.

Sárkát még indulás előtt, otthon megetettem a maga pempőkéjével, ami egyáltalán nem akadályozta meg abban, hogy míg én ebédeltem, ő az ölemben ülve eszegesse a rántott-harcsa falatkákat, nagy-nagy élvezettel.

Szerettem és máig is szeretem az olajos halak némelyikét, abszolút favorit a sprotni, és az egyesek szerint a csukamáj-olajra emlékeztető (én csak egyszer kaptam életemben, soha többé nem tudták belém diktálni), tőkehalmáj. Vajas pirítóssal, némi citrommal, mmmm fejedelmi élvezet. Na még a füstölt lazaccal is jó barátságban vagyok. És imádom a tenger gyümölcseit, a rákokat, a kagylókat (a nyers osztrigát nem!), a polipot, és kaviárt is.

Amikor rendszeresen tengerparton nyaraltunk, ahol fillérekért lehetett a halpiacon megvásárolni az itthon, libamáj-áron elérhető tengeri herkentyűket, vettem egy olyan szakácskönyvet, amiből megtanultam, hogyan kell megtisztítani ezeket a dolgokat, és a kifelé hazaival megpakolt hűtőtáskát hazafelé tisztított, fagyasztott tengeri herkentyűkkel raktuk tele.

Belátom, hogy ezzel az étkezési kultúrával nem felelek meg a táplálkozás-tudomány ajánlásainak, de ez van.

Visszatérve a pecázás, horgászás témájához, van az egyik kedvenc TV-csatornámon, az Animal Planet-en egy sorozat, az Édesvízi szörnyek, na ennek rajongója vagyok!

Extrém horgászok, soha nem hallott, helyi legendák alapján, soha nem látott halszörnyek nyomába erednek, veszélyes körülmények között, komoly kockázatot vállalva megpróbálják, a sokszor akár kétszáz kilós különlegességeket kifogni, és aztán megszemlélés, mérlegelés, méricskélés után, szépen visszaeresztik a halakat a vízbe. 



Ahogy a régi fényképeket lapozgattam, egyszer csak a kezembe akadt a napnál is világosabb bizonyíték, hogy bizony én is pecáztam, mégpedig szuper felszereléssel!


(Még a Dunán is ott van a hajamban, az az utálatos masni! Brrr!) 

Szóval az a hiedelmem is megdőlt, hogy a horgászás unalmas elfoglaltság!


Lehet, hogy kimegyek az Óbudai piacra, a halashoz, veszek egy pár szelet harcsát, és kirántom, vagy rácosan .... J