Kiss Hajnalka

Nagyiék négyemeletes bérházának első emeleti saroklakásában élt a Kiss család. Rettentő rátarti népség voltak, a nagymama, a vő, a feleség és két lánygyerek lakott a ház legtöbb szobás, és egyedüli erkélyes lakásában (bár a Lajos utcára néző erkélyt semmire sem használták). Senkivel nem barátkoztak, épp csak a köszönést fogadták, de dr. Kiss úr még ezt sem tette meg mindig, amin Nagyi természetesen minden alkalommal megsértődött.

A Kiss család lakásának ráadásul két bejárata is volt, az egyik az előszobába vezetett, a másik a konyhába nyílt, a nagymama és a gyerekek ezt használták, a mama és a vő jussa volt az előszobai ajtó használata.

Hajnalka úgy két évvel idősebb volt nálam, és csupán azért volt hajlandó velem szóba állni, mert ugyanahhoz a zongora-tanárnőhöz, Lili nénihez jártunk hetente két délután, és gyakran összefutottunk jövet-menet a Lajos utcában.

Már említettem, hogy a mi családunkban nem volt szokásban a csúnya kifejezések használata, úgyhogy számomra Hajnalka jelentette ebből a szempontból a felvilágosítás megbízható forrását, ugyanis olyan bő szókészlettel rendelkezett mindenféle trágárnál trágárabb mondásokból, hogy Óbuda kevésbé képzett kocsisai sírva könyöröghettek volna egy alaposabb továbbképzésért.

A zongoraórára mindig várni kellett, a várakozási időt egy kis folyosói tereferével ütöttük el a tanítványokkal. A Hajnalkától frissen szerzett ismereteimet azonnal meg is osztottam Szebeni Maricával, a Lajos utca végén dolgozó, Szebeni szabó mester egyetlen lányával, aki azonnal be is árult Lili néninek, a mindig frissen lakozott körmű, finom, illatos dámának.

Lili néni kis híján elalélt. Leszidott, undorodva, de megtartotta a zongoraórámat, majd közölte, hogy a történteket megírja a szüleimnek. Én végig se élő, se holt nem voltam. Remegtem a félelemtől, és folyamatosan szemmel tartottam Lili nénit, hogy mikor írj már be az intőmet a kottafüzetbe. Bár nem láttam, hogy a leckén kívül bármit is írt volna Lili néni, de hazafelé mégis vagy ötvenszer lapoztam végig, remegő kezekkel a kottákat, hogy hátha egy óvatlan pillanatban mégis beírt valahová valamit, és akkor engem aztán biztosan agyoncsapnak otthon.

Ettől kezdve úgy kerültem Kiss Hajnalkát és Szebeni Maricát is, mint ördög a tömjént, ami annál is inkább nehéz volt, mert Marica nemcsak a zongoraórán volt osztálytársam. Még most kényelmetlenül érzem magam, ha visszagondolok erre z időszakra.

Fukszia

Szüleim lakásához különösen hosszú erkélyt építettek, mert a lakás szélességén kívül a meghosszabbított erkély adta a lépcsőház esőfogóját is.

Az erkély telis-tele volt mindenféle növényekkel, ám a növényzetben szüleim eltérő hajlamai ütköztek és kompromisszum-készségük teremtett harmóniát. Apu dézsákban kis, termő gyümölcsfákat és rózsatöveket nevelt, míg Anyu az erkélyládákban juszt se muskátlit, hanem színes, egynyári virágokat termesztett.

Anyu (akit naponta legalább ötször hívtam föl telefonon, és minimum kétnaponta meglátogattam) minden áldott reggel tételesen beszámolt arról, hogy hány ligetszépe, büdöske, árvácska, százszorszép virágzott ki, hányat kellett letépkedni, ha netán egy növényke váratlanul elpusztult, kiszáradt, vagy belehalt a túlöntözésbe, az gyásznap volt. Arról is pontos számadást kaptam, hogy hány locsolókannányi vizet hordott ki már kora reggel.

A reggel növény-beszámoló fénypontja azonban az volt, amikor Apu növényeit is értékelte. Tavasszal még nagyon élvezte a kis gyümölcsfákat, mert amikor kivirágoztak, még kori lett volna beültetni az erkélyládákat, akkor még csak a kis őszibarackfák, almafák virága jelentett élvezetet. Később azonban naponta nagy elégtétellel sorolta fel,, hogy hány barackon látja a leszáradás első, csalhatatlan jeleit, melyik fácska lett tetves, vagy lisztharmatos, ami persze majd óhatatlanul átterjed az erkélyládákra is, és az bizony nagy-nagy tragédia lesz. A rózsák minduntalan megtetvesedtek, komoly viták alakultak ki közöttük a metszés módjáról, de az elszáradt bimbókat közösen siratták meg.

Apu minden áldott évben vett egy nagy cserép vízifuksziát, mert ez is a kedvence volt. Anyu viszont esküdt ellensége volt a fuksziának. Lássuk be, ez a növény valóban meglehetősen kényes, magas a vízigénye (amint a neve is elárulja), ugyanakkor érzékeny a túlöntözésre, természetesen igényli a szűrt napfényt, de nagyon nem tűri a tűző napot, ezeket a körülményeket viszont nagyon nehéz egy déli fekvésű erkélyen produkálni. A fukszia is könnyen tetvesedik, és a mindig vizes földjén könnyen telepednek meg azok a kis fehér ugráló bolhaféle élősködők is. A fuksziák rendre kipusztultak, Apu bánkódott, Anyu meg nem titkolt elégtétellel többször is megjegyezte, hogy én megmondtam.

Az erkély kis fái közül egy almafa végül Ráckevére került. Ma már a felső ágakról nem tudom leszedni a kétmaroknyi nagyságú, érett piros almákat, mert létráról sem érem el. Az idei terméséből még van vagy egy kilónyi, szeptember eleje óta nem vettem almát.

Amikor telefonon elsorolom  lányaimnak, hogy melyik leander hogy változott tegnap óta,  hány muskátli, minirózsa virágzik,  hány szem paradicsom érett be, hány uborkát szüreteltem, van-e már padlizsán  a bokron, vagy megint leesett a virág, csak nevetek magamon, hogy épp úgy mesélem ezt (a más számára tök érdektelen) dolgot, mint annak idején Anyu, és épp úgy nem csak dísznövényeket ültetek, mint Apu.

Családi mondások

Minden családban megvannak a sajátos családi szólás-mondások, amiken összemosolygunk, de a kívülállónak csak hosszas magyarázattal válik (ha válik) érthetővé, és viccessé.

Például mi még mindig szölmegyünk szürdeni, mert Dórink – ellentétben más gyerekekkel – azonnal pontosan ejtett ki minden sziszegő hangot, viszont komoly gondban volt az F hanggal, ezért azt következetesen Sz-szel helyettesítette.

A Marcsi tudsz úgy szütyülni mint a sziúk kérdése azért hosszas fejtörést okozott J.

Gyerekkoromban Apu volt a nagy szóló-mondó, ha valamit helytelenített, akkor jött: az aszta-maszta-Schmoll-paszta!

Ha valamiről lekéstünk, akkor természetesen úgy kommentáltuk, hogy megelőzte Kraus és Moskowitz Anatómiai Cipőgyára!

A dicséret természetesen minden esetben így hangzott: Nagy vagy és Eichner!

Ha rosszalkodtam kiskoromban, Apu csak annyit mondott: „Boroevics Szvetozár”, és máris biggyedt lefelé a szám, és iparkodtam helyrehozni a hibámat, mert ez volt a legsúlyosabb szidás.

Szegény hadseregparancsnok úr nem gondolta volna, hogy egy XX. századi kislány mumusa lesz!

Testvéremnek már kevesebbel kellett beérnie, mert neki csak azt mondta Apu, hogy „Bútorraktárr”, de ez is kiválóan működött, megszeppentünk, és tettük, amit kellett.

Igaz, hogy Aput mély hanggal áldotta meg a Teremtő, annyira, hogy már óvodás korában  is Dörmögő Dömötör volt a gúnyneve, úgyhogy egy-egy ilyen dörgedelmesen kiejtett szó, maga volt a tökéletes fegyelmező eszköz.

Apu az amúgy is mély hangját amit aztán 50-60 évnyi dohányzással tovább mélyítette, úgyhogy lányaim az első félévükben amint meghallották Apu hangját, és meglátták őt magát, a szemüvegében, azonnal sírni kezdtek, csak később fejlődött ki közöttük az az unoka-nagyapa viszony, amit mindenkinek csak kívánni tudok.

Amikor kellő időben, úgy kamaszkorunk kezdetén, Anyu és közöttünk kitört a vigyél kardigánt (a legmelegebb nyárban is), vegyél sálat, sapkát, kesztyűt (a legragyogóbb tavaszi napon is) állóháború, és Anyu persze döntőbírónak Aput vonta be a disputába, akkor apu mindig elmondta, hogy „télen kenyeredet, nyáron subádat el ne hagyd”, és ezzel részéről lezárult az igazságtételi folyamat.

Nagyi nem engedte, hogy az indulás percében, kapkodva, csak úgy magunkon varrjunk meg kisebb lukakat, hibákat, leszakadt felvarrást, gombot, mert az ő babonája szerint akkor „odavarrjuk a szerencsénket”, mármint egy ruhadarabhoz, és ezzel a szerencse már nem bennünket fog kísérni, ami lássuk be, újabb csapás, a bajban!

Egy kölcsönzött mondás, ami aztán beépült a sajátjaink közé, Anna barátnőméknél esett meg. Akkoriban még csak udvarolni járt hozzájuk Anna párja, Sándor, és Anna édesanyja, aki bári igaz békebeli úrihölgy volt, viszont köztudottan pocsékul sütött, úgyhogy a süteményei, melyekkel azért rendre próbálkozott, rendszerint ehetetlenek voltak. Sándor egyik első látogatásakor a mama kínálgatta süteményt, de a család tudta, hogy ettől jobb távol maradni. Végül István, Anna és Mária öccse, megsajnálta a már sokadszorra kínálgató édesanyját, és nyúlt egy szeletkéért, de az anyai szív, az mindig közbeszól, úgyhogy a mama rákoppintott István kézfejére, és szóban is megerősítette a figyelmeztetést imígyen: családtagnak nem ajánlom!

Mondanom sem kell, hogy én is ezzel a mondással kínálom - ha úgy adódik – a nem túl jól sikerült ételeket. Nem túl gyakran szúrok el ételt, de akkor nagyon. Két legendás, és sokat emlegetett esetünk van, a szilvás hús és a Pavlova torta (hatvanpárév alatt nem is olyan túl gyakori J).

A szilvás húst úgy képzeltem el, hogy sült, natúr sertésszeleteket fektetek egy tepsibe, a tetejére félbevágott szilvákat teszek, rá egy szeletke sajtot, és megsütöm a tepsiben. Így is tettem, de az eredmény valami olyan bődületesen pocsék lett, hogy azóta is elrettentő példaként emlegeti a család.

A Pavlova torta sütésére pedig úgy került sor, hogy egyéb sütések folyományaként felhalmozódott a tojásfehérje, amiből igyekeztem egy szép, nagy olasz habcsókot készíteni. Az úgy készül elvileg, hogy a felvert tojáshabba forró cukorszirupot keverünk, ezzel szinte megfőzzük a tojáshabot, majd a keveréket sütőlapon a sütőben szárítjuk egy ideig.

Csakhogy én nem főzök cukorral, úgyhogy a „szirup” szaharinnal készült, persze tök más lett így az állaga, a tepsiben nemcsak kiszáradt, de alaposan meg is repedezett a habcsók.

Erre került a felvert tejszínhab, majd mindenféle gyümölcs. Zsófim is ott volt, aki meglátva a tüneményt, feltűnés nélkül rákeresett a roppant okos telefon segítségével az interneten, amit onnan tudtam meg, hogy „aha, ennek tényleg így kell kinéznie” felkiáltással nyugtázta a látványt.

Miután megkóstolták, egy parányit nyamnyogtak rajta, csak annyit mondtak, hogy ilyennel többé ne fáradjak. Családtagnak nem ajánljuk!

Ha a Nagyinál azzal védekeztünk, hogy nem mertük megkérdezni, nem mertünk valamit kérni, még jól le is teremtett bennünket, hogy „szégyenlős koldusnak üres a tarisznyája”, tanuljunk meg kérni, kérdezni, mert nagyobb szégyen bevégezetlenül hagyni dolgokat.

A családban nem volt divatban a csúnya beszéd. A káromkodás kimerült abban, hogy „zt a betyár kendőjét”! A legrútabb káromlás pedig az volt, hogy „kassza meg a pénztáros”!

Az utóbbi időben

Mostanában nem jut időm semmire. Mint mondani szokás, hosszú és hányatott életem során nem sokadjára rabul ejtett egy sorozat. Természetesen nem egy mostanában vetített darab, hanem egy akármikori.

Hasonló „beszippantó” hatással a Csillagkapu volt rám annak idején, emlékszem szombat délután 5-kor adták a következő epizódot, ami rendszerint Ráckevén ért bennünket, és egy idő elteltével az egész család, szomszédság, baráti kör tisztában volt azzal, hogy 5-6 között se telefonon, se más módon ne próbálkozzanak velünk, mert kávéval, cigivel ott ülünk a TV előtt, és éppen megmentjük a világot.

A Csillagkapus Carter doktornő a főszereplője ennek a sorozatnak is, „Sanctuary, génrejtek”, aminek négy (vagy öt, ki tudja már) évadját néztük végig. Ezúttal a világ mellett, a velünk élő „másokat”, eltérő életformákat kellett megmentenünk. Alkalmanként két (na jó, néha három) epizódot néztünk meg, és bevallom jelentős önfegyelmet igényelt, hogy ne húzzunk bele a negyedikbe is!

A fantasztikus (tudományos és kevésbé tudományos) irodalom iránti elkötelezettségem is Apunak köszönhető, aki nagy rajongója volt ennek műfajnak (is), Ráckevén máig forgatjuk a régi Galaktika számait.

A sorozat-nézés közben gyártom a karácsonyi ajándékokat, snitteket szerkesztek, szabok, varrok, hímzek, a balkezem középső ujjbegye már úgy néz ki, mint valami egzotikus, azonosíthatatlan bőrbetegség áldozata, mert öltögetés közben ezzel „ellentartok”, és nagy gyakorisággal  bököm át a felső bőrréteget. (Képet majd csak karácsony után mutatok, mert különben mi lesz a meglepetéssel?)

Azért a főzésre (meg némi kertápolásra, mert annyira gyönyörű az időjárás) szakítok némi időt, úgyhogy kipróbáltam egy újabb csirkés csodát, meleg szívvel ajánlom, mert tényleg nagyon finom lett.

Ezt is a kedvenc, kicsontozott, felső csirkecombból készítettem, de akinek nincs kedve a lenyúzással, filézéssel bajlódni, az nyugodtan elkészítheti filézett csirkemellből is, garantáltan nem lesz száraz.

A csirkehúst besózva, lisztbe forgatva hirtelen kisütöttem. A szeleteket tepsibe tettem, és minden szelet tetejére halmoztam, vastagon, a következő keveréket: 4 púpos evőkanál zsemlemorzsa, egy bő evőkanál vajjal összemorzsolva, bors, só, petrezselyem, úgy 10 dekányi reszelt sajt. Ezt a morzsálódó, de mégis összetapasztható bundát halmoztam vastagon csirkeszeletekre, mindegyik tetejére rászúrtam egy kis rozmaring-ágacskával, egy-egy félbevágott koktélparadicsomot, majd az egészet a sütőben ropogósra sütöttem.

Krumplipürével, almakompóttal remek, bár először egy kis sós, fokhagymás vízben megfőzött, majd liszttel elkevert tejföllel behabart zöldbabbal ettük, úgy is nagyon finom (és laktató) volt!

Csirkés hétvége

Nem tudtunk megállapodni a címben. Én valami „hóvégi ételek”, vagy „ezer forintnyi húsból” címet javasoltam, Sárka viszont sokadszorra is Szabó Balázstól idézett volna, „anyám a konyhában a boldogságot főzi”, úgyhogy maradt a „csirkés hétvége”.

A menü végül csontleves cérnametélttel (ez mindkét napra), egyik nap paprikás csirke, nokedli, uborkasaláta, másnapra steak-burgonya és fűszeres csirkeszárnyak.

Nálunk a paprikás csirke újabban felső combból készül, én ennek az ízét szeretem a leginkább. Kettőnknek négy felső-comb elég. Sárka kifejezetten utálja, ha  paprikás csirke szaftja a hűtőben kocsonyásra, szinte vághatóra dermed, márpedig ez elkerülhetetlen, ha bőrrel, csonttal együtt főzzük meg a csirkét, ezért már jó ideje lenyúzom és kifilézem a combokat, majd a színhúst felkockázom, és így készítem a hagymás, zöldpaprikás, paradicsomos pörköltalapon megpirítva, némi borssal és pirospaprikával fűszerezve, majd vízzel felöntve és puhítva, végül liszttel dúsított tejföllel behabarva a paprikásunkat.

A múltkor a kifilézett, besózott felső-combot megtöltve sütöttem meg. A csont helyére egy szép szelet sonkába tekert sajtrudat tettem, majd az összegöngyölt csirkecombokat cérnával összekötöztem, némi kacsazsírral pirosra sütöttem, párolt káposztával tálaltam.

A csontokat (és pár szép bőrkét, aminek később Marci kutya nagyon örül J) lefagyasztom, és amikor összejön egy tisztes mennyiség, sok zöldséggel, egy-két gerezd fokhagymával, egy fej vöröshagymával, zellerlevéllel csontleves főzök, amit szépen leszűrve cérnametélttel, vagy grízgaluskával tálalunk. A levesben főtt csontokról némi húsfalatka is kerül a csontlevesbe. Úgyhogy átmenet a ragu és a csontleves között.

A fűszeres csirkeszárny Sárka nagy kedvence. Mindenféle fajtáját kipróbálta már, házhoz szállított, előre fűszerezett, éttermi, de végül ez az itthon készült pác lett a kedvence.

A mi pácunk, egy nagy kanál sózott pritamin-paprikával indul, ebbe kerül egy-két csipet csilipehely, némi őrölt bors, vékonyra szeletelt fokhagyma, ha szükséges még egy kis só, pirospaprika, egy kiskanálnyi, és 2-3 evőkanál napraforgó-olaj.

Az elharmadolt csirkeszárnyak (a végeket a csontlevesbe főzöm, szintén Marci kutya számára) két húsosabb részét ebbe a páclébe forgatva egy éjszakára a hűtőbe teszem, majd semmi mást nem kell tenni, csak az egészet szőrőstűl-bőröstűl beleönteni egy tepsibe, egy kicsit elrendezgetni, és ropogósra sütni. Én egyszer meg szoktam fordítani a darabkákat, hogy mindkét oldala pirosra süljön, de akinek nálam jobb a sütője, ezt is megspórolhatja.

A steak-burgonyát hosszas próbálkozást követően most úgy készítem, hogy a meghámozott és vaskosabb szeletekre vágott burgonyát egy teáskanálnyi pirospaprikával, kis őrölt borssal, kevés csilipehellyel, egy púpos evőkanál liszttel és egy-két öntésnyi olajjal összeforgatom, hogy a hozzáadott dolgok egyenletesen lepjék be a krumpli-darabkákat, majd forró sütőben ropogósra sütöm. Én ezt is meg-megforgatom egy széles palacsinta lapáttal.

Ehhez a hétvégi menühöz 1.000,- forintnál valamivel kevesebbet adtam ki a húsra. Büszke vagyok magamra!

Temető

A családban mind anyai, mind apai ágon komoly temető-kultusz virágzott.

Óbudai nagymamám, Nagyi, kirándulásnak tekintette a temető-járást, és ha nem gyakrabban, de havonta egyszer biztosan kimentünk a temetőbe, vittünk virágot, végigjártuk a sírokat, mindenhol elmondta a szokásos családi történeteket, megmustrálta, hogy ki járhatott ott előttünk, megkritizálta a mécsesét, gyertyáját, csokrát, megtisztogatta a sírokat és azok környékét, és hazamentünk.

Halottak napja nem múlhatott el anélkül, hogy végigjárjuk a temetőt, akkor koszorúkat vittünk minden sírra, és a távol eltemetettek emlékére a közös sírra is vittünk gyertyát, ami a mi megérkezésünkre már menetrend-szerűen felgyulladt, lángra kaptak a kis toboz-koszorúk, egybefolytak a mécsesek és gyertyák, és a gondos temető-látogatók vizes palackokkal oltogatták a lángokat.

Úgy emlékszem, hogy gyerekkoromban majdnem mindig halottak napján esett le az első hó.

A ráckevei halottak napi megemlékezés még ennél is látványosabb. Esténként misét tart a katolikus pap, minden család ott áll a maga kidíszített sírja mellett, csak a gyertyák és mécsesek világítanak, mert a temetőben nincs közvilágítás, árad a krizantémok és fenyőágak illata, a baráti családok jókat diskurálnak.

Ráckevén rendes heti elfoglaltság volt (szerintem ma is az) a temetőjárás, kis kapával, virággal, öntözőkannával vonultak az emberek többnyire pénteken, szombaton a temetőbe, ahol mindent rendbe tettek, beszélgettek, a temető kedvenc találkozóhely volt sokak számára.

Ili néni, ha lejött Kevére, soha el nem mulasztotta a temetőlátogatást, minden friss sír mellett hosszasan elidőzött, hiszen mindenki ismerős, vagy rokon volt, mesélte ami csak az eszébe jutott, és mindenkivel szót váltott, aki akkor szintén ott volt. Ha emlékezett rá, ha nem.

Én is évtizedekig követtem ezt a hagyományt.

A szüleim halála óta azonban nem tudok kimenni a temetőbe. Minden a testvéremre és Csöpi nagynénémre marad.

Ma délután felmegyünk a Kőbányába, viszünk egy mécsest, meggyújtjuk, elüldögélünk mellette, emlékezünk.

A csipkebogyós után

Már bevallottam, hogy nagy gyakorisággal váltogatjuk a lakásban a drapériákat, a dekorációkat. Az októberi csipkebogyós után novemberben mi más jöhetne, mint a tökös.

Nálunk már jóval a Halloween-őrületet megelőzően rendes novemberi elfoglaltság volt a töklámpás készítése. Gyerekkoromban az óbudai ház nagy kapujával szemben, az akkoriban kamraként működő régi konyha egyszárnyú ablakába állítottuk testvéremmel a kifaragott sütőtököt, aminek a közepébe mindig nagy kihívás volt megfelelően tartósan rögzíteni a gyertyát.

Elvártuk, hogy mindenki, aki alkonyat után érkezik (ez többnyire Apu volt), kellő mértékben ijedjen meg, és Apu természetesen jó partner volt ebben (is). Akkoriban természetesen nem faragtunk mást, csak a hagyományos háromszög szemű, orrú, csáléfogú rémpofát.

A házunk ablaka a Kolosy téri piacra nyílt, ahol ilyentájt az ismerős virágos-kofa asszonyok – mind-mind személyes jóismerős, a Sándor néni a hegyről, a Rózsika néni, valamelyik környező faluból - már régen a kertjeikben termett dísztököket árulták (a naspolyával és az azévi friss dióval, szelíd gesztenyével együtt), amiből a zsebpénzünk terhére mindig vettem egy-két szép példányt.

A zsebpénz közös volt, és az én beszerzéseim erősen konkuráltak a piac sarkán, a Cukros néniéknél kapható nyalánkságokkal, úgyhogy kemény harcok törtek ki a testvérem és közöttem, nem csak azon hogy mit vegyünk, hanem azon is, hogy kinek a feladata a beszerzés. Ha az édesség győzött, én azt tartottam (volna) természetesnek, hogy a testvérem sétál ki vásárolni (aligha lehetett 20 méternél sokkal távolabb a célpont), ha én álltam nyerésre, át nem engedtem volna a virágárusokkal folyó csevegést, a válogatás örömét még a testvéremnek se!

Mint törzsvevő (tavasszal a barka, és egyéb rügyező ágak, babarózsa, aranyeső, nyáron a forintos rózsák, ősszel a dísztökök nagybani beszerzője) mindig kaptam némi árengedményt, vagy valami ráadást – plusz egy-két szál rózsát, egy marék diót, vagy gesztenyét.

A Halloween-láz nálunk is úgymond felkorbácsolta az amúgy csöndes novemberi dekorációs hullámokat.

A szokásos módon valahogy összekerültek a tárgyak. Pintér Évi barátnőm, akit sajnos sírba vitt a rák, minden évben Amerikában élő nagynénjénél töltött egy-két hónapot. Ő hozott egy érett tök színű, zsákszövetből készült tököt egy alkalommal. Aztán Sárka egy kézművesvásáron vásárolt neki két testvért, hogy ne unatkozzon szegényke. Aztán varrtam két-három tökös terítőt, rátéttel, gépi és kézi hímzéssel, meg konyhafüggönyt, lábosfogót.

Dísztököt mér nem vásárolunk minden évben, mert egy alkalommal a ráckevei kertből hozott pattiszon valahogy elgurult a garázsban, és amikor egy év múlva (nem túl szép, de a garázs-takarítás nem a legerősebb oldalam J) előkerült, tejesen kiszáradt, és szépséges csontszínűre érett. Ez volt az első szárított tök, amit aztán számos további követett. Némelyik nem bírja az aszalást és inkább az elrothadás útját választja, de vannak kitartó példányok!

Sárka lámpásokat is gyártott, meg jópofa tökdíszeket, amiket a cserepekbe szúrunk.

Idén egy kísértetkastélyt festett a töklámpásunkra, este annak az ablakaiból világit kifelé a mécses. Szeretem a narancssárgák, sárgák, zöldek és feketék játékát.

Még azt tervezzük, hogy az egyik sarokba a nád virágkarókból, némi fekete fonállal pókhálót készítünk, ahonnan zsenília pók fog leereszkedni, de lehet, hogy ezt az ötletet eltesszük jövőre!