Kétbalkezes férfiak

Az én sorsom úgy alakult, hogy szinte kizárólag kétbalkezes, sete-suta férfiak adódtak körém. Persze szinte mindegyik produkált az élet más, kevésbé technikai jellegű területein maradandót, értékeset, említésre méltót, ám ami a mindennapi élet technikai menedzselését illeti, abban akármi, bármi, amihez javító szándékkal hozzáértek, csak egyre nagyobb, hömpölygő, mindent elsöprő cunamivá dagadt.

Itt volt rögtön indulásnak Édesapám, a nemzetközi hírű és elismertségű szabadalmi ügyvéd, aki tonnaszámra vásárolta kül- és belföldön a barkács-felszereléseket, gépeket, aki egy-egy külföldi repülő-útjáról sorra utolsóként jött ki a vámvizsgálatból, mert hosszasan eldiskurált a vámosokkal a legújabb Black & Decker csodáról, amit külföldi útja során vásárolt, de egy csálé polcon kívül csak a gépek maradtak utána.

Tisztára arra a székely anekdotára hajadzott a barkács-tevékenysége, amelyben az évszázados fenyőt kivágó apjától néhány nap elteltével megkérdi a fia, hogy „mi lesz ebből Édesapám”, és érkezik is üstöllést a válasz, hogy „fogpiszkáló édes fiam, ha el nem b…szom”.

Az én jó uramról, aki nekem volt, ne is tegyünk említést, az életemben felbukkanó, barát-kedves-szerető jogállású egyéb urak funkciója nem terjedt ki az apró, házi problémák elhárítására, így híján vagyok, az ügyes-kezű, szerelő javító férfival való együttélés élményének (eddig).

A „fizetett” ügyes kezűek, szerelők, iparosok, mesteremberek tekintetében is egyre inkább szkeptikussá tettek a tapasztalatok, még a legügyesebbek is úgy oldották meg a javítást, szerelést, hogy mindig maradt utánuk javítani való. Még nem kaptam olyan beépített szekrényt, amelynek ajtóközi rései egyenletesek lettek volna, alul egy milliméter, felül kettő, vagy némi ferdeség (az párhuzamosok a végtelenben találkoznak, némelykor kicsit hamarabb).

Megértem én a munkába belefáradó férfiember nagyvonalú legyintését, hogy na, ez aztán már csekélység az eredeti, és immár elhárított gondhoz képest, csak nehezen fogadom el, hiszen én harmadszor is felfejtem a hímzést, ha nem sikerült tökéletesre.

Minden idevágó élményemből – mint mondani szokás – torony, mit torony, világítótorony magasságban emelkedik ki életem két mellékszereplője, akiknek társát, feleségét, máig és holtomig csodálattal illetek azért a szeretetért, kitartásért és türelemért, hogy átélték és átvészelték az ezekkel a férfiakkal töltött életüket.

Az egyik kulcsfigura, Apu „országos barátja” és egyben a jogi iroda háziorvosa, Miska bácsi, akinek már csak az utódjai élnek. Sokszor vádoltam meg Aput azzal, hogy a miatt nem marad kellő türelme ránk-rám is, mert elfogyasztja a napi-heti-éves türelem-adagját Miska bácsira, az általa gerjesztett cunamik okozta károk rendbetételére.

Miska bácsi tévedhetetlen diagnoszta volt, de mindaz, ami egy megdönthetetlen, gyakorta életmentő diagnózis felállítását övezte, csaknem tragikomikus volt, elsősorban az okozta a legfőbb gondot, hogy az ember ne törjön ki őrjöngésben, vagy végtelen, hisztérikus röhögésben Miska bácsi fellépéseikor.

Megérkezett, sálja, kalapja, kabátja őskáoszként hömpölygött körülötte, és a lakás legkülönbözőbb pontjain landolt, majd megpróbálta kibányászni ősöreg orvosi táskájából a hallgatót, miközben steril fecskendők, orvosságos fiolák, üres, vagy kitöltött receptek röpködtek körülötte. Végül - a táskát a térdéről néhányszor leejtve - megtalálta a hallgatót, és elkezdődött a vizsgálat. A visszapakolás pont olyan körülményes volt, mint a keresgélés, örök rejtély marad a számomra, hogy a következő páciensnél, hogyan talált rá a megfelelő kellékekre, a begyűrt, begyömöszölt, összekutyult eszköz- és papírhalmazban.

Ahogy felöltözött, csáléra álló kalappal, féloldalas sállal, a vállaitól elálló kabáttal, az teljes mértékben, hűen tükrözte mindazt a szétszórtságot, amit az érkezése sem rejtett el.

A másik jelentős figura az egyik kollégám volt, aki folyamatos csevegésével, javító szándékúnak vélt, provokatív és olykor bántó kérdéseivel, megjegyzéseivel alaposan próbára tette mindannyiunk türelmét.

Nagy érdemének tartotta azt, hogy roppant udvariasnak hitte önmagát. Ez abban (is) megnyilvánult, hogy leste, hogy melyik kolléganő távozik a munkahelyünkről, ugyanis azok mindegyikére felsegítette a kabátot.

Ez akképpen zajlott, hogy felpattant a székéből, jó esetben, csak a saját székét borította föl, rosszabb esetben másokét és másokat is.

Odarohant a szekrényekhez, kitépte az ajtót a távozó kezéből, majd megkezdődött a kabát keresése. Ez csak annyival járt, hogy a fölöslegesnek bizonyuló kabátok sorra-rendre lecsúsztak a vállfákról, és a szekrény alján landoltak, megfelelően gyűrött állapotban. Hosszas keresgélés után meglelte a megfelelő kabátot, majd rásegítette, az immár jelentős késésben lévő, egyre türelmetlenebb kolléganőre. Hogy a kolléganő frizurája közben tönkrement, hogy a sálja legjobb esetben csak összegyűrődött, de volt esélye kisebb szakadozásoknak is, hogy a kabát egyik válla a hölgy könyökén, a másik a fülén kötött ki, mindez semmit sem jelentett. Udvarias kollégánk, a sikeres fellépést törvényszerűen követő, enyhe arcpírral, és töretlen önbizalommal, persze némi bölcs gondolat osztogatással, kellő megelégedettséggel visszatért a munkaasztalához, és onnan leste a következő áldozatot.

Most, hogy írogatás közben kiszaladtam a konyhába, (egy cigi erejéig) ötlik eszembe, hogy dehogy két kimagasló, hanem igenis három volt, mert eszembe jutott P, a lánglelkű informatikus, akinek 30 méteres körzetében eleven ember nem maradt meg, az őt, minden mosás, mosdás, dezodorálás ellenére körül lengő, elviselhetetlen szagfelhő miatt, s aki egyetlen, a zsebében lapuló csavarhúzó segítségével művelte a csodákat.

Ezzel az eszközzel tette tönkre egy másodperc alatt, az éves és évközi jelentések, igazgatósági és felügyelő bizottsági beszámolók és előterjesztések elkészítéséért felesős igazgatóság vadonatúj lapelosztós, kétoldalasan is másoló, szkennelő és nyomtatógépét, helyrehozhatatlanul. Attól kezdve csak arra kérdeztünk rá, hogy P hol van a csavarhúzó?

Mindhármukra jellemző volt, hogy viselkedésüket a világ egyetlen üdvözítő és tökéletes magatartás-formájaként, mély büszkeséggel és elégedettséggel értékelték nagyra, és állították követendő példaként mások elé.

Én az örök önbizalom-hiányos, önmagát megkérdőjelező, saját teljesítményében csöppet sem bízó, mindig a további tökéletesítésre törekvő karakter, a legmélyebb csodálattal és irigységgel szemléltem ténykedésüket. (Lehet, hogy ez legalább annyira elviselhetetlen, irritáló és ugyanakkor ugyanannyira röhejes egy külső szemlélő számára, mint számomra a most leírt, kétbalkezes urak ténykedése.)
Hirtelen bűntudatom támadt. Meg kell említenem legalább ugyanannyi ügyeskezű férfiembert is, akik üdítő kivételként felbukkantak, Sanyi bácsit, nagybátyámat, Frigyes barátunkat, sógoromat. :-)

Alkonyati merengés

Olyan érzelmeket felkavaró, a nyugalomra vágyódást felfokozó napok állnak mögöttem, ezért a szokásos, rendes elfoglaltságok, mint mindenféle ajándékok hímezgetése, varrogatása, olvasgatás, némi felszínes takarítgatás, rámolgatás helyett semmi, de semmi egyébre nem vágyódtam, mint csak a nézelődésre, szemlélődésre, merengésre. Ezúttal a konyhában „merengtem”, észak felé szemlélődve, amikor egyszerre csak megszínesedett az égbolt. Ma nem a szinte már-már sztereotip, vörös égalj fogadott, (kapásból, négy részlet bukkant fel az elmémben, Petőfitől Radnótiig, Adytól a jó Babitsig), nem, ma kora estére, a legújítóbb impresszionisták pasztell színeiben tobzódóan, folyton átalakuló, változó kékek, szürkék, rózsaszínek olvadtak egymásba. Mint a legigényesebb animáció, a folyamatos, ám simogatóan lassú változás fogva tartotta a szemem, és átmosta, lecsitította a gondolataimat.

Ballagtam éppen a Szajna felé

S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:

Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,

Arról, hogy meghalok.

Spanyolhon. Tarka hímü rét.

Tört árnyat nyujt a minarét.

Bus donna barna balkonon

mereng a bibor alkonyon.

s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon

a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.

Egyszer János vitéz a hajófödélen

Sétált föl s alá az est szürkületében.

A kormányos ekkép szólt legényeihez:

"Piros az ég alja: aligha szél nem lesz."

Egyszerre a Budai hegyek felől, a Duna irányában, átrepült egy varjú. Aztán három követte, majd hirtelen, innen egy tenyérnyinek tűnő területről, nagyobb raj varjú követte az előhírnököket (vagy ki tudja, esetleg lemaradókat). A tömegesen, rendezetlenül röpködő esti pihenőt kereső madár-raj, hirtelen, közvetlenül előttem, elkapott egy felszálló – és emiatt nyilvánvalóan meleg – légáramlatot, és annak mentén, felfelé törekvő spirálban, egy a szinkron-úszáshoz hasonló, lassú, spirális keringőzésbe kezdett. A spirál, a felszálló légárammal együtt, fokozatosan mozgott a Duna felé, mígnem eltűntek az ablakaim jobb peremén. 

Hasonló formában és alakzatban térnek éjszakai nyugalomra tavasztól őszig a galambok is, azzal az elbűvölő többlettel, hogy a sötétebb háttollak és a szinte fehér hasi tollazat miatt, ezek az örvénylő spirálok néha szinte eltűnnek, majd fordultukban, ismét előbukkannak az alkonyati égbolt hátteréből. Ugyanilyen formában – csak sokkal nagyobb tömegben – röpülnek a seregélyek is.

Még három ilyen varjú-csapat elvonulását nézhettem végig, Kaszásdűlő különböző, „tenyérnyi” területeiről, már az ég is elszürkült, amikor hirtelen átcikázott az ablakom előtt néhány. az esti vadászatot éppen csak megkezdő, kicsinyke denevér.

Milyen boldogító, megnyugtató érzés lehet ezeknek a madaraknak, a meleg légáramlat simogató, tollborzoló élménye, a hideg széllel szemben megfeszülő izmokat ellazító emelő-erő?

Ugyanilyen elsimító, a nap közben felfújt, felnagyított problémáimat helyére tevő hatása volt ennek az alkonyati szemlélődésnek. Köszönöm, hogy csaknem egy órára ismét a természet része, eleme lehettem!
Most, másnap reggel, úgy fél hétkor jelentek meg az első visszaszálló varjak. Messze nem olyan rendezetten, nem rajokban, hanem csak három-négy madárnyi kis csoportokban, de lassan egy órája tart a nappali hely keresése. És micsoda károgást, kurrogást csapnak közben! Némelyek a levegőben csapnak össze, némelyik irányt téveszt és hirtelen visszafelé repül, az egyik csaknem nekicsapódott a konyhám ablakának! Alighanem előbb-utóbb ide is ki kell majd ragasztanom egy madárformát, hogy elkerüljem a becsapódást, mint ahogy a Hunor utcában is kellett. Az egyik éppen most ejtette el azt az útközben zsákmányolt diót, amit - gondolom - egy pózna vagy egy ház tetején akart elfogyasztani. Ha nem lenne ennyire Hitchkock-os, jobban élvezném!

Az én kis kényszerzubbonyom

Az immár legfeljebb Izabella szürke, ám eredetileg törtfehér, thermo-mellényt valaha Csöpinek vettem, aki nagy mellény-barát, de valamiért – bár akkor látszólag örömmel vette át az ajándékot – ezzel nem tudott békét kötni, és némi idő elteltével visszaadta nekem.

Tettem ide-oda, míg végül kikötött a mindenkori kedvenc székem háttámláján, és amikor fázni kezdtem, csak hátra nyúlva, magamra kanyarítottam és vége is volt a kényelmetlen érzésnek.

Természetesen - az immár évtizedes viseléstől kissé megkopott – kedvenc lélekmelegítő velem jött az új lakásomba is, és most itt kezdte meg bolyongását, nappaliból dolgozóba, majd vissza, míg végül kikötött a konyhámban.

A hajnali főzőcskézés, kávézás és cigizés közben ugyanis a hátam mindig nagyon jó meleget kap a tűzhely jóvoltából, ám az első fertály totálisan szembesül az ablakon beáramló hideg levegővel, s ezt – lássuk be – nem lehet akként orvosolni, hogy az ember a hátára kanyarítja a mellénykét.

Így jutottam arra a megoldásra, hogy elkezdtem fordítva használni a mellényt, ami ebben a formában kellemesen befedi a melykasomat, a nyakamat, még a másik széken pihentetett lábaimra is jut belőle valamicske.

Egy szép napon, Sárka lányom jelenlétében is így melengettem féloldalasan hűlt-sült magamat, amikor Sárka megjegyezte, hogy „látom Mami, felvetted a kis kényszerzubbonyodat”.

Szemfestékoldó nevetésben törtünk ki mindketten, s azóta nem tudom úgy felvenni a kényszerzubbonnyá avanzsált lajbit, hogy ne kezdjek el kuncogni.

Azt hiszem megérett az idő arra, hogy eme dicső ruhadarabot átminősítsem eddigi mellény, lajbi, kényszerzubbony beosztásaiból, kacagány fokozatra!