2016. november 29., kedd

Élet 50 négyzetméteren





Mit mondjak! Végtelenül élvezem!
Korábban, a 160 m2-en, folyamatos, logisztikai szempontok szerint szervezett mozgásban voltam. A földszinti lépcsőn gyűjtöttem azokat a dolgokat, amiket fel kellett (majd később) vinni az emeletekre, hajtogatott ruhákat, könyveket, kozmetikai cuccokat, dekorációs kellékeket, a garázsból leválasztott hűtős, szekrényes kuckóba tartozó javakat összegyűjtve vittem ki, amikor a főzéshez szükséges javakért mentem. Ha valamit kifelejtettem, újabb kört tehettem meg. Persze mindazzal, ami ezzel együtt jár, például főzés közben kézmosással, ennek hiányában, vagy kapkodás esetén az összefogdosott kilincsek, ajtók sorozatos és soron kívüli áttörölgetésével, kilincsek szidolozásával, takarításával, szóval a hőn áhított nagy lakás, végül is, mint egy öngerjesztő, akkumulációs láncolat, növelte, és növelte a tennivalókat, feladatokat.
Hegymászás (de legalább is kiadós emeletjárás) volt az ágyazás, a mosdás, a fogmosás, az átöltözés.
A takarítás, a szintről szintre hurcolt porszívóval, a kisvödörben fel- és leszállított takarító- és tisztítószerekkel, rongyokkal, kendőkkel, tiszta, és teli szemetes-zsákokkal, ma már komplett rémálomnak tűnik.
A hűtőben tartott gyógyszerek, krémek úgy-e minden alkalommal két utat jelentettek, elővétel, használat, majd visszavitel.
Mindez ma onnan jutott az eszembe, hogy alig egy hónapja, a bal szemem alatt keletkezett egy akármi, bármi, amit én annak rendje és módja szerint elvakartam. Majd persze vásárolni menve, vagy vendéget várva gondosan elfedtem, alapozóval, korrektorral. Majd megpróbáltam házi módszerekkel kitisztítani.
Praktikáimmal sikerült egy akkora gyulladást gerjesztenem, mi már-már a látásban is korlátozott, és olyan, de olyan ronda lett, amilyent még ritkán láttam hosszú és hányatott életem során. Fájt, és égett, és lüktetett, és ijesztő volt. A lányok is aktivizálták magukat, és erősen kapacitáltak, hogy mielőbb kutassak fel egy kozmetikust, vagy sebészt, de én erősen ódzkodom ettől, úgyhogy végül a patikusomhoz fordultam, a reklámok tanácsának megfelelően, és megkezdődött a krémes kezelés, aminek hatására ma már egy alig látható kis domborulattá silányult, az egykor látványos arcdíszem.
A krémes kezelés azonban még tart. Ma hajnalban éppen kávézgatva, cigizve és olvasgatva, üldögéltem a konyhámban, amikor húzódni kezdett a gyógyuló sérülésem. Két korty kávé közben átnyúltam a hűtő ajtajához, kivettem a krémet, használtam, majd visszatettem a helyére, és közben nyugodtan lapoztam a könyvem következő oldalára!
Hát nem mesés?

Lovetta Joe





Mi tagadás, sokadika van! Be kell osztani a maradékokat, és Sárka lányom, mai tanítási bevételéből pótoltuk a megcsappant cigaretta-készletünket, meg tervezgettük a fizetésig-nyugdíjig még felmerülő kiadásainkat, miközben a számra tévedt a „lovetta” szleng-szó.
Családi használatának eredete a történelmi múltba nyúlik vissza. Gyerekkoromat a dédapámtól örökölt, óbudai, újlaki házban töltöttem, ahol a rendes, téli lidércnyomásaink közé tartozott a nagy hó, amelynek súlya alatt rendszeresen megroppantak az 1800-as években épült sváb ház tetőszerkezetének lécei, elcsúszkáltak a cserepek.



Volt rá példa, hogy az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy a megolvadt hólé csöpög a párnámra, és mi sem természetesebb, mint, hogy a párnámat megfordítottam, áttettem lábhoz, és mély álomban aludtam át az éjszaka hátralévő részét.




(Mellettünk Susanits  Imre, farkastorkú suszter boltja, akit csak Susanek bácsinak hívtunk, szigorúan a háta mögött!)

A tetőjavításhoz már akkor sem lehetett tisztességes mesterembert találni, végül Anyu a szomszéd szomszédasszonya unokatestvérétől szerzett értesülés alapján talált rá a sánta József mesterre (ki tudja, melyik tetőről leestében sérült meg a lába), aki hetenként bejelentkezett, és kért némi „lovettát”, többnyire alapanyagra.
Harmadik-negyedik alkalomra, el is nyerte a „Lovetta Joe” eposzi nevet, és a hó, meg a beázás mellett, ettől kezdve attól is rettegtünk, hogy megjelenik Lovetta Joe, újabb pénzügyi követeléssel, ismételten elodázva a munka megkezdését, hol ezért, hol azért.
Persze minden látogatásakor kellő mértékben kapatos volt, „nagy örömünkre” egy kicsit csapta a szelet Anyánknak (aki ezt kifejezetten gyűlölte), nekünk, süldő lányoknak, akiket, még a kortársaink széptevése is zavarba ejtett, pláne egy részeg öregemberé, kicsit anekdotázgatott, majd – mint aki dolgát jól végezte – tovább állt, alighanem a következő törzshelye felé vette az irányt.
Arra, hogy végül mikor és hogyan rendeződött a tetőjavítás, már természetesen nem emlékszem, nyilván megoldódott, mert még évtizedeket töltöttünk ebben a házban, de ami örökre megmarad, a Lovetta Joe emléke.

2016. november 26., szombat

Mostanában, II. fejezet :-)

Mostanában nagy erőkkel folytattam a karácsonyi, mikulás előkészületeket.

Először is kész lettem a testvérem unokáinak szánt zuckertütékkel. Tudom, tudom, nem évnyitó közeledik, nem német nyelvterületen és szokásvilágban élünk, de kedvem volt kipróbálni, és persze "mikulásossá" varázsolni a cukorsüveget, és íme, ez lett belőle:




Úgy döntöttem, hogy a testvérem unokái karácsonyra családonként (két-két gyerek) közös ajándékot kapnak, egy-egy ujj-bábszínházat. A fa dobozokat Sárka lányom egy kedves ismerőse gyártja, én a bábokkal voltam elfoglalva.

Íme az eredmény:











Most készül egy királylányos, herceges, sárkányos mese három figurája, és tervezem még a "Kiskakas gyémánt félkrajcárja" és a "Török és a tehenek" elkészítését, de még egyelőre csak gondolatban.

A mesék szövegét ki fogom nyomtatni, jó nagy betűkkel, mert a nagyobb gyerekek lassan-lassan olvasni is megtanulnak majd, meg el kell még készítenem a háttérképeket is, de azt hiszem van még rá elég idő!

Persze a "Nagyoknak" is készült ez-az, de mivel mindannyian FB-oznak, ezt sajnos nem tudom most megosztani Veletek, mert oda lenne a meglepetés!

Mindenesetre én már többször is "boldogra dolgoztam magam", és rettentően élveztem a dolgot, ha csak fele ennyire örülni fognak a megajándékozottak, már mindannyian jól jártunk!


2016. november 21., hétfő

Bearanyozott hétvége





A millió karácsonyi-ajándék gyártás közepette is szó szerint bearanyozta a hétvégémet az unokáimmal töltött idő.
Az eredeti tervek szerint megosztott hétvégét terveztünk, a nálam töltött szombat délután után Sárkánál alvás, Marci kutya sétáltatása a sötét utcákon, amihez Zaza időben összekészítette a betörős álarcnak is kiválóan megfelelő, fekete símaszkját, majd vasárnap délelőtt vissza hozzám, közös ebéd, délután közös játék, majd némi matek-lecke után hazatérés.
Szerencsémre azonban Sárkára tartós hidegrázás, némi hőemelkedés és kezdődő nátha nehezedett, így Zaza ottalvásáról még csak szó sem eshetett, de áldott volt ez a hétvége, mert nem lett belőle különösebb csalódás, vagy bánkódás, megköszöntöttük Csöpi dédit a névnapján, és csak játszottunk, játszottunk. Mintegy 42-szer estem át motozáson, a legváratlanabb pillanatokban ért a felszólítás, hogy álljon T-alakban, és indult a kutatás a rejtegetett fegyverek után. Többször börtönbe is kerültem.
A bilincset Zaza szerkesztette össze, már hetekkel, hónapokkal ezelőtt, két karperecből, az egyiket a Csöpitől örököltem, míves bizsu, a másikat egy régiségboltban vettem, valami fekete féldrágakőből készült, ezüst alapú bilincs, némi ezüst intarziából és apró igazgyöngyökből kirakott, szőlő motívummal díszítve, a pereceket pedig egy Mexikóban vásárolt, ezüst gyöngyökből fűzött, hosszú nyakláncom köti össze, de kit érdekel!
Időnként ezer műanyag katonával játszottunk csatát, hosszasan megvitattuk a saját és az ellenség stratégiájának előnyeit, gyenge pontjait, cselvetéseit, aztán volt séta, nagy evések, nagy fürdés, ágyban olvasás és tabletezés, még mély, békés alvás. Szerencsére Zaza mindenevő, és persze én is, mint minden „normális” (ha egyáltalán van ilyen) nagymama, a kedvenceit főzöm meg jó előre, hogy minden vele töltött idő róla szóljon, ne a pepecselésről, tésztaszűrésről, hús kirántásáról. Lehet, hogy Zitával, majd annak idején, fogunk együtt főzni, sütni, de Zazának ehhez nem igazán fűlik a foga, pedig próbálkoztunk, de nem szereti a feltört tojás, a tejföl, a nyersanyagok érintését, úgyhogy túlzottan nem erőltettem a közös főzést, hiszen annyi egyéb játék-lehetőségünk van még!
Aztán persze itt volt még a nyakunkon a hétvége csúcsfeladata, a karácsonyi fellépéshez szükséges farkas jelmez kiókumulálása. Hosszas rajzolgatás, internetes kutatás után elkészült a terv és a szabásmintaként is szolgáló, Zaza méreteihez teljesen illeszkedő prototípus, és mire mindezzel megegyezésre kerültünk, Zsófi jóvoltából, aki minderről semmit sem tudott (elvégre önállóságra kell nevelnünk a gyerekeket, vagy mi?), kiderült, hogy igazából kutya jelmezre van szükség, úgyhogy most megpróbálom áttervezni és kutyaszerűvé tenni és persze újabb filclapok felkutatásával elkészíthetővé tenni az eddigi munkánkat.



 Most husky-ra gondolok, de majd meglátjuk, mi lesz belőle a végén!



A másfél nap végére Zitus érkezése tette fel a koronát. Zita unokám, bár még alig több, mint másfél éves, máris igazi királylány, díva és sztár! Ő nem megjön, hanem megjelenik, fellép! Bejön a lakásba, kecses pózban megáll, kissé széttárja a karjait, mint Honthy Hanna, a nagyjeleneteiben, jön az egymillió dolláros mosoly, és persze mindenki rettentően örül. Ha nem eléggé, Zita egy kis idő elteltével megtapsolja saját érkezését. Imádni való!
Őrületes memóriával, pontosan emlékszik arra, hogy hol és mit játszottunk közösen, mutató ujjamat megfogva „Mandesz gyeje” felkiáltással hurcol engem egyeik helyről a másikra, és akkurátusan végig játszunk mindent, de mindent, amit korábban is. Ha valami újdonságot vezetünk be a megszokott rutinba, mint például most bekapcsoltuk a lányok gyerekkorából megmaradt robotokat, amelyek mozognak, villognak, zenélnek, persze repedtfazék hangon, azt találtam mondani, hogy ÓÓÓÓ!!! Na itt kezdődött a parttalan ismételgetés időszaka, mondhatnánk, hogy a bevésés, kikapcsoltam, jött az utasítás, hogy „Mandesz! Bekacs!”, majd a közös ÓÓÓÓ!!, és újra, és újra!
Rajzoltunk, mindenki, poty-poty-okat, meg haccikat (pont-pont vesszőcske, meg virágok), majd csak némi (rosszabb drámai szendéket megszégyenítő minőségű) hiszti mentén (Mamma nem elég gyorsan bányászta elő Vude, azaz Whoody Sheriff kalapját a szatyrokból) hazaindultak.
Ma hajnalban csak három-négy napra főztem meg az ebédünket, majd rendet tettem, alig fél órát beszélgettem Csöpiékkel a „Két Z-ről”, bevásároltam, és eközben mindvégig csak arra tudtam gondolni, hogy mi mindent köszönhetek a gyerekeimnek. Mennyi, de mennyi, ismételhetetlen örömöt, élményt, lehetőséget, boldogságot. Most is könnyes a szemem, és nagyon, szívből remélem, hogy sokáig kitart ez az érzés, és lesz esélyem arra, hogy a keserű percekben is képes legyek felidézni ennek a bearanyozott hétvégének az élményét!