Hajnali ébredés

 

Ma, aztán igazán korán sikerült ébrednem, de ennek kivételes, mondhatom, hogy megdöbbentő oka van!

Az éjszakáim egyébként is úgy telnek, hogy a 9 óra körüli lefekvés, és a roppant gyors elalvás után, már jó ideje kétszer ébredek, amit – hála a lakásban itt-ott elrejtett, digitális óráknak ellenőrizni tudok – úgy 11 körül, és 1-2 óra között, mielőtt végképp felkelnék, 3-4 óra tájékán.

Ámde ma, 1 órakor végleg véget ért az éjszakám, és alighanem életem egy korszaka is.

Az történt, hogy – szégyen ide, szégyen oda – kiköhögtem egy háromtagú, kis hidat. Igen, kiköhögtem három olyan koronás fogat, amelyek tegnapig a szervezetem részeként tették a dolgukat, mára, viszont átlényegültek.

Mementóvá?

Figyelmeztetéssé?

A köhögésre fél évszázados jussom van, mindent megtettem, amit egy (tudottan) negyedik generációs dohányos megtehet ezért, és persze rásegít a drága Zitámtól „örökölt” vírusfertőzés is, aminek rabjaként, kiló-számra használom a PZS-t, és már hámlik a bőr az orrom környékén, meg az ujjaimon, a folytonos kézmosás miatt, de kifelé megyek belőle!

Az utolsó fog-generálozásomra akkor került sor, amikor a legutolsó végkielégítésemet felvettem. Ez történetesen egybe esett azzal a jogszabály-alkotási kísérlettel, hogy 5 évre visszamenőleg, adóztassanak meg minden, már eleve adózottan kézhez kerülő végkielégítést.

Mondhatnám, hogy Ulpianus, aki – tudvalévőleg nem a „zene Mozartja”, mint Beethoven, hanem a jogászok Hippokratésze, hevesen és hosszasan forgott a sírjában a visszamenőlegesség hallatán, és valami véletlen szerencse folytán ez a jogszabály nem is került hatályba, így egy autó árát befektetve, ismét teljes és ragyogó fogsorom lett, nem kis fájdalom, fáradtság és súlyos költségek árán.

Azt hittem, hogy ez a megoldás kiszolgál éltem fogytáig.

Hetente többször utazgattam családi fogorvosunk, Zsóka néni rendelőjéig, Óbudáról valahová a hajdani Osztapenko környékére, alig három átszállással, és tértem haza lila-kék foltos arccal, elzsibbadva, jobbára taxival.

Mire elkészült, a „nagy mű”, hónapok teltek el, és a fogtechnikus javaslatára, az alsó terület egyben, míg a felső két részletben került kialakításra. Na, ebből a felső kettősből adta meg magát az a jobboldali trió, amely most egy papírzsebkendőbe ágyazva lapul, mint régészeti lelet, koronástul, fogastul, gyökerestül, míg én ízlelgetem, nézegetem a hűlt helyét.

Igyekszem elhessegetni azt a sanda gondolatot, hogy talán Zsóka már akkor is sejthetett valamit, amit a fogtechnikus kontójára írva, így oldott meg, mert az egyik fogam környékén volt a kezelésekkor is, egy sokéves, visszatérő, azonosíthatatlan gyulladás, amit – szerinte – kikezelt, de ezek szerint (meg a tapasztalataim szerint) mégsem, mert mi más magyarázata lenne ennek a tagolt megoldásnak?

A látszólagosság?

Olyan sok minden „látványpékség” korunkban (ahogy Medgyessy Péter mondogatta annak idején, rövid közös munkaidőszakunk során), vagyis látszat-megoldások időszakát éljük.

Ha már mindenről számot adok, azt sem titkolhatom, hogy ez a ma éjszakai persze nem teljesen előzmény nélküli esemény! Mintha rémlene, hogy az elmúlt másfél évet átszelő lakás-hirdetés, eladás, keresés, csomagolás, szelektálás, költözés, beilleszkedés közben lett volna egy-két hét, amit heves fogfájás kísért, de miután fél évszázados rutinom van abban, hogy „nekem nincs semmi bajom”, ezt is, mint annyi mást, menedzseltem saját hatáskörben némi Cataflam segítségével.

Talán, mintha az is rémlene, hogy valami csavaros harapást egy kis roppanás követett, és ez után a jobb oldalamon nem esett jól a rágás, át is tértem szépen a baloldal használatára, de töretlenül bíztam a sérthetetlenségemben.

Most már órák óta töröm a fejem, a szokásosnál, ha lehet még több kávé és cigi mellett, hogy mi a megoldás.

Most ott tartok, hogy a dolog, alighanem így marad, ahogy van. Marad a félmosoly és az elővigyázatlan nevetésből előbukkanó foghíj.

Gyulladásra való hajlamom miatt nálam a fogbeültetés szóba sem kerülhet, meg egyébként is idegenkedem tőle, ráadásul közgazdasági szempontból is, a soha meg nem térülő invesztíciók közé sorolható, amelyeknek változatlanul nem vagyok lelkes támogatója.

Mindenesetre, leckét kaptam abból, hogy immár nem vagyok sérthetetlen! Hiába működik az agyam, ahogy szeretem, a szemem bár szemüveggel, de többnyire úgy, ahogy szeretném, az izmaim, ahogy még el tudom fogadni, szinte mindenem – bár gyógyszerekkel - a statisztikai átlagok szerint, éppen alul vagy felül illeszkedve a megengedett értékhatárok közé, de mostantól kezdve, soha többé nem vagyok sérthetetlen.

Barátkozom a dologgal. Nincs más lehetőség.

Még jószerével…

Még jószerével meg sem pihenhettek a főző-, sütő-, tároló- és tálaló edényeink a helyükön, a polcokon, a szekrényekben a kamrákban, de megint feladatuk van, jön a szinte egybefolyó szilveszter-újévi sütés-főzés!

Ma igazán hasznát vettem a hajnali ébredésemnek, mert nem is volt még 10 óra, amikor máris készen volt a kétféle krumpli (tejes-vajas püré és hagymás-tört változat), készen állt a párolt káposzta, a korábbi befőzésemnek köszönhetően, elkészült az egres-alma mártás, némi zselatinos segítséggel, ezt majd dermedt állapotában tálra borítom, és hideg, szeletelhető ínyencségként kíséri a malac-sültet.

Minthogy ebben az időszakban csakis olyasmit szabad enni, ami a családhoz varázsolja a szerencsét, a bőséget, ami - tudvalévőleg – apró, kerekded, garasként guruló élelmiszer-félék feldolgozását igényli, elmerengtem egy Nagyi-féle rizskoch sütésén, és a gondolkodást, tettek követték! Kész, a habos, rezgő, a szélén viszont ropogós, ízes rizskoch is, meg a rumaromás, kakaós öntet hozzá. (Van ugyan néhányféle lekvár is, önthető és rezgő, de hátha éppen erre, vagy erre is lesz gusztusa a kicsiknek és a nagyoknak!)

Nem lehet semmit főzni, ami vízi-jószág, mert az elúszik a szerencsével, semmilyen szárnyast, de legfőképpen tilos csirkét, mert az elkaparja a szerencsét, jöhet a malac, mert az viszont kitúrja a szerencsét, meg minden, ami sok, apró, gurulós, rizs, lencse, bab, semmit ami ecetes, mert az megsavanyítja az édes jókedvet!

Már csak azt a méretes, csontos, bőrös malac-steaket kell ropogós-porhanyósra sütni, néhány órácska alatt, na, meg az egyelőre lábosban ázó lencséből kell babérleveles, tejfölös, savanykás, virslikarikás főzeléket készíteni, de ezek ráérnek holnap is!

Tulajdonképpen, minden, ami elkészült, az is ráért volna akár holnap is, de nekem 30-án, mindennél nagyobb szükségem van a lélek gondjainak (nálam) legjobb gyógymódjára, a munkaterápiára!

Ma van Anyu halálának - elhihetetlen – 11. évfordulója.

Annyira emlékszem, hogy abban az alig két napban, amíg az intenzív osztályon kezelték, kezdetben még fel-felvillant bennem a remény, hiszen Anyu, annyiszor állt talpra a padlóról, vagy még annál is mélyebbről. Amíg a megszokott, haragos, dacos, összeszorított ajkú, ráncolt homlokú arcát láttam (félelmetes, hogy sokszor ez néz vissza rám a tükörből), amíg a megszokott, félig hason-fekvő pózában aludt, addig azt hittem, még visszatér. Amint kisimult arccal, gyűretlen lepedővel takartan, szépen, forsriftosan, a hátán feküdt, a testével párhuzamos karokkal, tudtam, hogy vége a küzdelmének.

Úgy 11 óra lehetett, amikorra minden intézni valóval végeztünk, megjártuk a kórház igazgatóságát, mert nem szerettünk volna (Anyu kívánságának megfelelően) boncolást, a kórház hulla-kamráját, az önkormányzatot, még talán valami okiratot vissza is kellett vinni a kórházba, amikor végre úgy ültünk vissza Sárka lányommal a kocsiba, hogy na, akkor mindennel végeztünk!

És akkor, kimondtam, hogy na, most ugorjunk fel Anyuhoz egy kávéra, meséljük el, hogy mindent elvégeztünk, milyen ügyesek voltunk! Sírás, nevetés!

Ha elmondhatnám – és miért is ne tehetném – hogy azóta is hányszor, de hányszor riadtam fel békés, olvasós, önfeledt délutánonként arra, a semmihez sem hasonlítható, ütés-szerűen a koponyám tetején landoló, a gerincemen végig futó, lúdbőröztető döbbenetre, hogy a francba, még most délután nem hívtam Anyut, hátha éppen nincs jól, hátha szaladni kell hozzá, és hányszor jöttem rá, hogy már régen nem kell.

Ez is, a folyamatos emlékezés egy útja-módja.

Az egyetlen dolog, amit igazán utálok…

 

Az egyetlen dolog, amit igazán utálok az ünnepekben, az a pecsenyés tepsik mosogatása!

Áldás minden háziasszony számára a sütő-fólia, ami süteményekhez, töltött tésztákhoz mesés megoldás, de bizony az egyben, vagy darabokban sütött pulykákhoz, kacsákhoz, malacokhoz, báránycombhoz szervesen hozzátartozik a tepsi aljára pörkölődő, odakapó rozmaring, fokhagyma-szelet, almadarabka, mandarin, vagy narancsgerezd, bors, mustár, méz, boróka-bogyó, miegyéb, ki, mivel fűszerezi a kedvenceit, és ezek, bizony nehezen eltávolítható nyomokat hagynak a tepsiken!

Amikor már minden tányér, pohár, tálaló-tál és tálca elmosogatva, ott pihen a helyén, akkor kerül sor a sütőedények beáztatására, legalábbis nálam.

Ezek, olykor akár egy éjszakát is pihennek a mosogatószeres, induláskor forró víz alatt, amik aztán idővel ronda, gusztustalan, megdermedt zsír-réteg alatti trutymóvá hűlnek, amikhez a fenének sincs kedve, akár csak egy kisujjal is hozzáérni!

De, nincs más hátra, mint előre, neki kell veselkedni! Nehézkesen, jelentős szétömlés nélkül le kell önteni az áztató levet, kiüríteni a lefolyó szűrőjét, majd nekilátni és ilyen-olyan dörzsölő alkalmatossággal, meg bőségesen adagolt mosogatószerrel, óvatosan, mert a nagyobb tepsik sehogy sem férnek el egy apró mosogatóban, és centiről centire haladva le kell mosni mindent, de mindent, mert a legkisebb maradvány is fekete égésnyomot (és oda nem illő, kellemetlen ízt) hagy maga után legközelebb.

Persze, apró gikszerek, balesetek mindig történnek, miknek folytán következik a konyhai szőnyeg kimosása, az alapos, minimum kétszeri felmosás, rosszabb esetben lefolyó-szerelés, amik szinte csak színezik, gazdagítják az ünnepek előkészületeit követő, de legalább annyira élménygazdag levezetést!

Hiába minden, az ember évről évre, mindennek dacára, újra és újra kezdi, azért a néhány másodpercnyi, önfeledt hümmögésért, zümmögésért, amikor csak az evőeszközök koccannak a tányérokon és minden arcon szétáramlik az önfeledt, örömteli, boldog mosoly!