A párhuzamosság kényszere és a szalmapapucs

Csöpi nagynéném túljutott a combnyaktörése miatti műtéten. Új csípővel, összeillesztett combcsonttal, pucéran, bepelenkázva gyógyul. Nem fogad látogatókat. Megértem. Áldom a kórházat, ahol gondot fordítanak arra, hogy a 82 éves beteg ne katéterrel, és annak minden követkeményével (sérülések, fertőzések) kerüljön szembe, hanem pelenkázzák a frissen operált betegeket, de a beteg szempontjából ez persze megalázó, kiszolgáltatott helyzet, amit nem szívesen láttat senkivel sem, ezért zsémbes.

Megértem.

Az én silányka kis mellműtétem, meg szüléseim alapján, amelyek egyáltalán nem versenyképesek a családom tagjainak „túléléseivel”, csak megerősíteni tudom, hogy az ember a végletesen és végzetesen gyönge pillanatait, nem szívesen osztja meg másokkal. Már aki ilyen karakterű. Persze van olyan is közöttünk, aki mindent megmutató, és csak a gondjai, panaszai ezerszeres felidézésével képes feldolgozni a tényleges eseményeket, és a félelmeit is. Nem vagyunk egyformák!

Én meg a háttérben végzem a magam „aknamunkáját”, mindenkit mozgósítok, akinél a leghalványabb esély merül fel, hogy rendelkezik kapcsolatokkal, segíteni tud Csöpin, ki tudja, hogy melyik szál vezet oda, hogy a legnagyobb odafigyelést, a legjobb ellátást kapja meg.

Közben ritka megkereséseim egyike termőre fordult, szakértői munkát végzek, ami teljes napi elfoglaltsággal, és nagy koncentráció-igénnyel jár, aminek egyenes következménye, hogy az én kusza lelkemben, szinte azonnal megjelenik a párhuzamosság igénye. Soha nem olvastam például annyi szépirodalmat, mint a jogi egyetemen, a vizsgaidőszakokban. Kellett az ellenpontozás, mert nélküle nem tudtam volna a tananyaggal foglalkozni.

Így most is, a ledolgozott 12 óra, és a szűken mért éjszakai alvás után, leküzdhetetlen a vágy, hogy megkérdezzem, volt-e nektek is szalmapapucsotok, és megosszam Veletek a saját emlékeimet.

Minden nyáron kaptunk egy-egy szalmapapucsot. Persze köze sem volt a szalmához, mert szerintem kukorica-csuhéból készült. A papucs merev volt, szúrós, és roppant kényelmetlen, de illatos, minden lépésnél kellemes, ropogós hangot adott, és roppant gyorsan tönkrement. Mindennek ellenére, a szalmapapucs elválaszthatatlanul kapcsolódott a NYÁR-hoz.

Nagy előnye volt, hogy megfelelő, illő-kellő védelmet nyújtott a csöpögő, kerti csapok mentén, a Duna nedves, partmenti kavicsain hemzsegő, észrevehetetlen darazsak, méhek támadásai ellen. Nem volt nyár, darázscsípés nélkül, beleléptünk, belehevertünk, aztán jött Apa a nagyítóval és csipesszel, szedte ki a fullánkokat, és következett a kertben, frissen tépett petrezselyemmel a bedörzsölés, meg az egyéb dédelgetés. Kompóttal, sütivel, csokival, ami éppen akadt a háznál. 

Szerencse, hogy egyikünk sem volt allergiás a kis dögök csípéseire, mint szegény Zsófim az eperre (már felnőtt korára alakult ki) és senkit sem kellett, fulladozva kalcium injekcióra cipelni az első, kézre-keríthető orvoshoz. Ez a fejezet később következett be kis családunk életében.

Felvillanó emlékek

Mai reggeli, vagy inkább hajnali szimultánom közben (mindenkor alap az olvasás, mellette főzés, ezúttal két napra, és FB, ja és zenehallgatás főzés közben), éppen a krumplihámozás kellős közepén, egy hajdani, munkahelyi emlék villant az elmémbe.

Az is krumplihámozáshoz kötődik, a frissen alapított, japán mintára kereskedőházként meghatározott, kis cégben csuda egy társaság gyűlt össze, rendhagyó módszerekkel. A krumplihámozás valamilyen céges ünnephez kapcsolódott, gyanítom, hogy április 4-e, vagy november 7-e lehetett J. Minden nő behozott egy-egy héjában főtt krumplit, vettünk egy nagy rahedli lila hagymát, és Ágota, a konyhás lányka irányításával, a parányi, inkább csak kávéfőzésre alkalmas teakonyhában, nagyban folyt a krumplisaláta gyártása.

Micsoda egy csapat került ott össze! Élünkön állt Veránk, a külkereskedelem nagyasszonya. Klasszikus házasságban élt, mármint olyan értelemben volt a házasság klasszikus, hogy annak idején, a roppant jó partinak látszó, nős (de ki bánta) főosztályvezető, aki alig húsz évvel volt csak idősebb a kezdő kolleginánál, végül elvált és elvette új szerelmét. Ám az évek múlásával, az az akkor elfogadhatónak látszó húsz-évnyi korkülönbség, hirtelen 100 évre nőtt. A „Foximaxi” diplomás, hajdani főnök, immár kikopva a beosztásából és szakmájából, csak valami esti szakmunkás-képzőben tanított, minden értelemben beszűkülve, már csak az esti poharazgatást, és a békés, TV előtti szunyókálást várta, míg Veránk karrierje hirtelen újra felfelé ívelt, dáma volt, nagyasszony, és sok egyébre is vágyott, mint az esti vodka és zsörtölődés.

Helyettese, István játszotta a cégben az ördög ügyvédjének szerepét, gyanítom, hogy ezt a szereposztást erősen támogatta Istvánunk karaktere is. Mindenbe belekötött, akár ész és értelem nélkül, a maga 160 centi magasságával, törékeny alkatával úgy törpült el Veránk Rubens-i alkata mellett, mint a csuda!

Sok okos, de főleg érdekes, más-más értelemben rendhagyó karakterű ember került itt össze. Nagy kedvencem volt, a kapcsolatot imitt-amott máig tartjuk, Anna, a belső ellenőr. Anna roppant vallásos volt, kissé hajlamos a hittérítésre, de még elviselhető mértékig. Itália és a macskák szerelmeseként, csillogó értelemmel, megállíthatatlanul vetette magát minden rendellenesség után.

Egyszer az egyik fiatal, és roppant öntelt kollégánk, Sanyi (aki rendőr volt korábban, és lépten-nyomon érzékeltette elszakíthatatlan kapcsolatát előző munkaadójával, sőt esetleg más, hasonló szervekkel) behozta új lakása fényképeit. Annánk rákérdezett: udvariassági fényképnézést akar Sándor, vagy alaposat? Alaposat – hangzott a válasz, bár Sanyi ezt alighanem akkor kérte életében utoljára. Annánk aztán mondhatni kivesézte-herélte a képeket. Könyvtár mondta Sanyikánk. Könyvtár, ismételte Annánk fitymáló hangsúllyal – inkább egy szűk folyosó, olcsó stelázsikkal. A könyvek között itt-ott akad jó is, de a zöme szemét. A szék kényelmetlen, a lámpa nem ad elég fényt olvasáshoz, és ráadásul meglehetősen igénytelen. Szőnyeg nincs. És ez ygx ment, mind a harmincpár fényképen keresztül.

Anna azonnal anyai szárnyai alá vonta a mi csepeli parasztlány Ágotánkat, aki harsány, kicsit közönséges hahotázásával, meglehetősen trágár szavajárásával, maga volt a természetesség a sok ügyeletes zseni között. Annánk, aki finom, de legalábbis finomkodó családból származott, (sose bocsátották meg anyjuk, rangon aluli házasságát, az amúgy ügyes és élelmes, iparos apjukkal, akit semmi vettek és folyvást ostoroztak) elkezdte Ágotát nevelni, a helyes szóhasználatra, a megfelelő modorra, és Ágota ezt nagy örömmel fogadta:

Vagy itt volt Zoli, aki korábban Veránk üzletkötője volt. Nagytudású, de nagyon megviselt, kicsit remegő kezű, halk szavú ember volt. Egy alkalommal „Tom” emblémával ellátott ingben jött dolgozni. Két perc alatt megírtam a magam cetlijét, és kitűztem a kosztümömre, naná, hogy ez állt rajta: „Jerry”. A - nap innen kezdve - hahotázással telt.

Laci volt a cégben Zoli legjobb barátja, és partnere. Laci, amolyan elvarázsolt, „tudományos” ember volt, tele a világ technikai újdonságairól szóló, végeláthatatlan történetekkel. Nem maradt el szájából, vagy legalább keze ügyéből a pipája, orrára biggyesztett szemüvege mögül, ártatlan csodálkozó kék szeme révedt a távolba, szakálla, nikotintól elsárgult bajusza, néha megperzselődött a pipából áradó szikráktól. Meg a kötelező, kötött mellénye, meg valamennyi inge, meg a zakója zsebe, ahol a félig-égett pipáit tartotta. Egyszer, a legújabb csodákról szóló meséje közepén, a még égő pipáját egyszerűen kidobta a fonott, vessző szemeteskosárba, majd mondat közben otthagyott bennünket (ez rendes szokása volt), és szaladt tovább, hirdetni az igét.

A cég a Könyves Kálmán körút legvégén, a Főtaxi, Lógarázsnak becézett telephelyén talált székhelyet magának, Vera első felvételi tesztje az volt, hogy aki ide sem talál, az nem megfelelően életrevaló ahhoz, hogy munkatárs legyen. Ez bevált!

Itt kerültem először közvetlen kapcsolatba – a tankönyveken kívül – a váltóval és a részvényekkel. Vagy évi két milliárd Ft-nak megfelelő váltó forgott végül az alapító, ipari szövetkezetek finanszírozására, egy banknak is becsületére vált volna! És itt oszthattam a részvényeket heteken keresztül, Annánkkal közösen, a tulajdonosoknak. Később aztán volt olyan is, hogy a saját kibocsátású részvények aláírásába fáradt bele a kezem, de ekkor fogtam életemben először a kezemben részvényt.

Az Isten háta mögött, rettentő sok utazás árán, nagyszerűen éreztük magunkat együtt. De jó, hogy eszembe jutott!

Van úgy, hogy olykor…

Van úgy, hogy olykor nem szeretném befejezni azt a könyvet, amit éppen olvasok. Van úgy, hogy nem szeretnék szabadulni a történet sodrásából, pedig pontosan látszik már, ahogy az eddig látszólag kusza, összegabalyodott szálak kisimulnak, tisztán látszik a végük. Az egyik meghal, a másik hazamegy Amerikából szülőföldjére, Olaszországba a harmadik – minden bizonnyal – csak tovább boldogtalankodik, mint mindvégig. Lehet, hogy ő éppen a boldogtalanságban érzi jól magát, ismerünk ilyen embereket, mindannyian.

     

Tényleg olyan, mint amikor már szinte befejezel egy kötést, horgolást, és már csak méterek maradnak a fonalból, ilyenkor az ember csak reménykedik, hogy az kis maradék éppen elég lesz a befejezésig. 

Izgalmas állapot, az ember lánya szívesen elnyújtaná ezeket a perceket, de nem lehet.

Most is átjövök a másik szobába, inkább leírom az érzéseimet, ezzel is nyerek, vagy fél órát. Bezzeg máskor! Főleg, ha valami krimit, vagy túl drámai, megrázó történetet olvasok, alig várom, hogy az író kibogozza, amit összegabalyított, mert már nincs elég fantáziám, újabb és újabb megoldások kigondolására.

De ez most nem ilyen eset.

Na, szaladok, keresek valami roppant fölösleges, de legalábbis könnyen elhalasztható tennivalót, belekezdek valamibe, ami fele annyira sem élvezetes, mint amilyen a könyv olvasása lenne, elcsapom valahogy az időt, mintha ezzel megnyújtanám!