Fél nap Zitával

Már többször elméláztam azon, hogy miképpen képes egy alig 2 éves múlt kislány-gyerek, teljes mértékben kifárasztani három felnőttet is, most ismét alkalmam nyílt ennek a kérdésnek a megfogalmazására.

Zitánk nem volt túl jól az elmúlt éjszaka, sajnos minden ételt visszaadott, amit korábban megevett, és nem volt tiszta, hogy valami bujkáló gyomorfertőzés, vagy az előző napi arcra esés húzódik a háttérben, úgyhogy orvosi javaslatra megfigyelés alá helyeztük az ifjú amazont.

Fejre esés. Már másodszor szántja föl a hamvas és másolhatatlanul üde pofikájával a betont, a traktorról lezúgva - mivel mással - elvégre lányról van szó! Ronda horzsolások, lenyúzások „díszítik” őszibarack-arcocskáját, nóziját, száját, mert az a fránya traktor, a legnagyobb sebességű haladás közben, arra fordul, amerre Zita néz, és bizony éppen akkor blokkol le, amikor nem kéne, minek folytán Zitánk kecsesen átrepül a kormányon, és arccal a betonon, füvön, sáron, miegyében csúszik még egy keveset, és ennek bizony vannak (nehezen gyógyuló) nyomai.

Persze mindez nagyszerű indok ezer gyógy-puszi kiosztására, de az ember aggódik, hogy maradandó nyoma ne legyen, meg ne kövesse olyan sérülés, ami végül a sebészetre vezet.

Alig nehezítette a helyzetet, hogy Zazánk, a nagy, nyolcéves eközben a medencében hűtötte magát, illetve kézilabda kapusként lépett fel, ami csatár nélkül nem megy, ezért váltva kellett kapura dobnunk, amit őkelme hárított, vagy nem, és ha elkapta a lasztit, akkor háttal, ollózva juttatta vissza azt a dobónak. Vissza? Tízből tízszer a susnyásban, a szomszédban, a lejtős kert másik végén, a nehezen járható, terméskő lépcsők alján landolt a laszti, aztán visszahozta, akinek volt erre energiája és türelme. 

Itt éppen fára mászik, egy másik alkalommal:

 

Zaza meg is dicsért, „nem is tudtam Mandi, hogy ilyen jó kézilabdás vagy, cselesen és jó erősen dobsz” és tényleg, talán általános felsőben, vagy gimi első éveiben tagja voltam a kézi csapatnak, amíg Anyu, a vidéki meccsek, meg az ott-alvás miatt el nem tiltott a dologtól, elvégre egy fiatal „úrilány” házon kívül nem alhat! El is felejtettem már!

Közben Zitával traktoroztunk, bicikliztünk, labdáztunk, kukucsoltunk, követ másztunk, füvet téptünk, köveket gyűjtöttünk és abból magas tornyot építettünk, amit vagy a szél (esetleg a gravitáció ördöge), vagy Zita szétrombolt. Ha betévedtünk a lakásba, akkor olvastunk, meséltünk (hó volt, hó nem volt) „zajzoltunk”, imádom, hogy Zitánk már ismeri a színeket, és minden ceruzát a színe szerint határoz meg. Kérem a pink ceruzát! Zajzol zöld oószlánt! Zajzol narancs lokodilt! Sárga csibigát!

Mindent megköszön, arany szívem, de az egyes szám első személyű mondat-alkotást még nem ismeri. Mindent úgy mond, ahogy neki is mondják, egyes szám második, vagy harmadik személyben, akkor is, ha a saját cselekvését kommentálja. „Elveszed barna ceruzát! Most sírsz! Tessék, visszaadja!” A másik fél fantáziáján múlik, hogy pontosan elválassza, éppen melyik szereplő cselekedeteit meséli el a mi Zitánk, de jaj, ha téved! Én gyakran visszakérdezek, és ha eltalálom, hogy kinek, és mit kell csinálnia, Zita lelkes Jóóó! reakcióval jutalmaz.

A második óra végére már mindkét lábamban izomlázam volt. A harmadik órában megfájdult a derekam. A negyedikben, annyira elfáradt mindkét karom, Zitánk emelgetése okán, hogy már a legkisebb mozdulatra is remegni kezdett.

Nem ejtettünk még szót arról, hogy a vele töltött idő, minden másodpercében, osztatlan, és szakadatlan figyelemmel kell kísérni minden mozdulatát, mert olyan sebességgel mászik fel minden veszélyes magaslatra, kerti tűzrakóhely tetejére, vagy a legmagasabb karosszék hát-támlájára, mint annak idején az édesanyja tette.  Csak már elszoktam ettől.

A délután azzal zárult, hogy a két gyerek, együtt hozta helyre, Zita  pink zsírkréta-alkotásainak nyomát!

Nem csodálom a kisgyerekes anyákat, akik álltokban képesek elszunnyadni, mint a verseny-paripák, mert ez a szakadatlan fizikai és szellemi készenlét, embert próbáló. 

 

Jaj, viszont mennyire finom! Semmiért nem adnék, egy ilyen Zitás-Zazás fél napot! (Még akkor sem, ha az előző fél napban vásároltam, főztem, palacsintát sütöttem, Zazával játszottam, mindezt az idei nyár eddig legmelegebb napján, de vagy mindent, vagy mindent az unokákért!)

Úgy érzem, porig aláztak

Egy nem túl régi posztomban egekig magasztaltam a Pünkösdfürdői strandot, így mi sem természetesebb annál, hogy a mostani, kánikulai hétvégén megint elhatároztuk, hogy oda megyünk, ejtőzünk, napozunk, barnulunk és ázunk, ahogy nekünk tetszik.

Tényleg nagy volt a meleg, mert egy órával korábban érkezve sem találtunk szabad napozó ágyat, viszont hatalmas sort, azt igen, de sebaj, fel voltunk készülve, hoztunk plédeket, törülközőket, elhelyezkedtünk egy viszonylag szabad területen.

Aki köz-strandra megy hűsölni, és nem a saját, elkülönített tengerpartjára, az számolhat vele, hogy előbb-utóbb a nyakára telepszik valaki. Vagy a hátára, vagy az oldalára, vagy egyenesen az ölébe.

Már ott találtunk egy süket és termetes nagymamát, aki a két, egymással folyvást veszekedő, verekedő fiú unokájával töltötte az időt, de kis idő elteltével melléjük telepedett egy másik, jóval fiatalabb nagyi barátnő, a maga 8 éves forma, kislány unokájával. Megosztoztak a strand-ágyakon, a fiatalabb nagyi gondosan kipucolta lakkozott körmöcskéivel az orrát, a füleit, minden eredményt gondosan megszemlélt, mielőtt a földre dobta volna, majd elheveredett. A nagyik beszélgettek, a fiú ás lány unokák pedig a kar-úszóikkal, vagy a nagyobbak a nélkül, szabadon szaladgáltak a medencék és a strand-ágyak között.

A fiatalabb nagyi bokáján, a karján, és a nyakán, vidáman csilingeltek a napozáshoz köztudottan elengedhetetlen láncok, csüngők, 6-7 sorban, és szépen csillogtak az ujjaira (valamennyire) egy-kettesével felhúzott gyűrűk is.

Amikor végre a kislány unoka, enyhén lila szájjal, reszketve és libabőrösen visszajött megpihenni, a nagyi kedvesen hozzáhajította a törülközőt, majd miután a lányka éhes volt, egy-két pogácsát is utána dobott, persze a kis toalett-rendezés és a kaja-dobálás között kézmosásra nem került sor.

Mi olvasgattunk, ittuk a kólánkat, kávénkat, majd megebédeltünk, néha megmártóztunk, ebben-abban a medencében, jól elvoltunk, míg ebéd után rá nem gyújtottam.

Előző látogatásom során láttam, hogy sokan sörözgettek, bagózgattak, kártyázgattak a plédjük, törülközőjük szélén üldögélve, fel sem merült bennem, hogy valamit rosszul csinálok, olvastam, füstöltem.

A fiatalabb nagyi egyszer csak rám förmedt: a kijelölt helyen legyen szíves dohányozni!

Köszönöm, hogy figyelmeztetett – válaszoltam – majd folytattam, hogy nem is tudtam, hogy van ilyen kijelölt hely, a múltkor úgy láttam, hogy mindenki szabadon dohányzott és már álltam is fel, hogy megváljak a „félig szítt” cigarettámtól, amikor fenyegetőbbre vette a figurát a hölgy, és közölte, hogy jó, akkor most hívom a biztonságiakat, majd hátat fordítva nekem elviharzott.

Én meg csak annyit mondtam, hogy na, menjünk innen a p..ba, és a szavakat tett követte, gyorsan összeszedve a cuccainkat, hazamentünk. 

Most, 5-6 óra elteltével is pont úgy érzem magam, mint akit porig aláztak. Zsigerből vagyok törvénytisztelő, és irtó rosszul viselem – nem kérdés - a kritikát, a rendreutasítást, ez esetben lehet, hogy  különösképpen azért, mert minden bizonnyal, valóban hibás vagyok.

Olyan 20 éve egészen biztosan nem voltam strandon, működött Ráckeve, ami most már eladásra vár, miénk volt a Duna a szabad strandjaival, vagy a barátok, rokonok stégje, vagy a Balaton, ha oda utaztunk, mind-mind a szabad fürdés és dohányzás paradicsoma, és el is felejtkeztem a köz-helyek mind szigorúbban dohányzást-tiltó szellemiségéről.

Miután Pünkösdfürdőn már elnyíltak a rózsák, és neveletlenebb lett a közönség, vagy legalább is számomra kevésbé elfogadható, legközelebb, egy másik helyet teszünk próbára!

Vagy az emberek mindenhol egyformák?

Volt Ráckevén egy doboz

Gyerekkoromban, és azt ki tudja hány évtizeddel megelőző idő óta, a Terus-néni szekrényének egyik polcán lapult egy doboz.

A doboz, maga volt a csoda! 

A leginkább, erre hasonlított:

Bőrszerű papírból készült külső borításán tobzódtak a félig nyílt, rózsaszínű rózsák, megsárgult, és rozsda-pettyekkel tarkított, selyem bélésén jól látszott a hajdani gondosság. Ki tudja, hogy eredetileg mit rejthetett? Talán, finom, kézzel mártott, különleges bonbont, vagy egy exóta-fából, finoman faragott képkeretet, vagy egy gondosan cizellált, ezüst képkeretet, néhány valódi selyemből készült, finom csipkés keszkenőt? Ki tudja, Apu se tudta, de amit bele rejtettek, az is maga a kincs volt!

Lapult benne egy megsárgult, elszürkült viaszvirágokkal és fényes fehérre festett papírmasé könnycseppekből, némi sárga, gyűrött, selyem szalaggal összekötözött, esküvői csokrocska, talán valamelyik vőfély, vagy vőlegény viselhette, aztán több méter hosszú, szintén elsárgult, szinte már borostyán-színű, apró üveggyöngyökből felfűzött rojt.

Ez díszíthetett akár egy hajdani, cifra, selyem lámpabúrát, vagy egy cselszton ruhát is, ember meg nem mondja már, hogy mi volt a rendeltetése, de az biztos, hogy érinteni sem volt szabad, mert a cérna, amire fűzték már a széltől is elporladt, elmállott.

Volt egy kis, megbarnult papírzacskóban, egy félmaroknyi, hajszálvékony rézlemezből kivágott flitter, ez most a gyöngyös dobozomban lapul, néha használok belőle néhányat, bár a kifényesítése okoz némi fejtörést.

A legfőbb kincs azonban egy pár, szinte még ép, felkarig érő, kézzel horgolt báli kesztyű volt.

A kesztyű olyan apró, hogy szerintem az éppen két éves Zita unokám, puttós, gömbölyödő karjára is szűk lenne, mi is felpróbálgattuk (itt-ott el is szakítottuk, sajna), de már kamaszkorunkban is izmosabb volt a karunk, mint amire ezt a kesztyűt, pláne szinte a vállig, fel lehetett volna préselni.

Töröm rajta a fejem, hogy vajon kinek készülhetett hosszas órák munkájával ez a kesztyű? Kora szerint a dédmamámat illethette volna meg, nagyanyáink idejében ez már divatjamúlt volt, de a dédanyám, csak abban a fekete fejkendős, kötényes, hajlott hátú, paraszt-asszonyos valójában jár az emlékeimben, amit életem első három évében nekem megmutatott önmagából, és annyira nehéz elképzelni és elhinni, hogy valaha ő is fiatal, törékeny, eladósorban lévő leányka lehetett, akit felcicomáztak az első báljára.

A kesztyűt elfeleztük a testvéremmel, ahogy illik, a pár egyik feléről készült ez a fénykép.