Téli lekvár

Tudom, tudom, hogy tavaly ilyenkor, már egyszer meséltem arról, hogy telente ugyanúgy készítek lekvárt, mint a nyári szezonban, mert sajnálom kidobálni azokat a kicsit megszöttyedt- fonnyadt gyümölcsöket, amiket másként, mártásnak, vagy kompótnak nem főzök meg, mert éppen csak mutatóban maradt meg egy-két szem, de megenni sincs már igazán kedvem.

Az is tudom, hogy szinte semmi sem unalmas annyira, mint az ismételgetés, ki ne fojtott volna el egy feltörő sóhajt, vagy kissé bosszús fintort, amikor valamelyik rokon, ismerős úgy kezdte, hogy „nem tudom, meséltem-e”, mert biztosak lehetünk benne, hogy már vagy százszor hallottuk azt a bizonyos, amúgy is meglehetősen unalmas történetet.

Tudja ezt jól az elbeszélő is, hiszen már számtalanszor elmesélte az éppen eszébe ötlő esetet, tudja ezt a hallgató is, aki azonmód félsüket állapotra vált át. Miközben pörögnek a fejében a sürgető, vagy kínos gondolatai, sorjázza a teendőit, feladatait, addig időnként egy-két igennel, bólintással, hümmentéssel és kényszeredett mosollyal reagál, a mesélő meg egyre inkább színezi a történetet, és szintén kényelmetlenül érzi magát, mert persze pontosan tudja, hogy mindent kiváltott a hallgatójából, csak érdeklődést nem.

Na, pont így nem szeretnék járni, de mégis kénytelen vagyok elmesélni, hogy az idei tél első lekvárja milyen fantasztikus finomra sikerült!

Került bele egy fürt, mér szinte mazsolává aszalódott szőlő, két keményre száradt héjú mandarin, egy túl édessé vált, hatalmas narancs, egy-két alma, és két körte.

Valamelyik főzőcsatornán egy francia mesterséf mondta el azt a véleményét a körtéről, amit teljes mértékben osztok magam is, hogy ennek a gyümölcsnek ez a végtelen nagy hátránya, hogy mindössze egy jó napja van.

A jó nap előtt, íztelen, kőkemény, kásás, száraz, a jó nap után, szinte azonnal túlérett, megbarnult plöttyenet. Az az igazi gond, hogy ezt az egyetlen, igazi, jó napot, amikor a körte illatos, szaftos, puha, de roppanós, lédús és aromás, roppant nehéz eltalálni, és irtó könnyű elmulasztani. Az én két körtém éppen a jó nap 24. órájában járt, és így, együtt a többi kis nyomoronccal éppen elfértek egy kisebb láboskában és némi főzés, passzírozás után lett mindebből négy kis üvegnyi,szép, világos-sárga lekvár.

Kedvenc szacharinomon és némi citromlén kívül nem is fűszereztem, kimaradt a nyári befőzések elhagyhatatlan párosa, a fahéj és a szegfűszeg, az olykor használt vanília is, hiszen már a gyümölcsökből is annyiféle íz, zamat adódik, ami bőven elég!

Már el is képzeltem, hogy egy jó kis krumplinudli, vagy grízes tészta mellé, talán egy tartalmas, csipetkés gulyás-leves után, milyen remek második fogás lesz belőlük, talán már a jövő héten!

A csodatoboz

Tudom, hogy a tobozokról, a fenyő terméséről nem éppen időszerű az elmélkedés, hiszen sokkal inkább helyénvaló lett volna karácsony tájékán ezzel foglalkoznom, de mit, tegyünk, éppen ma hajnalban akadt meg újfent a szemem azon a négy tobozon, amit egy gyár udvarába telepített, mini-liget egyik fájáról szereztem, a közelmúltban.

Nem tagadhatom tovább, hogy szerelmese vagyok a tobozoknak (is)! Az ezüstfenyő, gyorsan nyíló, vékony-pikkelyes tobozait, amelyeket a leghidegebb teleken örömmel dobáltunk a pattogzó tűzbe, a fatüzelésű kályháinkba esténként, lefekvés előtt, és élveztük, amint a gyantás fenyőillat elárasztotta álomba szenderedésünket.

Aztán a lucfenyők, hosszúkás tobozai, az erdeifenyő kezdetben szorosan zárt, kemény pikkelyű, majd a melegben gyorsan megnyíló és egyben törékennyé váló, szépen festhető, díszíthető tobozai.

Aztán az, az óriás toboz, amely az egyik bécsi úti, bérelt munkahelyi ingatlannak, a Rózsadombra kúszó, hátsó kertjében álló, két fenyőn termett, ezt a két fenyőt vagy húsz mókus is látogatta, rendszeresen. Egy, nagyjából harminc centis tobozt onnan is kaptam, de már ki tudja, hogy végül, hol is kötött ki!

A most megszerzett tobozok után kutatva, jó barátom, a Google segítségével derült fény arra, hogy a himalájai cédrus termésével találkoztam.

Ez a tömör, spirálisan hullámzó mintázatú, meseszép termés, alighanem örökre rabul ejtett! Szándékosan, egy réges-régi, ráckevei, toboz-mintájú horgolt terítőre téve fényképeztem le, hogy a természet-adta, meg ember-másolta minták találkozásában is örömünket lelhessük!

Esti mese

Nem titkolható és soha nem tagadott imádattal szemlélem unokáim növekedését, változását, minden gesztusukat és mondatukat.

De mindennél több örömmel szemlélem a testvéri szeretet megnyilvánulásait.

Az én unokáim rácáfolnak minden személyes tapasztalatomra, minden családi legendára, amelyek a sztereotípiáknak megfelelően arról szólnak, hogy a másodikként érkező kisebb, felbolydítja a kialakult struktúrákat, így vagy úgy megjelenik a féltékenység, a testvér-háború, amely aztán évtizedekre, ha nem örökétig meghatározza, ha le nem rombolja, egy-egy család szeretet-áramlásának szerkezetét.

De nem így van ezeknél a kicsiknél, ők szeretik egymást, igazán, önfeláldozóan, akár lemondások árán is.

Titokban attól féltem, hogy Zalán császárfi, akinek Zita megszületéséig minden, de minden járt és jutott, majd féltékeny lesz a kis jövevényre. Na, hát amitől félünk, az rendszerint nem akképpen következik be, a baj, annyira fineszes, hogy mindig talál egy másik, váratlan utat, amin keresztül megérkezhet. Ez nálunk is így történt, ugyanis, amint definiálni tudta az akaratát Zita hercegnő, meg is tette: „Zalán menj innen, Mami az enyém, Te menj Apához” mondta, és ehhez – döntőrészt - máig is tartja magát!

A szokásos reakció az lett volna, hogy Zaza megsértődik, dühöng, visszaköveteli mindazt, ami szerinte, neki jár, ám nem így történt! Zaza megbocsátó mosollyal, öleléssel, „de cuki” értékítélettel elfogadta Zita kisajátító gesztusait! Könnyű dolga volt, miután Zsófi, a Mami, és Peti, az Apu, elég bölcsek ahhoz, hogy Zalánnak is jusson megfelelő mennyiségben és minőségben megkülönböztetett figyelem, külön idő, csak a Mamival, vagy csak Apuval, ezért aztán pont itt lett vége mindenfajta féltékenykedésnek, és Zita ügyeit elnéző mosollyal szemlélik, a „majd úgyis elmúlik” biztos tudatában.

Én, aki a nagyobbik gyerek sorsára jutottam, akinek köztudottan okosabbnak kell lennie, és ez alá az iránymutatás alá, aztán olyan sok minden beszuszakolható, hogy csak na, szóval én nehezményeztem millió dolgot, annak idején! Én soha nem bújhattam a szüleim mellé, amikor éjszakánként, a kitárt ajtók mögül támadtak a sárkányok (az oda fellógatott köntösök mögül), vagy dühöngött a vihar, csapkodtak a villámok, de bezzeg a kicsi…!

Nekem, mindig, mindent át kellett engednem, azt a játékot is, ami fontos volt nekem, a nagyon is szerény készletből, azt is, ami kevésbé, bezzeg a kicsi….

Nekem, mindig segíteni kellett, elrakni, összehajtogatni, felsöpörni, letörölni, de a kicsi, miután szemüveges lett különösképpen, mentesült a feladatok alól, ezt sem, azt sem kellett megtennie, de bezzeg nekem ….

Gyűlt, gyülekezett a sérelmek listája, fogyott, csak egyre fogyott a remény, hogy valaha is visszakapok akármit is abból, ami korántsem volt teljes boldogság, de vitathatatlanul jobb volt, mint ez, a testvérrel-megosztós, jelenvaló realitás!

Vége nélkül ábrándoztam egy fiútestvérről, aki nagyobb, mint én, aki feltöri előttem a járhatatlannak vélt utat, aki kiharcolja mindazt, amire vágyódtam, és aki minden körülmények között megvéd, oltalmaz, támaszom és tanácsadóm, minden olyan helyzetben, amikor erre rászorulok, és ebből aztán volt jónéhány!

Mindig mondom, hogy csínján kell bánni az álmodozásokkal, mert az a természetük, hogy nem akkor, nem ott, nem úgy, de előbb-utóbb, bizony beteljesülnek!

Én is megkaptam az évtizedeken keresztül vágyott fiútestvért, ötvenpár éves koromra, amikorra kiderült, hogy Apu, ifjúkori, francia hadifogságának gyümölcse, mégsem halt meg, amint neki megírták, ám szép, leginkább őrá hasonlító, érett férfivá nőtte ki magát, akivel még találkozhatott Apu is, élete alkonyán.

Az igaz, hogy Eric iránt soha nem tudok testvérként érezni, az igaz, hogy a kedves, felszínes ismeretségen túl soha nem terjed majd a kapcsolatunk, de – végül is – a vágyam teljesült, van egy bátyám!

Aki gyámolíthatott (volna), aki megvédhetett (volna), akire felnézhettem (volna), aki kitaposhatta (volna) az esélyeket, kedvezményeket, a nagyobb szabadságot! Sajnos egy kicsit késve érkezett, ezért ezeket a feladatokat, nekem kellett ellátni, és a húgom élvezhette az előnyeit (ha megtette, részben egészen biztosan).

Mindig vágytam, a kosztümös, angol filmek idilljére, az egymást támogató, egymást szerető testvérek csodájára, ám nálunk, a róka-fiakra jellemzően, egymással örökös harcban álló, versenyző és harcoló testvérpárok jelentették a realitást, generációkon keresztül.

Most nem neheztelek a vágyak kései megvalósulása miatt, mert íme, a lányaim is, jónéhány, harcos év elteltével, megtalálták a feltétel nélküli, egymás-támogatás útját, és a szemem láttára alakult ki, létezik és folytonosan jelen van, az unokáim között, az eleddig pusztán regényekben, limonádé filmekben látott, remélt és álmodott valódi, önfeledt, önfeláldozó testvéri szeretet!

(Persze a tisztes és szükséges önzéssel és érdek-érvényesítéssel, arányosan és fűszeresen keveredve, ahogy annak lennie kell, az igazi „jó íz” eléréséhez!)

Végtelen a hálám!