Kis vázányi gyönyörűség

Mostanában, néhány napig, folyamatosan feltöltődhetem annak a hat szál virágnak a szépségével, amelyek ott díszlenek a konyhai ablakom párkányán.

Tudom, tudom, a saját életemet nehezítem meg, legalábbis a könnyű ablaknyitás tekintetében azzal, hogy kirakodó felületként használom a párkányt, de inkább használom a dupla-ablak másik szárnyát, minthogy lemondjak arról az élményről, amely olvasás, vagy főzőcskézés közben, az ablak felé tekintve, a virágok látványa megörvendeztet a tökéletesség egy-egy múló pillanatával.

A mostani szív- és szemgyönyörködtetőm, három szál, narancsszínű tulipán, három, halványlila írisz mellett.

Ha néhány éve valaki azt mondta volna, hogy ezt a színpárosítást önként vállalom, nem hittem volna neki, mert akkor még az európai konvencióknak inkább megfelelő, mifelénk hagyományos színtársításokat preferáltam. Mostanában azonban, hogy már boldogan viselem azt a bizonyos, jelképes, bíborszínű kalapot (helyette inkább rózsaszín cipőt és pólót), ráadásul lelkes pártolója lettem, egy Facebook-os oldalnak, a Bohem Style Every Where-nek, kitágult és szó szerint megszínesedett a világom!

Ebbe, az új világlátásba, minden további nélkül elfér, és jól megfér egymással, a narancs-lila színpáros!

Pláne, hogy most éppen kalocsai mintás terítőket vettem elő, és azokkal díszítettem a konyhámat, mert mire is tartogassam? Jól esik a szép hímzés látványa, a színek tobzódása, és egyébként is remekül mosható, ha véletlenül (mit véletlenül, rendes, ismétlődő szokásomnak megfelelően) kiöntenék némi kávét, vagy egyebet.

Szóval, most, ha éppen nem írok, vagy olvasok, vagy főzök, vagy tevékenykedem, akkor gyönyörködöm, a vázámban alakuló, formálódó, növekedő kis csokor szépségében!

Miért annyira nehéz?

Miért annyira nehéz, szinte lehetetlen, az unokákkal megértetni azt az egészen egyszerű szabályt, hogy akkor és csak akkor vesszük elő a következő játékot, ha az előzőt, amit meguntunk, elraktuk, visszapakoltuk a megszokott helyére?

Miért vált ki értelmetlen és kezelhetetlen dacot ez az egyszerű kérdés a legkisebből és a nagyobbacskákból egyaránt?

Miért vágja rá a három éves, egyébként tündérnek született kislány a „mert nem akarom” választ habozás nélkül a harmadszorra elhangzó kérésre, hogy szedje, legyen szíves össze a földön, akkurátusan eltrimmelt zöldségféléket és akkor elpakoljuk a konyhát, és elővehetjük a plüss-macikat, tigriseket és egyebeket, de előbb semmiképpen?

Sose fogom megérteni, alighanem korábban fogják az egészet kinőni és elfelejteni, mintsem, hogy megérteném, mi is ennek az oka!

Ugyanezt a harcot már több hullámban megvívtam a lányaimmal is, amíg felnőttek és önálló lábra álltak, egyszer gyerekkorukban, egyszer aztán a kamaszkorban, persze egészen más „tárgyi környezetben”, mert amíg kiskorukban a lego-kockák, könyvek és babák voltak a szobájukba belépést akadályozó barikád alkotó elemei, addig kamaszkorukra a kólás üvegek, kajás-tányérok, a levetett szennyes és válogatás okán előrángatott tiszta ruhák egyvelege alkotta főképpen a belépést akadályozó úttorlaszt.

Manapság, a közel tíz éves Zalán unokámmal már egyszerűbb boltolni, üzletet kötni, mert némi jutalom kilátásba helyezése, és némi érvelés (na, ugye, ha mindig mindent visszateszünk a helyére, akkor legközelebb is megtaláljuk, ha szükséges) együttesen célra vezet, ám a kisebbel, az angyalkával, a tündérlánnyal, még éppen csak a harc legelején járunk, és egyelőre ő áll győzelemre!

Ha a fene, fenét eszik, akkor sem pakol el, semmit, de semmit! Most nincs kedvem, Zalán segíts, jaj a Zalán nem segít, majd később, ezek a verbális ellenérvek, de legtöbbször a non-verbális duzzogás az egyetlen reakció. Ilyenkor, mindent, ami egy három éves gyereken összeszorítható, azt bizony össze is szorít! A kis szemöldökét, amitől felsejlik majdani, morcos nagyanyó képe, a száját, a fogait, a vállait, a karjait, szorosan a mellkasa előtt összekulcsolva. Lehetőleg összekuporodik, valamelyik karosszék sarkában, a térdeit – szigorúan összeszorítva – az álláig húzza, összezárt lábakkal, lábfejjel gubbaszt hosszasan (akár két teljes percig is) a szék sarkában, és gyilkos tekintettel méreget, és ha megismételném a kérésemet, akkor ezt az összezárt szorítást még szorosabbra venné.

Ha nem lenne annyira mulatságom, akkor akár bosszantó is lehetne!

A végén, ilyenkor természetesen én rámolom el a dolgokat, ahogy kell. Csupán annyit szoktam megjegyezni, hogy most szomorú vagyok és egy kicsit mérges is, de remélem, hogy legközelebb segít majd Zita is!

Nem kell túl sok idő ahhoz, hogy a kicsi lány is felengedjen a nagy összeszorítottságából, és halk sompolygással megjelenjen, valahol a környékemen, gondolom felmérni, hogy véget ért-e már a haragom, a neheztelésem, bele lehet-e vágni a következő, közös játékban, jókora szétrámolással!

Ez a várakozása többnyire beválik!

Próbáltam felkutatni egy kellően morcos fényképet a kis hölgyről, de sehogy sem találtam. Pedig milyen remek illusztráció lett volna, de nincs mit tenni, ez a gyerek kedvesnek született!

Ha egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám, hogy gondoskodó!

Ő az, aki mindenkit, mindenkor megvigasztal. Nem baj, kezdi, majd elmúlik, majd meggyógyul, majd megpuszilom és már nem is fáj.

Mostanában volt a születésnapja, és még friss az élmény, hogy ő immár három éves. Én három éves vagyok, jelenti be gyakran, és kis habozással, mutogatja az ujjacskáin is a hármat, váltakozva hol kettőt, hol hármat, de idővel kiköt a jó megoldás mellett. Ti is három évesek vagytok? Sárka és én is harsány kacagással fogadjuk a kérdést, mire Zita azonnal megvigasztal bennünket, hogy nem baj, majd ti is lesztek mindjárt három évesek!

Ha Zita iszik a kulacsából, azonnal felkapja a vele játszó fél poharát és odaviszi (ajjaj, már megint törölgethetjük az asztalt és a padlót), igyál te is! Ha eszeget valamit, azonnal a másik szájába is betuszkol egy morzsányit, egyél te is! Ellenben, ha valaki más eszik a jelenlétében, akkor nem falatot kér, hanem kijelenti, hogy tetszik nekem a te vacsorád (reggelid, ebéded). Akkor kötelező rávágni, hogy kérsz egy falatot, megkóstolod?

Zitám az a gyerek, aki a játszótéren megölelgeti az autista kislányt, akitől minden más gyerek elhúzódik, megsimigáltam – mondja – mert szomorú volt, és utána hosszasan játszik vele. Zita mellett nem lehet szomorkodni, mert azonnal intézkedik, megölelget, megpuszilgat, megnyugtat szavakkal is, a „nem, baj, majd” bevezetéshez kapcsolva a bíztató megoldás kulcsszavát.

Mindent kér, és mindent megköszön.

Istenem, de varázslatos 3-4 év vár ránk!

Lehet, hogy kicsit több is, mert noha Zalán immár 10 éves, és a kiskamaszkor minden sajátossága megjelent a viselkedésében, őszibarack pofiján már el is múlt, az első pattanás, de nem múlt el – nagy szerencsénkre – az együtt töltött idő varázslatossága, még csak meg sem fakult! Már nem lehet puszilgatni, de ha megérkezem, vagy elköszönök tőle, akkor egy rakéta sebességével robban a karjaimba, és kiszorítja belőlem azt a kis levegőt is, amit tágult tüdőm a légzőgyakorlataim segítségével még képes befogadni.

Na, mit szaporítom itt a szót, röviden is összefoglalható, nincs nagyobb csoda, mint amit az unokákkal élhet át az ember!

Eperfagyi tejszínhabbal

Ha feltenném magamnak azt a kérdést, hogy az életem melyik időszakát jellemzi leginkább a „teljes boldogság” idealisztikus megjelölése, így május elejéhez közeledvén, habozás nélkül vágnám rá, hogy az érettségi szünet időszaka volt az.

Miért?

Egyrészt hiúsági okokból! Jóllehet, a magam, csúcsidőmben 157 centis magasságához képest sose voltam rettenetesen túlsúlyos, de azért volt két kiugró súllyal jellemezhető időszakom, a 40-es éveim, és az 50-es éveim vége, amidőn megközelítettem a 70 kilós csúcsot, de zömében úgy 60 kiló körül cirkuláltam, kivéve, az érettségi szünetet! Akkoriban, ugyanis úgy 48 kiló voltam, vékony, inas, kecses, de az én időmben, az érettségi szünetben mindenki kegyetlenül lefogyott.

Ezek a 20 kilós súlykülönbségek rémisztőbben hangzanak a valóságnál, mert roppant szerencsémre, egy genetikai áldás folytán, teljes testfelületen hízok, és fogyok, mint mondják, tokától bokáig! Olykor, még a cipőméretemre is kihatott egy-egy súlyváltozás, a „még éppen kényelmes-„ től, az immár „kilépek belőle” állapotig, úgyhogy szinte ruhatár-változtatás nélkül vészeltem át, némi gomb-átvarrogatással a súlyváltozásaimat. (Ne kerüljön megemlítésre, az életemet végig kísérő, pocakosodás rémképe, mert ez sokkal inkább emésztő-rendszeri anomália folyománya, semmint súly-kérdés!)

Másrészt viszont azért volt idilli ez az időszak, mert Anyu úgy döntött, hogy tarthatatlan az én egész napos bezártságom, könyvek fölé görnyedésem, és minden kora este, vacsora után, felsétáltunk a házunktól úgy tízpercnyire lévő Daubnerhez, majd az ott vásárolt fagyit elfogyasztva, hazasétáltunk.

Milyen fellengzősen hangzik, hogy a „házunktól”! A mi házunk, voltaképpen a dédapám háza, az 1880-as években épülhetett, és mire már mi laktuk, addigra igencsak rozoga, beázó, hámló vakolatú, salétromos, talajvizes, örökös reparálásra szoruló, igazi óbudai sváb ház lett, amelynek a falaiba a mészkőtömbtől a vályogig mindent, bármit beépített, a takarékos sváb építő, annak minden következményével. De hangzani, jól hangzott, hogy Szépvölgyi úti ház!

Szerintem „a Daubner” a cukrászat szerelmeseinek és ismerőinek a körében fogalom! A most idézett korszakban, éppen 1970-et írtunk, amidőn maturáltam, a Daubner csak egy örökölt, eléggé lepusztult sváb ház volt a Szépvölgyi – Pusztaszeri út sarkán, de a süteményei, fagylaltjai a család féltve őrzött és hosszasan csiszolgatott receptjeinek megfelelően műremekek voltak! (Mostanában is azok, sokkal fényesebb környezetben.)

Szóval, sétálgattunk, csordogáltunk lefelé az alkonyba boruló Szépvölgyi úton, messze nem volt még nagy az autó-forgalom akkoriban, a virágzásnak indult hársak és a kis házak között megbújó kertek mentén, és mire hazaértünk, éppen elfogyott a fagyi, ami az esetemben minden alkalommal eperfagyi volt, tejes, tejszínes és igazi eperből készítve, benne az apró eper-magokkal. Sátoros ünnepen, még egy gombóc tejszínhab is került a fagyi tetejére, és aztán lehetett játszadozni a megoldhatatlan feladattal, hogy minél több fagyi-falathoz jusson a tejszínből!

Mindez, csak arról jutott az eszembe, hogy megnézve a mára várható időjárást kiderült, hogy minden riogatás dacára, még ma is megmarad a finom sétaidő!

Jóllehet, azt hittem, hogy remekül felkészültem a négynapos hétvégére, főtt étellel (borsóleves, grízes tészta, paprikás csirke nokedlivel, rántott csirke krumpli kompót, és a maradékok), de nincs olyan háztartás, amelynél ne lehetne még valamit vásárolgatni, akkor is, ha „minden" megtalálható otthon!

Így aztán el is döntöttem, hogy a mai, délelőtti sétámat összekötöm egy kis vásárlással, veszek eperfagyit (bármennyire is csak valami aromával idézik elő az eper ízt), csokifagyit, van itthon tejszín, friss eper, és megünneplem a hajdanvolt, fél évszázaddal korábbi, májusi, családi séták emlékét, egy kis délutáni epres-fagyis, tejszínhabos nassolással!