2018. május 29., kedd

Újkrumpli





Újra itt van az év egyik legtökéletesebb csodája, a késő tavasz, kora nyár ismételhetetlen remeke, az újkrumpli!

Nem lehettem idősebb három hónaposnál, amikor Csöpi nagynéném a számba dugta életem első falatnyi sült krumpliját azzal, hogy ez a világ legfinomabb étele, és az én esetemben használt a felnőtt útmutatás, máig is a legkedvesebb ételem a krumpli, bármiképpen elkészítve, a krumpli-nudlitól, gombócoktól kezdve, a krumplis lángoson át a köretként szolgáló, ezer variációval bezáróan. Legyen az tejfölös, babérleveles főzelék, vagy gazdagon zöldségezett, tejfölös krumplileves (enyhén csípős kolbászkarikákkal, csipetkével), krokett, vagy más, egyformán szeretem!

De minden időszakon túl, a legkedvesebb a számomra ez, az újkrumplis néhány hét, alig egy hónap, ilyenkor aztán mindent bele, végig kell főznöm a régi kedvenceket és ki kell próbálnom az évről évre felbukkanó újdonságokat. Ezek közül néhány beépül a „rutinba”, néhány meg eltűnik, annak rendje és módja szerint, de vannak állandó elemek. Például a tepsiben pirosra sült újkrumplit naponta akár ötször is képes lennék megenni, kis sóval, csak úgy, vagy bármilyen hús mellé, gazdagon megszórva friss petrezselyemmel, vagy anélkül, akárhogyan, bárhogyan, bármikor!

A mostani szezonban, visszatérően kokettál velem egy svéd recept, ha svéd = húsgombócos, ezt jól tudjuk, amióta Ikea az Ikea!

Egy darabig tűrtem, aztán éppen ma, amikor végeztem az idei év első kelkáposzta főzelékének megfőzésével (szigorúan marhapörkölttel), úgy döntöttem, hogy itt az ideje a svéd húsgombócos csoda megfőzésének!

De előtte, szánjunk egy-két szót, a kelkáposzta főzelékre is! Alapvetően nem szeretem! Nagyi túl sokszor főzte, én sem rajongtam érte, a gyerekeim sem ették, úgyhogy lekerült az étlapunkról, de mostanában, úgy évente kétszer, vágyódom az ízére, különöséppen késő tavasszal, az első „idei” kelkáposzták megjelenésekor.

Soha többé nem lesz a kelkáposztának olyan friss, méregzölden harsogó levele, mint ilyenkor, soha nem tér vissza az az enyhén kesernyés, jellegzetes íz, ami megmarad, hiába önti le az ember (a keze leforrázását is kockáztatva) az első főzővizet, és kezdi elölről a fűszerezést, jóféle majoránnával és őrölt köménnyel, a són és fokhagymán kívül, de éppen ez, a sajátos, jellegzetes, és sajnos az idővel elvesző, tavaszi íz az, ami miatt a friss kelkáposzta főzelék ismételhetetlen csoda!

Nagyobb lett a vásárolt fej, mint amennyit egy főzelék igényel, ezért a maradékot lefagyasztottam „frankfurti alap” megnevezéssel, majdan egy jó kis frankfurti leves része lehet belőle.

Ugyancsak bőségesen maradt a kelkáposztához vásárolt újkrumpliból is, úgyhogy végképp itt volt az ideje, a svéd húsgombócos csoda elkészítésének!

Az eredeti receptet követve olajjal kikentem egy sütőedényt, és a centi vastagra szelt újkrumplival kibéleltem, az alját és az oldalait is.

Aztán jött gombóconként a teljesen hagyományos, rizzsel dúsított, fűszerezett darált hús, a húsgombócokat is krumpliszeletekkel választottam el egymástól.

Az egészet leöntöttem, na, nem a javasolt besamel-mártással, hanem főzőtejszín és némi tej keverékével, amit kakukkfűvel és sóval ízesítettem, majd alufóliával lefedve bekerült az egész a sütőbe.

Most már fólia-takarás nélkül párolog és sül a az étel, és végül kap majd egy kis reszelt sajt szórást és azzal is pirulhat egy picit. Remélem, hogy finom lesz, bár nincs komoly okom aggódni, mert a menetközti kóstolások szerint, ennek komoly esélye mutatkozik!


Mindenkinek boldog, újkrumplis, kora-nyarat kívánok, sok finom ízzel!






2018. május 18., péntek

Nemzeti szurikáta-válság






Természetesen én is – mint minden jó érzésű ember – sajnálom a történteket.

Ráadásul nyomon is követem a megnyilvánulásokat, és eddig – mint annyian – némán merengtem a kommentárok sokszínűségén, mígnem éppen ma reggel, egy szeretett és nagyra becsült barátom is kifejtette a véleményét, kérdések formájában.

Sommásan az a nézete, hogy vajon mit csinált az események alatt, az iskolás gyerekeket, az adott állatkertbe kísérő tanár.

Drága Barátom!

Aki életében akár csak egyszer is szabad programot szervezett, nem több mint 10, iskoláskorú gyereknek, az erre a felvetésre pontosan tudja a választ, nincs szükség az én tolmácsolásomra!

Nincs az a pénz, amiért tanárnak álltam volna! (Bár tanítani mindig is szerettem, nem is voltam éppen sikertelen ebben, de ami ezzel együtt jár, azt az én idegrendszerem nem tudja elviselni.)

Aki ezt a pályát gyakorolja, pontosan tudja, hogy a tanítás-mentes szabadságtól némiképp megmámorosodott gyerekek mindegyikére bőven van alkalom, nettó, fejenként ötven figyelmeztetésre, mondjuk óránként, azért nettó, mert „bruttónak” ott van a kollektív fegyelmezés, a ne maradj le, ne kószálj el, ne rugdossátok, ne ráncigáljátok, ne tapossátok le, ne etessétek, ne nyúljatok be a rácsokon, és a többi!

Nincs az a megosztott figyelem, amely az éppen rendezés alatti konfliktus mellett szemmel tudná tartani és kezelni is képes lenne azonnal, azt a minimum három-négy, további válságocskát, amelyek éppen a háta mögött bontakoznak ki.

Aki a saját gyerekeire, unokáira felügyel, az pontosan tudja, hogy már két gyerek esetén is könnyedén előállhat az a váratlan helyzet, hogy a stabil ülésből, egy másodperc alatt, csukafejessel landol valamelyik mondjuk az ágy és az éjjeli szekrény közé, ráadásul fejjel lefelé, és beszorul, visít és retteg, a felügyelő is, a gyerek is! Pedig csak két srácról van szó, és az övék az ember teljes figyelme!

Aki kisállat-simogatás bevezetésére adja a fejét, szakemberként, pontosan tudja, hogy itt bizony hullanak az állatkák, mint a legyek! Behurcoljuk a fertőzéseket, rossz helyen szorítjuk meg a kis lényeket, rá megyünk az idegeikre, agyon etetjük őket, de ugye ezekben az esetekben a közvetlen felelős nem azonosítható, így az üzemeltető szakemberek ezt elkönyvelik a járulékos kár rubrikába, és nem lesz belőle országos beszédtéma.

Azt, hogy a számon kérhető felelősök mind szélesebb körét vonjuk be - a gyerekek, a nevelés és annak hiánya, a szülők, és íme most a tanár is - kis hazánkban természetesnek mondható!

Én is folytathatnám, hogy vajon hol volt az állatkerti felügyelő, na és mit csinált, de mire vezet ez?

Azt viszont, amit ezzel a szerencsétlen gyerekkel tesz ez a szurikáta ügyben példátlan, nemzeti egység, nehezen viselem el!

Most állítunk elő, tömeges részvétellel, egy - a legjobb esetben is - depresszióra hajlamos felnőttet, rosszabb esetben egy utcai-verekedő bosszúállót, ne is említsük a még ennél is szomorúbb lehetőségeket!

Hagyjuk már abba! Hagyjuk megbékélni és túllépni ezt a gyereket, a szüleit, és „csak” az állatkerti szakemberek vonják le a kellő következtetéseket, ha kérhetném!

2018. május 17., csütörtök

Beteg unokáimtól…




A héten az éppen lábadozó Zitám és megbetegedő Zalánom ápolgatásából jutott nekem is, egy-egy nap. A többit a szülők vállalták, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy ma reggelre, mit reggelre, hajnalra, éppen két órára arra ébredjek, hogy szúrósan, hasogatóan fáj a torkom. Pontosabban a jobb oldali mandulám, mert bi-bi-bíííí, nekem még van mandulám!

Zúg a fejem, fájnak az ízületeim, kiváltképpen a vállaim, minden hajdani, rég elhullajtott csikófogam hűlt helye, még a hajszálaim is fájnak.

Köhögök, szakadatlanul, amit nem enyhít a tüdőtágulás okán rendszeresen alkalmazott fújkálóim egyike sem. Nehezen lélegzek, nem annyira az orromon, sokkal inkább szájon át, aminek folytán a torkom kiszárad, és csak még jobban fáj. Ajjaj!

Röviden: cefetül vagyok! (Annyira, hogy szinte még a cigaretta sem hiányzik. Vagy mégis?)

Most – miközben sorolgatom a tüneteimet – éppen azon meditálok, hogy jó barátomat, Cataflam mestert hívjam-e segítségül, vagy inkább a hajnali kávéim mellé, töltsek magamnak egy pohárka vodkát?

Majd eldöntöm, idővel!

Ahogy visszaemlékezem, a gyerekeim betegségeit soha nem kaptam el. (Persze a megszépítő messzeség homályába burkolódzik, ha mégis.)

Zsófi egyébként sem volt igazán beteges. Ha olykor legyűrte valami, akkor az igazán komoly ellenfél volt!

Három-négy esetre emlékszem mindössze, a két menetben támadó, vírusos tüdőgyulladásra, aminek első futamát, tünetmentesen, hőemelkedés nélkül, lejtős utcánkban síelgetve vészelte át, majd egy penicillin-allergia miatt feldagadó torok-riadalom után jött a második menet, immár a lakásban. Vagy az az el nem múló hányás-hasmenés, amikor Ziegenheim Olga, helyettesítő gyerekorvos, azt tanácsolta nekem péntek délutáni rendelésén (nem volt hajlandó kijönni a hányós gyerekhez), hogy ha itt megnyomom a hasát, és keménynek találom, akkor rohanjak az első kórházig, mert mégis vakbélgyulladás, de ha nem kemény, akkor bármi más is lehet!

Ilyen döntést nem szabad egy laikus anyára bízni!

Olga éppen Wegener Ingrid doktornőt, a hajdani NDK-ból, ide házasodott, fiatal orvosnőt helyettesítette, aki – mint utóbb kiderült – éppen az agydaganattal harcolt. (Micsoda mesés nevek!)

(Azért merem néven nevezni a szereplőket, mert mindennek immár lassan, bő harminc éves a múltja, alighanem mindketten, régóta az örök vadászmezőkön gyógyítanak, ha ilyesmire, még ott is szükség van.)

Idővel az is kiderült Zsófimról, hogy mindenre, de szó szerint, mindenre allergiás, és talán a Holdon van némi esély arra, hogy életben tartsam, de mivel elzárkóztam minden további vizsgálattól, és vállaltam, hogy 5 – 10 évente, majd együtt átvészeljük a makacs köhögés-rohamait, ez a diagnózis – szerencsénkre – a tünetek ismétlődése nélkül, megdőlt.

Sárkám betegesebb volt, de inkább „állapot-betegségeket” szedett össze, nem annyira eseti fertőzéseket. Hagyjuk – mert elmúlt, és legyűrtük – a több éves tornáztatást, a sután fejlődött hasizom, és sérv miatt, hagyjuk a gyomorszáj-szűkületet, és annak, műtét nélküli meggyógyítását, ugyancsak hagyjuk a fenébe, a 12 évet átívelő, fulladós, pseudo crouppot is, mindketten felnőttek, és legfeljebb az apjuk kapta el az eseti kis vírus-, vagy bakteriális fertőzéseiket. (Megjegyzem, a felnőtt férfi, nehezebben kezelhető beteg, a legmozgékonyabb gyereknél is, de ezt mindenki tudja!)

Igazán az nyomaszt, hogy alig egy napja tudtam meg egy nagyra becsült és szeretett rokonomról, hogy a 10 év után kiújult húgyhólyag rákot követő prosztata-áttét, majd csonkolásos tüdőrák műtét után, most kettős agydaganat jelentkezett.

Eddig, három agydaganatos szerettel gazdagított a sors, Nagyim, Mészáros Ferike, ráckevei szomszédom, és Pintér Évi, budapesti barátom és szomszédom.

Nincs is mit mondanom!

A világon semmi, de semmi bajom sincs! A torokfájás, ízületi fájdalom, semmiség!

Minden eddigi betegségem, minden kínját-baját-nyűgét, akár egy pillanatba sűrítve is szívesen átélném (ha addig élnék is), ha enyhíthetném, csökkenthetném mindazt, amit ez a rokonom, a családja, a felesége, a gyerekei átélnek!

A mai, hajnali időjárás sem kedvez a léleknek. Alig két perc alatt, tűnt el a felhők között az a parányi, fénylő rés, ami kiverekedte magát a szomorú szürkeségből.