Zitám kérdez

 

A nagymama-szolgálat – legalábbis esetemben – jobbadán a betegségek, lábadozások és a szervezhetetlen, szülői elfoglaltság áthidalására hivatott megoldás.

Persze nálunk is benne foglaltatnak az ünnepek, a mindenféle név- és születésnapok, családi rendezvények, azonban az „alap-ellátás” – bárhogy cifrázzuk – mégis arról szól, amit a kezdőmondat tartalmaz.

Ez így van jól!

Anyám mondásai közül keveset idézgetek, jóval többet Apu és Nagyi veretes gondolataiból, de van egy nagy kivétel ezek közül. Anyu mondogatta, hogy a gyerek a legnagyobb nyárspolgár!

Ez alatt azt értette, hogy a gyerek, minél kisebb, annál inkább, mindenkinél merevebben ragaszkodik a megszokásaihoz, ha tetszik a rigolyáihoz, semmilyen észérv, indok el nem mozdíthatja onnan, amihez a szokásai rögzültek.

A napokban a szülőknek estébe nyúló, délutáni programja keletkezett, és az én tisztem lett az unokáim elfoglalása, ellátása, amíg nem végeznek.

Élveztük az együttlétet, noha Zalán feje megfájdult, fázott, ami vagy a napi táborozásban kifáradt állapotát, vagy valami lázas betegség előjele lehetett, úgyhogy bekucorodott a takaró alá, a kedvenc youtube felületeivel, fülhallgatójával, és békén szemlélődött, míg Zitám, tett-vett-intézkedett.

A dohányos nagymamának egy-egy szál, suttyomban elszívott cigaretta ilyenkor olyan, mint szomjazónak az utolsó korty víz a kulacsban, úgyhogy kisettenkedtem a nappaliból nyíló teraszra, mikor Zitám megállva az ajtóban megkérdezte, hogy „kijöhetek?”.

Aztán menten hozzátette: régen nem engedted, hogy kijöjjek. Ez a „régen”, nyilván akkor lehetett, amikor vagy hideg volt, vagy esett az eső, vagy még éppen ott tartott a betegségből lábadozásában, amikor nem javalt a kerti futkározás (egy láztalan nap az ágyban és környékén, egy láztalan nap már felkelve, tevékenyen és csak ez után jöhet a kert, a séta, a szabad világ). De – mint igazi nyárspolgároknál – Zitánk számára is rögzült a szabály: Mandika nem engedi, hogy a teraszra kimenjen! Hát most engedélyt kapott!

Mentünk is – mezítláb, a szúrós és olykor selymes gyepen át – trambulinozni, a lejtős garázslejárón a járgyányaival (autótól rollerig, műanyag motortól kerékpárig) le- és felhajtani, Maminak csokrot szedni a fűnyíró kegyéből megmaradt virágokból és kalászkákból, és Zitám csak irányított és segített engem minden pillanatban: Mandika ide gyere, itt csikiző, selymes a fű, nem szúrós, Mandika szaladj te is a rollerrel, vagy inkább ide állj, itt van szellő, Mandika segíts szállítani! Tele volt tanáccsal, és legalább annyi kérdéssel!

Aztán Mami és Zita, ketten szállítottak engem haza, és akkor, út közben döbbentem rá, hogy Zitánk életében elérkezett a nagy türelmet igénylő „miért-korszak”!

Mami mi az a tábla, ott, mi van rá írva, mit jelent? Mami miért áll ott az a bácsi és mit csinál? Mami hány percig tart, amíg Mandika nagy házához érünk? Miért ott van Mandika háza?

Ha véletlenül én próbáltam volna válaszolni, jött a kiigazítás: Mamit kérdeztem! Természetesen Mami sem válaszolhatott, ha történetesen engem kérdezett.

A helyzet azért is nehéz, mert amint illusztráltam is, Zitánk memóriája remek, és amire egyszer már született válasz, azt örök-érvényűnek tekinti, „régen nem engedted”, és igen alapos indoklás kell ahhoz, hogy elfogadja, a szabályok változhatnak!

Már amennyiben elfogadja az indoklást, mert – ugye, egy kellő mértékben elismert és dicsért gyerek magabiztosságával – többnyire tud egy választ, és azt bizony jobban tudja, mint bárki más, és ragaszkodik is ehhez a válaszhoz!

Nos, kedves szülők, nagyszülők, nagynénik, nagybácsik, rokonok, fel kell kössük a felkötnivalót, mert felnőtt-próbáló időszaknak nézhetünk elébe!

Miért?

Elaludt

Ma hajnalban ezt a verset kezdtem írni, javítgatni finomítani:

Pazar dolog, hogy végre, újra

borzongva, fázva, burkolódzva

plédbe, ruhába merenghetek,

lassacskán hömpölygő fellegek,

            az őszt idéző fellegek.

Perce se múlt, hogy pergamen-

szárazon gyűrődő testemen

éreztem súlyotok, gőzmeleg,

légszomjas, fullasztó fellegek,

            nektek, ti nyári fellegek.

Hoztatok zápor-ígéretet,

enyhülést sejtető perceket,

félmásodpercnyi reményeket,

távolra suhanó fellegek,

            ti, elsuhanó fellegek.

Pipáló hegyek szürkés köde,

hegyközi völgyek sötét öle,

fenyvesre tűző napfény-sugár,

hiába minden, oda a nyár,

            lassacskán tűnik már a nyár.

Ezt csiszolgattam, olvasgattam, formálgattam, amikor váratlan, vagy inkább szokatlan időpontban csörrent a telefon, és érkezett a hír: elaludt.

Hála a Teremtőnek! Nincs több gyötrés-kínzás, értelmetlen, fájdalmas kezelések, hiú remény-ébresztés, beteget, túlélőt-próbáló terhelések, itt az ideje a búcsúnak, miként búcsúzunk lassan a nyártól is.

Az út vége?

Tudjuk, nem könnyű a kezdet. Sem az egyszeri, ismételhetetlen, a születés, sem a megannyi újjászületés, amire a sors, kinek kevesebbszer, kinek többször teremt esélyt. Megkínlódjuk. Minden egyikét.

Az út vége viszont sokunknak, sokaknak sokkal nehezebb, mint a kezdet, meg a megannyi újrakezdés együttesen.

Ez ismét alkalom arra, hogy az ember hosszasan és komolyan elmélázzon az eutanázia jogosságán, mert persze értek én minden ellenérvet, de amikor távolról szemlélem, hogy az egyik szerettem robusztus fizikuma miként harcol az esélytelen túlélésért, miközben lassan csillapíthatatlan fájdalom és fuldoklás az osztályrésze, akkor csak azt tudom kérdezni, hogy miért? Mire jó ez? Kinek jó ez?

Szenved a beteg és szenved a családja, mert semmi lehetősége sincs a komolyabb segítségre. Szenved, a távolabbi rokon, a barát, a szomszéd, de mindez semmi, ahhoz képest, ahogy a beteg maga kínlódik, a fájdalom, az aggódás és a dolgok vége utáni vágyakozásban vergődve, és nincs enyhülés, nincs segítség.

Nagy varázsló ez a fránya remény! Másodpercekre képes megszépíteni, hihetőnek, elérhetőnek láttatni még a lehetetlent is, és ez gyakran valódi olykor azonban csalóka, téves kapaszkodó.

Nem szoktam bevallani, hogy néha verset is írok. Azért nem, mert soha nem találom elég jónak, nincs alkalom, hogy ne tudnám tovább finomítani, átalakítani, de mit tegyek, ez is egyfajta családi átok-áldás, apám is, nagyapám is hagyott maga után verstöredékeket, ami arra utal, hogy sok előző végezhette – akár az enyémek is – a tűzbe vetve, de a ma hajnalit mégis megosztom Veletek:

Halványlila hajnalok.

vörösek s bíborok,

szürkék és még szürkébbek,

olykor sárgálló kékek,

olykor sárgálló kékek.

Félek, végül meghalok,

nyomtalanul porladok,

futó habon suhanok,

és immár nem felétek,

és immár nem felétek.

Nem ölelem, nincs karom,

nincs szemem, nem láthatom,

már csak egy marék atom,

kis molekula-halom,

kis molekula halom.

A halhatatlan lélek?

Kis emlék-törmelékek,

poros, kallódó tárgyak,

örökre kihunyt vágyak,

örökre kihunyt vágyak.

Lángban elégő pille,

pohárba nézegetve,

nevető-könnyes emlék:

amikor egyszer nemrég…

emlékszel, amikor nemrég…

Még húsz, huszonöt évig,

lesznek, kik felidézik,

majd ez is elenyészik.

Lehet, ez is csak álom,

az, amire vágyom,

az, amire vágyom?