2018. szeptember 30., vasárnap

Könyvajánló





Annyira, de annyira remélem, hogy Nektek is sodródott már az utatokba olyan könyv, amelyet amint kiolvastatok, máris újra kezdenétek!

Pontosan így jártam Erica Bauermeister, első-könyves írónő, „Ízek életre-halálra” című regényével!

Noha Sárkám, nagyra becsült és szeretett, könyvtári szállítóm kedvessége folytán, itt van előttem a második műve is, de ez, az első, annyira magával ragadott, elsodort, hogy amint befejeztem, habozás nélkül elkezdtem újra, az elejétől!


Roppant banális a történet, egy véletlen-szerűen, főzőtanfolyam okán összesodródó, átmeneti embercsoport sorsfordulóit és összebarátkozását írja meg az írónő, minden fejezet, egy élet-történet, és közben receptek, szeszélyesen, a ráktól, a tortáig.

Nekem a főzés, maga a tökéletes, alkotó tevékenység! Áldott hagyaték, köszönet érte Nagymamámnak, hogy nem az asszonyi elnyomás tárgyiasult bizonyítékának, nem mindennapi, szükséges, ám gyűlöletes rutinnak látom-érzem a főzést, hanem valóban örömteli, alkotó tevékenységnek, és nagy (ám máig beteljesületlen vágyam) az is, hogy legyen olyan partnerem, akivel közösen főzhetek, akivel osztozhatunk a tapasztalatainkon, egy-egy pohár sör, meg kávé mellett, a rotyogó fazekakat kavargatva, de ami késik, az nem biztos, hogy múlik is!

Tulajdonképpen ezt még nem írtam volna meg, elvégre nem osztom-oszthatom meg életem minden benyomását, üptre-főre, ám találtam a könyvben egy mondatot, amit gondosan le is jegyeztem, az „egyszer erről majd leírom a gondolataimat” cetlicskéim egyikére, és itt született meg az a furcsa dolog, amit aztán már tényleg ki kell bogoznom, le kell írnom!

Ráadásul – majd mindjárt meglátjátok – nem is a mondat tartalma az, (bár az is) ami mélyen elgondolkoztatott, hanem az, az önkéntelen elírásom, ahogy – pontatlanul idézve – lejegyeztem Erica eredeti gondolatát. (Remélem, hogy nem tévedek a szerzőt illetően – egyebek mellett – ezért is olvasom újra a könyvet, mert az én könyv-fogyasztási sebességem mellett, bőven lehetséges, hogy az előző olvasmányomból származik ez az idézet.)

Az eredeti így szólt: „Az ítélkezés és a bizonytalanság kéz a kézben jár.”

Ahogy én lejegyeztem: „Az ítélkezés és a bizonytalanság kézen fogva jár.”

Na, pontosan ez a különbség, a kéz a kézben és a kézen fogva között, és ennek véletlenszerű felmerülése gondolkoztatott el!

A kéz a kézben ugyebár egyenrangú, egymásnak rokonszenves felek, harmonikus együttműködő, közös tevékenysége. Így köszöntenek bennünket Micimackó és Malacka: egy lélek, két legény, kik egymást nagyon szeretjük, és együtt és evégett, ketten szeretünk Téged.

Ám, ahol valaki kézen fogja a másikat, ott bizony az egyik fél irányít, a másik alárendelődik, hogy mennyire, a védett, óvott, szelíden motivált helyzettől kezdve, az akarata ellenére, már-már erőszakkal elnyomott pozícióig, arról könyvtárnyi irodalom és kutatási eredmény adhat számot. Lehet ez az alárendeltség önkéntes is, amikor – mint a fuldokló – belecsimpaszkodunk egy életmentő, segítő kézbe, vagy törvényszerű, mint a csecsemő szorítása az anya-apa ujjakon, de előbb-utóbb, mindenkinek el kell jutnia a kézen fogva állapottól, a kéz a kézben pontig, úgy hiszem.

Legyen bármennyire is színesebb, gazdagabb, teltebb, erősebb a másik karakter, az „egyiknek” sem hiányozhat az életéből az egyenrangúság, az egyenlőség, magabiztosságot adó érzése!

Lehet, hogy én, személyesen, mostanában léptem fel a „nagy lépcsősornak” erre a következő grádicsára, és ezért találtam annyira fontosnak a két, látszólag szinonim fogalom közötti különbséget?

Egy biztos, én most már csakis kéz a kézben helyzetre törekszem! Lemorzsolom azokat a kapcsolatokat, ahol engem akarnak kézen ragadni, és kimenekülök azokból, ahol csak az én kezembe akarnak csimpaszkodni, és magukkal húzni oda, ahová egyáltalán nem kívánkozom!

Talán, mégis csak van valami előnye, olykor szépsége is az öregedésnek, az idő múlásának? Vagy csak önző lennék? Vagy mindkettő igaz, egymás mellett?

2018. szeptember 28., péntek

Krimit nézünk



Az idei nyár nagyon kegyes volt hozzám! Az unokáim, akik teljes iskola-bölcsőde mentes periódusának minden percét a gyerekeim már rutinosan töltik ki a legcifrább és érdekesebb táborokkal, segítőkkel és programokkal, mégis viszonylag nagy gyakorisággal töltöttek nálam is időt, itt alvással, kedvenc kaják főzésével, és közös játékok kitalálásával.

Ugyancsak voltak elég szép számmal, lábadozós ittléteik is, amikor már túljutottak a „csak a Mamival átvészelhető”, kezdeti, lázas elesett szakaszon, mint éppen tegnap is, Zaza unokám!

Tudatosan és a kezdeti botladozásaimból is tanulva, olyan nagyszülővé fejlesztettem, nevelem magam, aki nem rak még egy púpot a gyereke hátára azzal, hogy mikrométerben méricskéli, melyik nagyszülőnek, mennyi jut az unokákkal töltött időből. Jut elég, e nélkül is! Nem hívom telefonon a gyerekeimet hétvégente, hiszen dolgozó szülők esetében, annyira kevés közös, családi idő jut nekik, hogy csak na, élvezzék minden pillanatát! Nem reklamálom, hogy már milyen régen láttam a kicsiket, és készen állok akkor is, ha utolsó pillanatban érkezik a kérdés, hogy vajjon ráérek-e, egy kis beugrásra, felügyeletre, órákra, vagy akár egész napra, napokra is. Ebben a kérdésben roppant elszánt vagyok, és aki, csak egy kicsit is ismer, pontosan tudja, hogy ez mit jelent!

Zalánnal ezért, Zitával azért, eltérő okokkal, de mindig fejtörést jelent a program felépítése is! Mindig kell valami, ami a mi közös tradíciónk, valami, amit a gyerek magával hoz, mert éppen az foglalkoztatja, és valami újdonság, csakhogy legközelebb is legyen valami újabb felidézni-valónk.

A kedvenc ételeik tálalása, természetes! Zazával nagyobb szerencsém van, mert szó szerint, mindenevő, imádja az ízeket, vagány, a főzeléktől a cupákig, mindenben megtalálja a finomságot, Zita viszont azért könnyű eset (mégiscsak, ha jobban meggondolom), mert egy gyorsan elkészíthető krumplis-tésztával, bármikor leszerelhető! (Bár, én már mérgezést kapok a látványától is, noha eddig szerettem.)

Jut eszembe, hogy múltkorjában tejfölös, virslis, galuskás zöldbablevest főztem Zitának. Jó étvággyal ette, kanalazgatta, kommentált minden falatot: ez mi? Vajgaluska, feleltem. Már azt hittem, hogy tészta - mondta erre Zita - olyan az íze! Hiába volt minden magyarázkodás, hogy a tésztafélék esetében az úgy van, hogy ahány forma, annyi név, a csipetkétől az eperlevélig, maradt a gyanakvás, hátha nem is tudom jól! A gyanúja aztán csak növekedett, mert szerette azt a sárgás-zöldet is a levesben (a ferdére metélt zöldbab-darabkákat), de erősen hiányolta a levesből magát, a babot! Nyilvánvalóan, a megszokott babszemekre gondolt! Újabb magyarázkodás, és végre elfogyott a leves!

Zalánnal viszont, a maga közel 11 évével, egyre nagyobb a szellemi kihívás! Mindig arra törekszem, hogy valamivel gazdagítsam, bővítsem, az amúgy is meglehetősen széles érdeklődési körét, és lehetőleg ne maradjak slamasztikában olyan területeken, amelyek végképp kívül esnek az én gondolat-köreimen (mint például versenyautók, szuperhősök – itt már ledolgozóban vagyok a hátrányomat, nézegetem a filmeket, bár elkelne, valami fülvédő szerszám, a hang-effektek miatt, - youtuberek, reklámozott játékok, sorolhatnám még tovább is).

Sajnos, a kitűzött sakkozás tegnap elmaradt, és így megúsztam, hogy Zalán rommá verjen, ám Zaza kérésére egy seriffes-bűnözős-lövöldözős játékot játszottunk, kis csavarral! Ebben a félévben ugyanis, abban az alternatív iskolában, ahol Zalán tanul szeptember óta, éppen a matek és az angol a fő tárgyak, úgyhogy órákig fordítgattuk az angol-nyelvű játék feliratait! Közben, Handsome Joe miatt, megbeszéltük a „beszélő nevek” fogalmát, nem hagytuk ki Petőfi Sándor, a Helység kalapácsa című örökbecsűjét sem, a szemérmetes Erzsóktól, a széles tenyerű Fejenagy-ig, ezért aztán áttértünk az eposzi jelzők területére is, élveztem, hogy angolul is tudja a kaland és a kihívás közötti különbséget, ellenőriztük és javítgattuk egymás kiejtését, és közben Zaza, mint seriff, sorra-rendre legyőzte a rosszfiúkat!

Aztán, krimit néztünk! Nem mesét, és nem is afféle horrorisztikus rémséget, hanem egy egyszerű Mrs. Fletcher-es, „Gyilkos sorok” címűt. Remélem, közismert, hogy Angela Lansbury, a címszereplő énekelte a Szépség és a szörny, rajzfilm-változatának főcímdalát, ő volt a teáskanna-mama hangja.

Tippeltünk, hogy ki lehet a gyilkos, ki miért gyanús, milyen tette, mondata, gesztusa volt az, ami feltűnt nekünk, kinek állt érdekében a tett elkövetése – cui bono – élveztük minden percét!

Aztán Mr. Hercule Poirot már kifogott rajtunk! De azért megbeszéltük, hogy ki is volt Agatha Christie, megnéztük az arcképét, aztán – mivel ezeket az elemeket értékelem nagyon nagyra a Poirot-filmeken – elbeszélgettünk a filmes kellékesek és berendezők munkájáról, hogy mi mindenhez kell érteniük ahhoz, hogy hiteles enteriőrt teremtsenek, szóba kerültek a legendás film-bakik, az Egri csillagok karórájától, a középkori filmekben feszítő, villanykábelekig.

Vihorásztunk, okoskodtunk, és – szívből remélem – nem töltöttük feleslegesen az időt! De, ha mégis, nos, akkor is remek volt!

Hullámzó





Jelen életszakaszomra leginkább az jellemző, hogy hullámzó! Mit is jelent ez? Egészen pontosan azt, amit a szó maga jelent, eltérő gyakoriságú, mennyiségű és minőségű minden aktivitásom.

Kiszabadultam, felszabadítottam magam azoknak az évtizedes rutinoknak a kereteiből, korlátaiból, amelyek permanens feszültséget, és lemaradáskor, folyamatos lelkifurdalást okozva rendszerezték az életemet. A szombat=takarítás, a negyedévente kötelező nagytakarítás, a főző- és bevásárló napok változatlan rendje, nyaranta a befőzés és sorolhatnám.

Ha elmarad valami, hát elmaradt! Ha idő előtt, vagy szokatlan időpontban készül el, nos, kit érdekel? Ki kérheti számon? Kit zavar?

Még senki nem rontott rám, egy kimaradt hétvégi takarítást követően portörlőkkel és felmosó vödörrel, hogy na, ez aztán már tarthatatlan, amint azért sem, ha kétnapnyi eltéréssel cseréltem az ágyhuzatot, pusztán esztétikai megfontolásból.

Így aztán, idén nyáron, pont a befőzést hagytam ki. Maradt még tavalyról eperdzsem, szinte ehetetlenül savanyú baracklekvár (felhasználáskor újra főzöm, megédesítem), cseresznyebefőtt, téli, „vödrös” vásárnak köszönhetően narancs-dzsem, dinnyebefőtt, a görögdinnye fehér héjából (macerás elkészíteni és nem is annyira finom), ajándékba érkezett fekete bodzadzsem, áfonya-dzsem, egy-két üvegnyi ez, meg az.

Elmulasztottam, kihagytam, de végképp kizárni, nem tudtam! Mert itt van például a darált, sóval, a tetején vékony olajréteggel eltett, pritamin paprika, ami nélkülözhetetlen minden pörköltféle, lecsó, gulyás vagy pácolva érlelt sült szárnyas elkészítéséhez!

Nem sokat, csak mindössze hét, apró üveggel tettem el, gondosan kivárva hajnali ébredésem ellenére, azt az „emberi” időpontot, amikor a flex-hez hasonló hanghatású, felsivító, berregő botmixer zajával már senkit sem ébresztek fel legszebb, reggeli álmából.

Aztán sodort az utamba vagy két-háromkilónyi éretlen körtét a sors, amivel ölni lehetett volna, ebből hámozott, cakkokra vágott körtebefőtt készült. Igen ám, de elméreteztem a szirup mennyiségét!

A szirup nálunk persze nem az, aminek hangzik, mert nem cukorral, hanem diétás édesítőszerrel készül, de azért gondosan félretettem a fölösleget, mert már érlelődött a gondolat, hogy azért néhány üveg ecetes szilvát is jó lenne eltenni.

Nem kell elborzadni, hogy ecettel is készül befőtt, az ecetes szilva, a maga édes-savanykás ízével, a sültek mindennél kiválóbb kísérője. Legalábbis mi nagyon szeretjük! Hat újabb üveg befőttel gazdagabban, amelyek ott pihennek, a száraz-dunsztban, most éppen azon gondolkozom, hogy mégis kisétálok a napokban valamelyik kedvenc piacomra, és veszek még néhány kilónyi őszibarackot. Zalán unokámnak ugyanis az őszibarack-lekvár a kedvence, és talán, az a tavalyról megmaradt két üveg, mégsem lesz elég a palacsintához, ami szintén az egyik kedvence, reggelire, ebédre, vacsorára vagy csak úgy!

Aztán lehet, hogy még elteszek néhány üveg lecsót, mert mennyire jó, amikor az ember éppen tanácstalan, hogy mit is főzzön, és elővehető egy üvegnyi, csak a tojást, meg a karikázott virslit kell belerottyantani és máris kész az ebéd, vagy a vacsora. Egyébként is ki tudna ellenállni, azoknak a mesés, húsos, színesre érett paprikáknak, amelyek piramisokban állnak a piacokon?

Lassan, éppen ott tartok, ahol egyéb, még a begyakorolt, immár, elvben elhagyott rutinnak megfelelő években tartottam ilyentájt, lassan szinte dugig van, az (olykor akár hármasával) egymás tetejére állított, finomságokkal teletöltött üvegekkel az a hely, ahol az „eltevős, befőzős” éveimben is elfértek a télire eltett dolgok! Mi a különbség?