Anyósom temetése

Pénteken volt az én hajdani anyósom temetése, aki immár kiérdemelte a néhai jelzőt is.

Én nem vettem részt rajta, visszásnak éreztem, hogy mint elvált feleség, ekképpen fejezzem ki együttérzésemet, hiszen a válásom óta hosszabb idő telt el, mint amennyit a házasságomban töltöttem, jóllehet az sem volt rövid időszak, éppen, szinte kereken húsz évet tett ki, mielőtt véget ért volna.

95, vagy 96 évesen, egy reggeli beszélgetés közben elaludt. Igen keveseknek adatik meg ilyen kellemes befejezés, alighanem milliószámra vágyódunk valami hasonló búcsúzásra.

Az igaz, hogy már évtizedekben mérhető ideje egy vidéki, felekezeti öregek otthonában élt, de amikor telefonon beszéltünk, évente 6-7 alkalomnál nem többször, inkább dicsérte, mint ócsárolta ezt az otthont, örült a rendezvényeknek, melyeket bőséggel szerveztek, szerette a kosztot, kedvelte a szép, virágos kertet, a sétákat, panaszolta a társnőket, akiket öregnek és unalmasnak tartott, legfőképpen nehezen barátkozott a kerekes székével, amibe végzetesen elöregedett ízületei parancsolták, már régóta nem állt meg a lábán a térdei miatt.

De például egy-két éve azért nem lehetett megoperálni valami hasi problémájával, mert nem készült el időre a frizurája, így aztán áttették az operációt a következő napra, bő egy éve még felhívott azért, hogy az ezeréve, valami külföldi utunkról hozott, csipkés blúzára emlékszem-e, mert szerinte nem azt kapta vissza a tisztítóból, hanem valami silányabbat, de sajna, én már régen elfelejtetettem magát a tényt is, nemhogy a blúzt.

Ilyenkor persze föltolulnak az emlékek, régen elfelejtett történetek bukkannak elő. Például, amikor először látogatott meg vadonatúj, Mátyás-hegyi otthonunkban, és végig sétálgatva a szobákon, a tulajdonos büszkeségével kezdte eltervezni, hogy melyik szobát, milyen színűre kell majd festeni, ezüst, vagy arany hengerezéssel. A guta majdnem megütött! A falak ragyogó fehérek voltak, és akkori meggyőződésem az volt, hogy fehérek is maradnak, de hogyan mondja meg az ember, az alig egy hónapja anyósává vált, még inkább idegen asszonynak, hogy a jövőben, te a te lakásodra, míg én, a sajátomra hozzunk döntéseket, és kölcsönösen, ne szóljunk bele a másik dolgába? Hát éppen így sikerült!  

A következő jelentősebb törést azt hozta a kapcsolatunkba, amikor első lányom megszületésekor, egy hétre hozzánk költözött. Mire hazajöttünk a kórházból, már a világon semmit sem találtam meg a fürdőszobától a konyháig, mert az én drága anyósom, minden fiókban, szekrényben és polcon rendet rakott, a saját szabályai szerint, el- és átrendezte a tárgyainkat, ruháinkat, mindent, és nem értette, hogy miért vélem úgy, hogy még a menyünk-lányunk szekrényeibe sincs szabad bejárása saját magán kívül senkinek, még a szülőanyjának, netán anyósának sem!

Azért mondom, hogy jelentősebb, mert apró töredezések, sorra-rendre borzolgatták házasságom éveit.

Anyósom – bocsánat a szóért – de pocsékul főzött! (Kivéve a legendás húslevesét, az príma volt, és egészen ehető volt a rántott-csirke-krumplipüré ebéd is, amit minden alkalommal megfőzött, ha meglátogattuk, erre havi rendszerességgel került sor, míg el nem váltam.)

Lánykorában nem tanult meg főzni, kései házasságkötését követően kezdett neki, szakácskönyvekből, meg a szomszédasszonyok tanácsai mentén, de voltak olyan saját receptjei is, amelyekért a fiai és a férje rajongtak, de más emberi lény, aligha! Ilyen volt például a főtt máj. Tisztes adag sertésmájat egyszerűen megfőzött tiszta vízben, majd a főtt, ízetlen, száraz és nyögvenyelős májdarabokat, ki-ki a saját tányérján ízesítette, sóval, borssal, fűszerpaprikával.

Vagy a bobájka néven futó édesség, ami szikkadt kiflikarikákból állt, ezt szórta meg anyósom darálatlan mákkal, kristálycukorral, és fölengedte vízzel. A színében szürkés, állagában vizenyős, haraptában meg az egész mákszemek, meg a félig felolvadó kristálycukor miatt puskaporos étel, na, ez volt az én volt férjem fő kedvence!

Önmagában ezekkel nem is lett volna akkora baj, ha az ember ügyesen megúszta, hogy egyék belőlük, de anyósom meglehetősen erőszakos volt, és kedvenc mondatával: „mert ezt így kell csinyáni”, nagy gyakorisággal próbált rávenni arra, hogy kövessem a főzési szokásait.

Nem tettem.

Egy kivétel azonban van, máig úgy készítem a májpástétomot, ahogy tőle tanultam.

Egész házasságomat végig kísérte anyósom állandó beavatkozása. Telefonon, levélben rendszeresen megtette a maga szemrehányásait, kezdetben nekem, később a már olvasni tudó lányaimnak is, és az „nagyanyai-anyósi” számonkérés, iránymutatás, megleckéztetés, soha, semmi máson nem alapult, mint az ő drága, egyébként betegesen narcisztikus és sértődékeny fia, az én „jó uram, aki nekem volt”, egyoldalú elbeszélésén. Meg gyanítom, némiképp zsaroló erőszakosságán is, amivel minden egyes alkalommal rávette anyját, az én anyósomat a nyomatékos állásfoglalásra.

Éppen így adott például írásos nyilatkozatot a válásunk során arról is, hogy az én felmenőimtől örökölt, veretes ezüstpénzeket, amelyek férjem éremgyűjteményének alapjául szolgáltak, mind-mind az apósom, az ixenszázadik, miskolci postafiók vezetője gyűjtögette és adogatta a férjemnek, így azok nem képezik a házastársi vagyonközösség részét. Nem is „képezték”, de kit érdekel ez ma már?

Számomra 2018 karácsonya hozta el a végső szakítást anyósommal, amikor éppen az egyik lányom ünnepét tette tönkre egy telefonjával, sírásig, tartósabb szomorkodásig, mert az ő drága csaknem hetven éves kisfia éppen valamin megsértődött, és hát képviselni kellett az érdekeit valakinek.

Azt követően már nem hívtam fel, amúgy is egyre nehezebb volt megmagyarázni, hogy ki is vagyok, és mit is akarok tőle, egyre nehezebben ismert fel a magyarázkodás végén, gyanítom, hogy nem okoztam nagy hiányérzetet.

Most, hogy teljes egészében rommá zúztam a „halottakról vagy jót, vagy semmit” szabály minden egyes betűjét, szégyenkezem!

Megérdemli az én néhai anyósom, hogy megemlítsem, mennyire nehéz, sokszor nyomasztó is lehetett az élete! Egy részeges bányász, ötödik, legkisebb lányaként, három fiútestvér és egy nővér mellett felnőni, nem lehetett könnyű. Azt mindvégig balladai homály fedte, hogy „hány iskolát járt”, de azt hiszem, hogy az általánosnál sokkal többet nem, végig dolgozta az egész életét, kifogott egy zsarnokoskodó, akaratos, nagyhangú, hisztérikus férjet, két korántsem könnyű-természetű fiúgyereket nevelt föl, és mindvégig tudott nevetni, örülni az élet apró örömeinek, ha éppen nem kiabált vele a család valamelyik férfija.

Egyedül én tegezhettem, persze aztán az unokái is. Szeretett, ahogy megtanult szeretni, és én is szerettem, ahogy tudtam.

Nyugodjék békében!

Változás

A hétvége, ami mögöttem van, mondhatom, hogy nagyon-nagyon megviselt. Úgy kezdődött, hogy felhívott az egyik lányom, a két legutolsó írásommal kapcsolatban, amiket – rendes szokásom szerint – a blogomon és a Facebookon egyszerre tettem közzé, és kérte, hogy a FB-ról töröljem, mert szerinte a szereplőket könnyű beazonosítani, és ez bizony kellemetlen lehet.

Természetesen azonnal töröltem, hiszen ilyen kérése még nem volt, illetve csak egy alkalommal, ami – ha tekintetbe vesszük, hogy 2015 nyara óta létezik a blog és az FB-os közzétételem – nem tekinthető túl gyakori beavatkozásnak.

Egyébként is komolyan veszem és fontosnak tartom a családom, kiváltképpen a lányaim véleményét.

Azt azonban nem mondhatom, hogy a kérés nem volt rám hatással, mert volt, kényelmetlenül éreztem magam, szomorkásan, mint akinek félrecsúszik, netán a visszájára fordul a jó szándéka.

A kényelmetlen érzet azonban megsokszorozódott délutánra, amikor a másik lányomtól megtudtam, hogy a testvére szóbeszéd tárgya lett abban a kisvárosban ahol él, az unokámról szóló, utolsó írásom miatt. Ebben ugyanis megemlítettem, hogy nálam gumicukrot evett a kicsi, sőt – még ennél is súlyosabb a helyzet - mert ráadásul még a TV-ben, mesefilmeket nézett, és – a jelek szerint – valami megbocsáthatatlan, valami megvetendő dolog, ebben a kisvárosban!

Estére millió, apró szilánkra töredezett a hitem, minden reményem, hogy örömteli, üdítő perceket szerzek olvasóimnak, akik a saját bújuk-bajuk súlya alól egy-két percre felszabadulnak, és mással foglalkoznak, nem a nyomasztó világgal, amikor engem olvasnak.

Minő önteltség!

Ezek szerint nem vagyok más, mint egy hírforrás, egy kis kukucska ablak a gondolataimba, a családom életmódjába, ahol kifürkészhető valami hiba, valami megszólnivaló, valami jó kis beszédtéma!

Tetejébe, az is eszembe jut, hogy a lányaim nem büszkék rám, mert nem lehetnek azok, nem szerzek nekik sem önfeledt perceket, nem késztetem őket mosolyra, ellenben aggódniuk kell, hogy az anyjuk egy-egy írása, gondolata, véleménye (s ha bárki tudná, hogy mennyire, de mennyire megszűröm a közzétett gondolataimat, mások érzékenységére tekintettel), feszélyezem őket, összeszorul a torkuk, a gyomruk, hogy na, Anya már megint posztol, mi lesz ebből!

Úgyhogy Anya, mostantól kezdve nem posztol!

Mától, nem teszem közzé a FB-on az írásaimat, ezt sem!

Megtartom a blogomat, mert ugye azért tőlem sem várhatja el a világon senki sem, hogy lemondjak a gondolat-megosztás boldogító érzésétől, azokról a hajnali órákról, amikor a számítógép pisla fényében fogalmazom a mondatokat, és már találgatom, hogy melyik kedvenc olvasóm fogja hozzáfűzni a véleményét, milyen lesz a fogadtatás, nem, erről nem akarok lemondani, és nem akarok visszatérni korábbi, évtizedes gyakorlatomhoz, hogy az íróasztal-fiókomnak írok.

A blogom amúgy sem annyira látogatott, hiszen elkényeztettem az olvasóimat, a FB-os közzététellel, amit most végérvényesen befejezek, és elkezdem, ki tudja hányadjára, morzsáiból, atomjaiból újjá építeni az emberi jóság túlélő-képességébe vetett, porló hitemet.

Gomolygó gondolatok II.

Amit az M család jelentett a szüleim generációjának, azt jelentette az Ny család az én családom esetében.

Szóval, Ny-éket is a gyerekek egymásra-találásának és barátság-kötésének köszönhetjük. A két család között sok volt a hasonlóság, diplomás szülők, Hármashatárhegy oldalában (na jó, inkább bokájánál, lábszáránál) lévő, közeli társasházakban, közepes méretű örök-lakások, keleti autók, nagyszülőkkel közös, vidéki nyaralók, évi egy külföldi nyaralás, valahol a mediterrán vidékeken, azonos korú lánygyerekek, mindegyik szép, egészséges és okos, közepesen mérsékelt kulturális érdeklődés, inkább olvasás, mint egyéb, szóval sok volt a közös pont.

A kapcsolat jóval túlélte a barátnak szegődött gyerekek óvodás éveit, bőven kitartott a lányaik kamasz-koráig, sőt bizonyos elemeiben annál is tovább, de a döntő fordulópont egy véletlen, közös nyaralás során következett be.

Mindaddig havi rendszerességgel, hol nálunk, hol náluk tartottunk, egy-egy görbe, délutánt, estét, Ny Andi remekül főzött, én is, jókat ettünk, iszogattunk, a fiúk jókat röhögtek, a gyerekek is jól elvoltak. Többször együtt szilvesztereztünk, nyaranta meglátogattuk egymást, hol mi utaztunk Szigligetre, hol ők jöttek Ráckevére, szinte zavartalan volt a kapcsolat.

Engem ugyan gyakran irritált „bezzeg Andika”, mert Ny Andi heti főzési tervet készített, előre megkomponálta, az ételeket, én meg főztem abból, ami éppen volt, Andikánál mindig, minden szekrényben rend volt, glédában álltak az egyformára hajtogatott pólók, nadrágok, miegyebek, míg én csak időnként rittyentettem rendet a kirángatott, visszagyűrt ruhaneműk között, és ezen hiányosságaimat, az én jó uram, aki nekem volt, nem habozott nagy rendszerességgel az orromra koppintani.

Az, hogy én közben négyszer annyit dolgoztam a munkahelyemen, mint Andika, karrierem épült, jól kerestem és ebből jól élt a férjem (és vidéki családja), az „uram” két kézzel áldozott a kedvteléseire, ez figyelmen kívül maradt, legfeljebb olyan megjegyzésekben öltött testet, hogy „azt hiszed itthon is osztályvezető, majd később ügyvezető, sokkal később vezérigazgató-helyettes, végül bankelnök vagy?”, hát nem! A hűtőt (lakást, fürdőszobát, cipőket, garázst, játékokat, könyveket, bármit) azért rendben tarthatnád!

Nem szólva arról, hogy Ny Andika kellően gömbölyded volt mindenhol, ahol az szükséges, míg én még két gyerek után is őriztem azt a fiús alkatot, ami miatt a gimnáziumi osztálytársaim némelyike csikónak nevezett.

Ezt ugyan nem fogalmazta meg az én jó uram, azonban a szeme állásán, elmerengő pillantásain, és a táncba forduló, közös összejöveteleken azért szabad szemmel láthatóvá vált az elfojthatatlan vonzódása. Hja, de hát ilyen az élet!

Aztán úgy adódott, időben bőven akkortájt, amikor már a kisebb lányaink is kamasznak minősültek, hogy észak-Olaszországba mentünk nyaralni, s mit ad Isten, éppen ugyanabban az apartman-házban béreltünk lakhelyet, és szinte éppen ugyanabban a két hétben, mint a Ny család.

Nyilvánvalóan adódott, hogy közös programokat szerveztünk. Mindkét család a saját autójával érkezett, mi – ha jól sejtem – már azzal a halkan doromboló Peaugeot-val, amit kenyéradó bankom kedvezményes hitelének jóvoltából szereztünk, a korábbi, hengerfej-hibás, folyvást felforrás-veszélyes Skodánk után.

Ezeknek a közös programoknak a során derült ki, hogy Ny Jóska, a maga 2 méteres magasságával és 50 kilós testsúlyával, remek, fanyar humorával voltaképpen egy gyomor- és epebajos zsarnok, aki terrorizálja a családja nőtagjait, lányait és feleségét egyaránt, nem vesz nekik mondjuk fagyit, vagy múzeumi belépőt, ha a kedve éppen úgy diktálja, vagy a nők nem voltak elég fürgék az utasításai teljesítésében. Büntet és jutalmaz, kénye szerint, hiszen ő keresi a pénzt!

A nemjóját! A stílus, Andika halk, beletörődő sírdogálása, meg az egész közös nyaralás hangulata oda vezetett, hogy szépen, lassan elhalt a családi kapcsolat, Andikával, mi hívtuk időnként egymást telefonon, ennyi maradt a nagy barátkozásból.

Aztán egyszer, Andika munka nélkül maradt, és engem keresett meg, hogy tudnék-e segíteni. Mit ad a sors, aktuális munkáltatóm éppen keresett valakit, aki ért az építkezésekhez, a felújításokhoz s Andika éppen ebben volt járatos, úgyhogy fel is vették, kollégák lettünk.

Azt nem is mesélem el, hogy a pletykák szerint elcsábította a főnökét, amit a főnök, szintén kolléganőként velünk dolgozó felesége, valami a kocsijukban felejtett, erotikus fényképekből tudott meg, volt is közepesen nagy botrány, de addigra engem már elsodort az élet erről a munkahelyről, és olyan nagyon nem is érdekelt a dolog, volt nekem is elég gondom-bajom.

Halkan jegyzem meg, hogy a véletlenül kialakult, közös itáliai nyaralás után, teljes mértékben megértem azt, hogy Andikának már járt a sorstól némi gyöngédség, kényeztetés, dédelgetés, és jó, hogy meg is kapta, sajnálatos, hogy ezért valaki mást, sérelem ért. Hja, de hát ilyen az élet!

Aztán, már csak morzsányi hírek érkeztek az Ny családról, valami öngyilkossági kísérletéről, Jóska infarktusáról, amibe bele is halt, vagy gyomorvérzéséről, már nem rémlik, és ez a családi barátság is teljesen kiürült, elhalt, mint aztán, kis idő elteltével, én házasságom is.

Ha jól visszagondolok a magam bőrén megtapasztalt, két generáción átívelő, sok szempontból hasonló, családbarátságok történetére, lassan felrémlik, hogy mintha Nagyi, a nagy barátkozó, is mesélt volna a Butta bácsiékhoz fűződő, tartós családi barátságukról, amiről a barátság tényénél többet nem s tudok, és sajnálom, hogy nagy valószínűséggel, már nem én fogom megírni a lányaim család-barátságainak történetét, amikor, majd annak is eljön az ideje. Pedig de érdekes lenne!