Végre,
egy majdnem igazi, tavaszi, szombat délután köszöntött ránk, fel-felragyogó
napfénnyel, azúrkék égbolttal, lazán úszó, fehér bárányfelhőkkel.
Azt
hiszem, hogy a szombat délután, a legintimebb, legvalódibb, minőségi magánidő!
Legalábbis a számomra!
Van,
egy hallgatólagos egyezség Zsófi lányommal, a hétvégén még telefonon sem hívom
őket. Annyira kevés közös, családi idejük van, dolgoznak nagy lendülettel és
tetemes időráfordítással, szállítják a gyerekeket óvodába, iskolába és haza,
viszik őket a mindenféle egyéb elfoglaltságokra, meg a hagyományos háztartási
időráfordítás a vásárlástól a főzésig, a vasalástól a kertrendezésig, szükségük
van a közös, háborítatlan, divatos szóval élve, minőségi időtöltésre, és azt
még egy anyai-anyósi telefon se zavarja meg, ha nem múlhatatlanul szükséges.
Nem
is szólva arról, hogy évtizedekben mérhető már az az időtartam, amióta
váratlanul, bejelentés, minimum kopogtatás nélkül, nem zavarjuk meg egymás
életét. A 10-11 éves gyerekemre se nyitottam rá az ajtót, ha ő becsukta,
bekopogtam, és vártam, hogy beinvitáljon. Ha nem tette, újra próbálkoztam.
Ezért
is lepődtem meg annyira, hogy ki a csuda csöngethet rám szombat délután ötkor a
kaputelefonomon, nem várok senkit!
Sárka
lányom, a másodállásában van éppen, most telefonált, hogy megérkezett és még
parkolóhelyet is talált, legközelebb majd hajnalban jelentkezik egy üzenettel,
hogy hazaért, addig a pultozás egy divatos szórakozóhelyen, még annyi időt sem
enged meg a számára, hogy kiszaladjon a mosdóba egy jó pisilésre, tehát ő
semmiképpen sem lehet.
Zsófiék
(a vőm kivételével) tudják a kódot, nem csöngetnének, de miért is tennék, nem
is olyan régen érkezett néhány fénykép arról, hogy a gyerekek közösen rajzolnak,
barkácsolnak. Most éppen családi vállalkozásban, Harry Potter-es
hörcsög-futtató készül papírdobozokból és kiürült papírhengerekből, körmönfont emelkedőkkel
és lejtőkkel, alagutakkal és útvesztőkkel, ragasztással, ragasztó-pisztollyal,
alig hiszem, hogy ezt megszakítva, csak úgy, beautóznának Ürömről és becsöngetnének
hozzám.
Várok
egy keveset. A pont fölöttem lakó Évi dédunokája ugyanis még nem elég magas
ahhoz, hogy elérje Dédi csöngőjét, és olykor előfordul, hogy hozzám csönget be,
ez idővel abbamarad, mert előbb-utóbb utolérik a szülők a gyereket, és
becsöngetnek az igazi gombbal, de ezúttal hiába várok, a csöngetés folytatódik.
Pedig
éppen most én is majdnem tétlen vagyok, éppen csak a karácsonyra, igen, már az idei
karácsonyra készülő nejlonzacskó-kiváltó szatyrok egyikét horgolom, ilyen
békebeli hálós szatyrot és nejlon-zsákokat készítek majd, és mint tudjuk, ezeket
éppen 7 példányban kell elkészíteni, nem árt, ha időben nekilátok. Horgolgatás
közben élvezem, hogy beragyogja a nappalimat a napfény, és mellékesen halkan
duruzsol valami krimi a tévében, ami úgy-ahogy élvezhető és leköti kalandozó
szellememet a szemek számolgatása közben.
De
a kaputelefon kitartóan csöng, illetve muzsikál, most éppen az „A csitári
hegyek alatt” kezdetű népdalt, és én felkelek, hogy megtudjam, ki keres, és
kit.
Nevetni
fogtok, engem keres, mégpedig a Fidesz harmadik kerületi irodájából egy
fiatalember, aki – annak rendje és módja szerint – be is mutatkozik.
Bevallom,
én úgy vagyok a bemutatkozásokkal, hogy ahajt és abban a minutumban elfelejtem
a nevet! Tagolja bármennyire érthetően, szépen (bár ez roppant ritka) a bemutatkozó,
mert ugye zömmel elhadarja, elnyeli a felét, én akkor sem emlékezem rá, azonnal
elfelejtem, ez így volt mindig, és a jelek szerint így is marad, mindétig.
Azt
is szépen, érthetően fogalmazza meg a szombat délután, a magánszférámba,
váratlanul becsöngető fiatalember, hogy afelől érdeklődik, egyetértek-e a
miniszterelnök 7 pontjával.
Mi
a fene van?
Mert
ugye, az már szinte megszokott, hogy választások környékén felhívnak telefonon,
és hol géphang, hogy élő, eleven ember szeretne valamit tőlem, de ezt akképpen
cselezem ki, hogy már nincs vezetékes telefonom, és – el ne kiabáljam – eddig a
mobilomon nem hívogattak ilyen ügyben.
De
az, hogy a békés magánidőmben, az én otthonomban, az én belső meggyőződésemről
bárki, ráadásul vadidegen személy, feljogosítva érezze magát a tudakozódásra, hát
ez bizony megdöbbent, elborzaszt, felbőszít és kétségbe ejt!
Listája
van? Strigulázza? Nyilvántartja? Kipipálja vagy áthúzza? Összesíti? És aki nincs
otthon, ahhoz visszatér? Ki szánja rá a saját, békés magánidejét ilyen felmérésre?
Alighanem
az én válaszom, tudniillik, hogy ne haragudjon, de ez magánügy - amint mélyen
hiszem, hogy valóban az - nem igazán felelt meg az elvárt válasznak.
Most
féljek?
