Varrónéni

Az utóbbi hetekben a megszokottnál több jut-jutott nekem az unokáimból, lévén, hogy síszünet, síszünetet követett az óvodában és az iskolában is.

Ha az ember felkészül arra, hogy valamelyik unokája vele tölt egy-két napot, akkor persze gondosan megszerkeszti a menüt, szigorúan és kizárólag a gyerek kedvenceiből, aztán - illetve a főzés közben - már azon gondolkodik, hogy milyen játékot, új programot javasoljon az unokának, ha egyáltalán marad parányi szünet, az unoka tervei között.

Mindkét gyerek akkurátusan sorra veszi azokat a játékokat, amelyek itt és csak itt találhatók, rituálé-szerűen előveszi, megszemléli, megismétli, amit szokott, és mély megnyugvással, hogy a világ nem változott, a béke és biztonság töretlen, talán, hajlandó, valami új dologba is belevágni.

Ezúttal azt találtam ki, hogy Zitámmal elkezdünk varrogatni, hímezni. Elvégre áprilisban már a negyedik születésnapját fogjuk ünnepelni, és melyik gyerek nem szeretne végére tűvel, cérnával, pláne színes, nagy-nagy dobozban, szivárvány-szerűen rendezett, hímzőfonalakból válgatni. Azt gondoltam, hogy kihímezzük Zitám első könyvjelzőjét, persze csak le-fel-öltésekkel, minta majd sokkal később lesz gyakorolható.

Szerencsére mindkét unokám olvas, illetve Zitám egyelőre még csak képeket nézeget, bár már felismer számos nagybetűt, a Mami-betűt, a Zita-betűt, az Apa-betűt, a Sárka-betűt, és még néhányat, meg a család is olvasó-fajta, így teljesen pontosan tudja, hogy mi is az a könyvjelző.

Szóval kiválasztottam a legnagyobb, tompavégű varrótűt, a könnyen szurkálható kongré vásznat, előkészítettem a színes hímzőfonalakat, és megpendítettem Zitámnak a varrást, mint programot.

Most nincs kedvem! Ez volt az első válasz, de én nem adom fel a terveimet egykönnyen, úgyhogy órák elteltével, újra szóbahoztam a varrást, erre azt mondta, hogy majd később!

Harmadjára már nem pendítettem meg, csak elmeséltem az időközben hazatérő Sárka lányomnak a közös délelőtt történetét, miközben Zitám, a gyerekszobának kinevezett szobában tett-vett, és félfüllel bennünket hallgatott, amint a konyhában üldögélve beszélgettünk.

Egyszer csak Zitám kipenderült a konyhába vezető folyosóra, és megfogalmazta aktuális élet-filozófiáját, ekképpen: életem végéig varrónéni mentes életet akarok élni! Határozottan, minden kétséget kizáróan, egyértelműen!

Hát kérem! Egy nagymamának tudnia kell azt is, hogy mikor kell feladni!

Bezzeg ebben az elfoglaltságban, örömét lelte az én kis drágám!

Az önbizalom

Az egyik távoli, mondhatnám felszínes ismerősöm, afféle munkahelyi ismeretség (amely –tudvalévőleg - a közös munkahely elhagyásával, az esetek döntő részében, minden különleges beavatkozás nélkül szépen, magától elsorvad), mostanában ünnepelte születésnapját.

Nagy barátunk, a FB, alkalmas eszköz arra, hogy jelentősen lassítsa ezt a fajta, természetes felejtést, így, akarva-akaratlanul az ember, hosszasabban értesül az immár tartalmatlanná vált kapcsolatok másik szereplőjének életéről. Persze, tehetnék ellene, de ritkán teszek.

Úgy emlékszem a szóbanforgó hölgy, a munkatársak sokaságából, a „nem kellemetlen” körbe került nálam, ami azt jelentette, hogy nem esett nehezemre a mosolyogva köszönés, az egy-két szavas, mondatos, semleges szóváltás a folyosón, a büfében, itt-ott, ha összefutottunk. És összefutottunk, meglehetős gyakorisággal, sőt, az is feltűnt, hogy a nevezett hölgynek, jelentős holdudvara van, hol itt, hol ott, hol ebben, hol abban a szobában találtam, láthatóan bizalmas beszélgetésbe mélyedve, a legkülönbözőbb kollégákkal, kolléganőkkel, illendően, félfenékkel, ugrásra készen ülve az amúgy is kényelmetlen irodai székek peremén, vagy sutyorogva, a folyosók félhomályában.

Vezetői énem ilyenkor halkan borzongott, soha nem favorizáltam a hírvivőket, a munkahelyi magánéletet élőket, mert ez többnyire arra utalt, hogy a kelleténél több az illető ráérő ideje, ami vagy a feladatok hiányával, vagy azok ellátásának felszínességével, elnagyolásával magyarázható, és ezek egyike sem szül jó vért egy munkahelyen, ám ez a hölgy kedvesen, és valódi főnökei (látható) elégedetlensége, ugyanakkor bárminemű előrelépés, kinevezés, fizetés-gyarapodás nélkül vészelte át a munkanapokat, heteket, éveket.

Ismeretségünk közös munkahelyen töltött első három évében megmaradt előadó, vagy legfeljebb főelőadó, ami – lássuk be – egy az 50-es éveiben járó munkavállaló esetében azért nem a legfényesebb, elképzelhető karrier.

Nos, ez a kolléganő-ismerős, a neki küldött születésnapi jókívánságokat a FB-on nagyjából ezzel a megszólítással köszönte meg: „Kedves Barátaim, Ismerőseim, Tisztelőim, Követőim!

Leesett az állam!

Azóta is azon gondolkozom, hogy vajon kinek a szájából tartanám autentikusnak ezt a megszólítást. Egy Oscar-díj jelölt? Egy Nobel-díj várományos? Egy az emberiség többsége által elfogadott és ismert, vallási vezető? Nem! Ha ezek bármelyike is ekképpen szólítaná meg a hallgatóit, nézőit, olvasóit, köszöntőit, akkor a követőinek és tisztelőinek létszáma alighanem mértani haladvány szerint csökkenne, joggal.

Többször is átolvastam a teljes köszönet-mondást, hátha vicc az egész, hátha csak a „Nyuszi rokonai, barátai és üzletfelei” humoros átirata ez a megszólítás, hátha irónia, de – noha a lényegében leginkább magyarázkodó köszönetmondás végén megvillan valami nagyon darabos, jóindulattal humorosnak is tekinthető megjegyzés - összességében semmi másról nincs szó, mint arról, hogy a személyes jókívánságra válaszképpen szokásos, udvarias személyes köszönetmondás helyett, a köszöntő sokaságnak, így, sommásan, egyetlen üzenetben válaszol.

Mi a fenétől alakul ki egy-egy embertársamban, vagy talán igencsak elszámoltam magam, nem is egy-egyben, de igencsak sokakban, az ilyen mértékű önbizalom?

Még, ha lennének is követőim, hiszen már időtlen idők óta írok, és imitt-amott megmutatom az írásaim egyikét-másikát, és valóban vannak, akik vissza-visszatérnek, és elolvassák, amit írtam, de hogy ezeket az érdeklődőket követőimnek tekintsem, és ekképpen nevezzem meg, hát ehhez legalábbis újra kellene születnem.

Meg közel hetven év alatt, talán akadt egynél több embertársam, akik pillanatokra, netán hosszabb-rövidebb időszakon át, akár tisztelhettek volna, de soha, még csak eszembe se jutna őket tisztelőimnek tekinteni és így megszólítani.

Még akkor sem – s íme, megint kitör belőlem az örök optimista - ha a megszólítást mégis viccesnek, mulatságosnak, ironikusnak szánta a köszönetmondó, nos, még akkor sem!

Könyvtár-válság

Ez az év, jókora könyvtár-válsággal kezdődött. Lejárt ugyanis a tavalyi, egy évre érvényes könyvtári tagdíj-befizetésünk, ami egybeesett azzal, az utólag sajnos rémhírnek bizonyult újdonsággal, hogy állítólag újra megnyílt a mi kedvenc, korábbi könyvtárunk, a mi méginkább kedvelt, Andikánk közreműködésével.

Utána jártunk, a hír sajna’ tényleg rémhír volt, talán még meg sem kezdték az épület felújítását, de az éves tagdíj befizetése csak hónapról hónapra csúszott, mert be kellett fizetnünk a lakásbiztosításaink éves díját, meg a kötelező biztosítást a kocsira, meg el is romlott szegény, potom 25 ezer forint értékben, meg a nyakunkon az olajcsere is, szóval mindig felbukkan valami tervezett, vagy váratlan extra-költség, és az ember máris úgy dönt, hogy a könyvtár még nyugodtan várhat néhány hetet.

Így előkerülnek újra, a régen olvasott kedvencek, de aki rendszeresen olvas, azt is pontosan tudja, hogy ez nem mindig válik be. Ahogy múlnak az évek, telik az idő, az ember „kiszeret” korábbi kedvenceiből, így aztán az lett a vége, hogy a könyvespolcaim legmélyebb, legrejtetteb zugából elővettem, a még szegény, néhai nagynénémtől, Ili nénitől hajdanán kapott, romantikus füzet-regényeket, és elolvastam azokat.

Ugyan itt magasodik, sőt tornyosul előttem, a maga 900 oldalával, az Outlander regényfolyam első kötete, amit – ha igaz – legalább négy-öt, hasonlóan terjedelmes folytatás követ, de kicsit félek belefogni, hátha már a legelején elmegy tőle a kedvem? A film-változatot nem láttam, miután nem igazán vagyok sorozat-néző (egy-két klasszikustól eltekintve, mint Poirot, Mrs Marple, Csengetett Mylord, Downton Abbey, sőt, kötés-hímzés-horgolás, ajándék-gyártás közben kifejezetten üdítőnek tartom Murdoch nyomozó kalandjait is).

Na, szóval végigolvastam a Szívhang, Tiffany, Júlia és Romana jónéhány kötetkéjét, és mondhatom, hogy ennyi, édes, mézes, kiszámítható és csillogó happy enddel nem találkoztam, talán életemben soha sem!

Az izmos, kisportolt, csalódott, ám sármos, mindig gazdag és sikeres férfiak sorra-rendre beleszerettek a szerény, szemérmes, szegény és sokak szerint, jelentéktelen lányokba, akikből árad a „belső szépség”, a szívjóság és a gondosan eltitkolt vágyakozás. Az eltévelyedett megjavult, a csalódott kárpótlást kapott, a megalázott felmagasztosult, a jó elnyert minden jutalmat, a rossz megszégyenült.

Mint kiderült, ezek a füzetecskék jelentős vándorláson estek át. Valaki megvette, aztán gyűjtögette, majd átadta a barátnőjének, szomszédasszonyának, jó ismerősének, és így, a kölcsönzések láncolatán keresztül hullámzott végig a romantika, lassan, édesen-sziruposan hömpölyögve, Pesterzsébet kertvárosán, az éltes és csalódott, elkeseredett asszonyok kezein keresztül, akik olvasószemüvegükön át, órákra, percekre belecsöppentek ebbe az álomvilágba, amelyről – ha hihetünk a dalszövegeknek – holdvilágos éjszakán …. dikalány!

Maga, a tökéletes agymosás! Az egyetlen előnye, hogy – ha már agymosás – de legalább önkéntes!