Pakolunk, rámolunk, szelektálunk,
próbálunk elsózni minden, szerintünk még használható dolgot, dobozolunk – mint
Tóték -, és zsákolunk, de nem úgy, mint a kosarasok. Ez egyébként is roppant
röhejes lenne, hiszen én alulról közelítem a testmagasság közép-európai átlagát,
sőt amint az éveim sokasodnak, egyre inkább a távol-keleti átlag alsó
határértékét sem érem el. Csúcsidőmben 157 centire nyúltam, de szerintem mára
már jó pár centivel megkurtított az a jó, több évtizede a földhöz tapasztó
gravitáció.
Egyre kilátástalanabbnak érzem a
helyzetet, ha végre valamivel végzek - persze semmivel sem végzek teljesen,
hiszen mindenből kell egy kis állomány, hiszen élünk, eszünk, alszunk,
öltözünk, és ehhez múlhatatlanul szükségesek az eszközök – akkor megpihenés
helyett azt érzem, és látom, hogy még előttem a megmászhatatlan hegy, még
előttem a még több csomagolnivaló.
Mai állás szerint 23-án alszunk
itt utoljára, 24-én reggel héttől költözünk, egyszerre, egy nap alatt, kétfelé.
Búcsúzunk az emlékeinktől, az
otthonunktól, az utolsó 20 évünktől. A maradó tárgyaink is búcsúznak tőlünk.
Szeretett, de lebontásra váró konyhabútorom most kezdi megadni magát. Az eddig
tökéletesen illeszkedő páros ajtók fele egyszerre csak elcsúszik, centivel
lejjebb ér, mint tegnap, a fiókfedő egyik illeszkedése eltörik, és ettől kezdve
félárbocra ereszkedik, ha kinyitjuk, az eddig tökéletesen működő ajtók, fiókok
akadozni kezdenek.
Mintha a további gondoskodás
biztos távlatának helyébe lépő feleslegessé válás, percek alatt amortizálná a
tárgyainkat.
De ezzel sem törődhetünk, és
szerencsére nem is szomorkodhatunk miatta, mint békeidőben megtennénk, mert a
megoldott gondok helyére, azonnal dupla annyi lép, most éppen azon agyalok,
hogy ki fogja leszerelni a velünk költöző csillárokat, lámpákat, mert akiben
reménykedtem, az éppen nyaralni készül, két hétre, és ez sajnos túlnyúlik azon
a három napon, amin belül a „birtokbaadást követően” el kell hagynunk a lakást.
Fellapoztam a naptárban, hogy
május 3-án találkoztunk először Vikivel, a mi szeretett ingatlan-közvetítőnkkel,
és azóta alig több, mint három hónap telt el. Mi ez, ahhoz a 770 hónaphoz
képest, amit eddig magam mögött hagytam, és nyilván volt már több, olyan három hónapos időszak, amely éppen ennyire
felforgatta az életemet, de egyelőre úgy hiszem, hogy az a 14 nap, ami még
hátra van a költözésig, meg az a ki tudja milyen hosszú időtartam, amíg az új
helyeinket megszokjuk, amíg minden a helyére kerül, az bizony beláthatatlan.
Most fogom magam, főzök valamit
ebédre, és folytatom a csomagolást. Ma még csak Sárka talpas poharaival
végeztem, most jönnek az én talpasaim, némi „űrkitöltő” törülközővel, és
plüssállattal! Majd csak befejezzük valamikor! Vagy nem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése