Világéletemben….

Világéletemben imádtam volna garbónyakú pulóvert, ruhát, bármit viselni, ha nem fulladoznék már a gondolatától is! Kizárólag olyan ruhában érzem kényelmesen magam, amelyik elég mélyen kivágott, ebben kapok levegőt.

Világéletemben vágyódtam arra, hogy hetyke kis sálakkal egészítsem ki a ruháimat, nem is szólva arról az előnyről, hogy az életkor előre haladtával egy sál, kellő mértékben leplezi, ha tetszik, elkendőzi a nyak kisebb-nagyobb hibáit, de már a gondolatától is elönt a forróság, a hőguta, legyen bármennyire is hűvös körülöttem a levegő! Persze, fordított üzemmódban, kihasználom ennek az előnyeit is, ha ugyanis bizonytalan az időjárás, és nagy valószínűséggel számíthatok arra, hogy induláskor megfagyok, ám hazafelé már megsülök, ilyenkor csak egy hetyke sálat kanyarítok a kevésbé meleg kabátka, pulóver fölé, és meg is van oldva a probléma!

Világéletemben imádtam volna karcsú derekú ruhákban feszíteni, de sajna, legfényesebb fénykoromban sem volt „darázs-derekam”, ami esetleg kezdetben mutatkozott, annak még a nyomát is elmosta a két terhességem, és hiába vagyok most is mindössze 53 kiló, a derekam most sem vékonyka! Mára valamennyire megtanultam öltözködni, ellensúlyozni amit lehet, de ettől sajna, nem lett karcsúbb a derekam!

Világéletemben a legmélyebb irigységgel szemléltem azokat a nőket, akik bependerültek az autóikba, és elsuhantak bevásárolni. Nem kellett cipekedni, hosszasan sétálgatni a boltokig, ahogy Irén-tánti mondogatta, ripsz-ropsz elkészültek ráadásul cipekedés nélkül a vásárlásaikkal. Nem mintha nem lenne jogosítványom, annak rendje-módja szerint, viszonylag időben megszereztem (persze nem 17 évesen, mint a lányaim, az én időmben ez még nem volt szokás), de egy-másfél évtizednyi időszakot kivéve, soha nem vezettem. Ebben az időszakban is úgy, hogy szinte büntetés volt minden egyes pillanat, amit a volánnál töltöttem. Ma délelőtt, amint éppen azt tervezgette, hogy mit hagyjak el a bevásárlólistámra felirkáltak közül, hogy a két vállamon, viszonylag kényelmes legyen hazahozni a tejet, krumplit, lisztet, zsömléket, meg amit még kell (végül a káposzta-salátához tervezett alapanyag maradt el, lesz helyette uborka-saláta), hogy elég legyen a levegőm a hazasétáláshoz, amikor ismét felötlött, hogy mennyire kényelmes is lenne kocsival…

És ebben a pillanatban szorult öklömnyire a gyomron, és futott le egy kétcseppnyi hideg veríték a hátamon, attól, hogy elképzeltem, miképpen fordulnék ki a közeli Aldi szervízútjáról, a Huszti útra, mert ez nekem még akkor is komoly kihívás, ha tök üres a Huszti, ami persze nem fordul elő, talán éjszaka sem.

Honnan táplálkozhat – a tehetségtelenségen kívül – ez a döbbenetes félelem az autóvezetéstől? Magam, két eredőjében teljesen biztos vagyok. Az egyik, az autóvezetés-oktatás hajdani módszere. Annak idején, amikor vagy bő 40 évvel ezelőtt vezetni tanultam, az oktatók nagyjából úgy viselkedtek a tanuló-vezetőkkel, mint a csaknem írástudatlan kiképző őrmesterek az egyetemista újoncokkal. Kiabálva, üvöltözve, leteremtve, megalázva, elbizonytalanítva még a jelölteket, még abban is, hogy nappal van-e, vagy éjszaka. A gyakorlati vizsgáztatás sem volt sokkal különb, a néma, pókerarcú, de inkább neheztelő, pökhendi arcú vizsgabiztosok minden jelzés nélkül állították félre a reszkető vizsgázókat, és minden magyarázat, vagy indoklás nélkül közölték a végeredményt: megbukott! Mindenki, kivétel nélkül, legalább egyszer, de nem ritkán többször is. Szóbeszéd járta a vizsgáztatók megvesztegethetőségéről, de a megfelelő tarifa dolgában nagy volt a bizonytalanság, és amit az ember végül választott, az csaknem minden alkalommal, kevésnek bizonyult. Persze ma már tudom azt is, hogy önmagában, minden mellékes jövedelem, kenőpénz nélkül is elemi anyagi érdeke volt a vizsgáztatónak a buktatás, mert vizsgánként kapta a hivatalos honoráriumot, de azért előbb-utóbb, sok-sok gyomorfájás, idegeskedés és parttalan megaláztatás végén, az ember mégis hozzájutott a jogosítványához.

Nekem sajnos semmi gyakorlási lehetőségem nem volt, mert bár akkor már férjnél voltam és volt is egy autónk, de azt ugye az én „jó uram” vezette, és engem minden percben meggyőzött arról, hogy tök béna vagyok, illetve lennék a vezetéshez, mert itt például én biztos így tennék, pedig úgy lenne jó. Na, ez a másik eredője az én viszolygásomnak az autóvezetéstől. Ja, és ne felejtsük el, hogy ez a nagytudású férjem, enyhén szólva életveszélyesen vezetett, minden utat végig rettegtem mellette. Nem volt elég, hogy finoman szólva darabosan vezetett, hirtelen és kiszámíthatatlan mozdulatokkal, satufékezéssel, kivágódásokkal, indokolatlan gyorsulásokkal tarkítottan, de közben folyamatosan nevelte is a több autóst, a miért nem indexelsz-től a jó … anyádig, a most jól utolérlek-től, a mért jössz a seggembe-ig, kitartóan, cifrán és rettentő idegesítően.

Minthogy minden reggel a férjem vitt be a munkahelyemre, és jött is értem, együtt mentünk el a gyerekekért az óvodákba, iskolákba, hétvégente ő szállított minket vidékre és vissza, ez napi többszöri élmény volt, és húsz év alatt, kitörölhetetlen nyomokat hagyott maga után.

Az roppant kedvesnek tűnik, ha egy férj annyira figyelmes, hogy hozza-viszi a nejét, még ennyi idős házason is, az igazsághoz azonban szorosan hozzákívánkozik, hogy java idő alatt ezt az én szolgálati autómmal végezte (amit mindenki más a férjem autójának hitt), és nekem elnézték, hogy a férjem vezeti a hivatali kocsit, nem én, mert ugyanő gondosan elhintette, hogy mennyire béna autóvezető vagyok, így járnak jobban a munkaadóim, ha már használatba adtak nekem egy autót.

Arról az apró mellékkörülményről már ne is tegyünk említést, hogy a férjem szeretett engem (meg a lányainkat is) szoros megfigyelés alatt tartani, és ennek kiváló módszere volt, ez az udvarias kedvesség álruhájába rejtett szabadidő kisajátítás. Soha egy önálló kirakatnézés, vagy séta, vagy egy kávé egy régi ismerőssel, mert hozott és vitt, jött és én várhattam az utcán, amíg megérkezett. Brrrr.

Aztán, amikor a sors úgy hozta, hogy Nógrád-megyében kaptam munkát, ami naponkénti oda-vissza autózást igényelt, akkor egy ideig velem utazó kollégák, majd éppen egyetemista Sárka lányom segítségével mentem dolgozni, de elérkezett az önálló vezetésem ideje is.

Mondhatom, hogy soha, egyetlen percét sem élveztem az autózásnak, kétségtelenül idővel oldottabb lettem valamicskével, és már nem festettem úgy, mint ama bizonyos, szólás-beli majom a köszörűkövön, de hogy élvezetemet leltem volna ebben a dologban, az igencsak barokkos túlzás!

Úgyhogy, világéletemben hadilábon álltam az autóvezetéssel, és ez bizony most már örökétig így is marad!