Nagymamámék öten voltak
testvérek, József (Jóka bácsi) és Miklós után született Nagyi, Petronella, majd
Béla és Irén, valahol volt még egy Béluska, aki meghalt, már a Dédanyámról
szóló történetben leírtam, hogy a cselédlány ejtette fejre szegénykét, még csecsemőkorában.
A családi történetek alapján azt
hiszem, hogy Nagyanyám az apja kedvence volt, Irén tánti viszont a dédanyámé.
A Nagyi, ezen kislánykori
képen nagyon beteg volt, és szülei, a korabeli szokásoknak megfelelően, gyorsan
csináltattak róla egy fényképet, hogy emlékezzenek rá, ha meghalna. De
szerencsére felépült. Szép fiatal lány volt, saját elbeszélése szerint hét
kérője volt, ebből kettő a Dunának ment, míg végül a nyolcadikhoz, Béles
Gézához ment feleségül, erről is mellékelek egy képet.
Ez a házasság nagyon rövidéletű
volt, mert a bátyjai lefülelték az ifjú férjet, amint egy óbudai vendéglőben
üldögélt egy idegen nővel. Sárka úgy tudja, hogy a férj egy idegen nővel sétált
az utcán, karonfogva, szembejött velük a Nagyi, akire a tulajdon férje
rákacsintott, hogy ne szólítsa meg őt, és ezen ment tönkre a házasság. A Csöpi
nagynéném verziója: a Béles Géza, Dédapámtól további hozományt követelt – a
bérelt lakáson, és teljes berendezésen kívül - mert valami üzletbe akart
kezdeni, ezen Dédapa nagyon felmérgesedett, hogy ha csak ezért akarta feleségül
venni a lányát, akkor „felisút, leisút”, és a Nagyi tudta nélkül a fiaival
hazaköltöztette a lányát. (Gyakran megesik, hogy a visszaemlékező családtagok,
annak idején más moziban ültek.) Mindenesetre a fiútestvérek azonnal
megjelentek az ifjú pár lakásán a szekérrel, felpakolták a bútort, és minden
felszerelést, majd hazaszállították Nagyanyámat.
Hübner Rudolf Nagyapámmal kötött
második házassága már tartósnak bizonyult.
Nagyi nagyon érdekes jelenség
volt. Leginkább a töretlen életszeretet jellemezte, minden helyzetben tudott
örülni, volt humora, nem is kevés, de az a csipkelődő, kicsit gunyoros fajta,
amit az érintett nem annyira tart humorosnak. Rettentően szeretett
pletykálkodni, vele mindig történt valami, és amint el-elmesélgette
négyszer-ötször a történetet, az egyre inkább úgy kerekedett, hogy mindinkább ő
lett a pozitív hős, és a többi szereplő pedig egyre hülyébb. Szóval kicsit kiszínezte
a történeteit.
Rettentő dolgos volt, lánykorában
ő főzött Dédapám vendéglőjében, majd a házasságaiban ő vezette a háztartást,
legfeljebb amikor jobban ment, volt egy cselédlánya, akinek inkább a mosás,
takarítás, szén felhordása, kéz alá dolgozás volt a feladata, a főzést, meg a
jelentősebb munkákat Nagyi sohasem engedte ki a kezéből.
Később a Szüleim háztartását is ő
vezette, ő főzött, mosott, vasalt ránk, ő vásárolt be a piacon, csaknem
haláláig.
Nem volt olyan kézimunka, amit ne
ismert volna. Én mindent tőle tanultam, a horgolástól a kötésig, a hímzéstől a
stoppolásig, máig az ő receptjei szerint főzök, azok szerint teszem el a
befőtteket télire, de vannak ízek, amelyeket nem lehet megismételni, a
kénlapokkal fertőtlenített (mert így fehér, és roppanós maradt a gyümölcs),
karcsú befőttesüvegekbe eltett, hámozott, feles őszibarack-befőttjének az
ízét, se én se a húgom nem vagyunk képesek reprodukálni. Se semelyik
konzervgyár.
Visszatérve a hímzésre, egyedül
az ismételhetetlen, írásos hímzései technikájára nem tanított meg bennünket, Györgyi
húgomnál van néhány írásos párnája, igaz viszont, hogy a kelimhímzéses párna
nálam van. J
Nagyi szerette a cirkuszt is.
Mármint a családi nagyjeleneteket. Minden vasárnap a 9 órai misére ment, utána
szertartásosan nálunk, a Szépvölgyi utcában (a régi dédszülői házban) futott
össze a család egy kávéra. Na ezek a délelőtti összefutások nem ritkán zárultak
hangos, igazán olaszos családi perpatvarral, ahol olyan sorsdöntő kérdéseken
sikerült összeveszni, mint a Dédapám rézüstje, amiben a mit-tudom-én-mit főzte
a hentesbolt számára, és amit Béla bácsi – persze jogtalanul – megemlített (a
vitában magának követelt). Ilyenkor a „dögöljek meg, ha még egyszer átlépem
ennek a háznak a küszöbét” épp oly gyakran elhangzott, mint, az „Isten verje
meg az egész rohadt világot!” Mindez persze mise után közvetlenül, és mindez
persze nem akadályozta, meg Nagyit abban, hogy hazasiessen a Lajos utcába,
ripsz-ropsz megfőzze a hatszemélyes család vasárnapi ebédjét, és szeretettel
várjon bennünket, déli 12 órára.
Már ahogy kifordult a Szépvölgyi
utcai ajtón, a szája és szeme sarkában ott bujkált a mosoly, mint aki elégedett
az eredménnyel, csak Édesanyám pihegett-remegett még jó sokáig, ő komolyan
vette.
Világ életében háztartásbeli
volt, kivéve azt a 9 évet, amit a háború után, egy szövődében dolgozott, mert
nem volt a családnak semmilyen jövedelme. A munkaviszony egy jó kis
szilikózissal zárult, és még az az előny sem járt vele, hogy legalább nyugdíjat
kapott volna, bármilyen keveset is, mert ahhoz legalább 10 év munkaviszony lett
volna szükséges, így alakult ki az a helyzet, hogy Anyuék pénzt adtak Nagyinak,
aki ennek fejében főzött ránk, meg mosott is, mert neki volt mosógépe, míg
nekünk a dédszülői öreg házban még fürdőszobánk sem volt, na meg vigyázott az
unokáira.
Remekül énekelt, ha mi is mentünk
templomba, rögtön tudtuk, hogy a Nagyi is ott van, mert kizengett a hangja a
többieké közül. Otthon is szeretett énekelgetni, délutánonként magyar nótákat
és operett-dalokat énekelt a konyhában, közben ősztől tavaszig almát, vagy
sütőtököt, esetleg gesztenyét sütött a sparhelten, és kávézgatott a
szomszédasszonyokkal, Nemes Irén nénivel, meg Lusikával, akikkel hol jóban
volt, hol halálosan összeveszett.
Gavács nénit, akinek trafikja
volt a Lajos utcai ház földszintjén nem szerette, vele nem barátkozott, én
viszont imádtam, és mindig nála vásároltam a Diana sósborszesz cukorkát, nagy
kedvencemet, majd olyan 17 éves koromtól fogva, tíz-szálanként a cigarettát,
mert akkor úgy is lehetett kapni, és én már – persze stikában – cigiztem.
A Szűcsékkel sem stimmelt minden,
azok nagyon nagyra tartották magukat, a Vargáék meg a Nagyinak nem voltak elég
előkelők, úgyhogy ezekkel a családokkal inkább csak köszönő-viszonyban voltunk,
az emelet lakói közül.
Nyaranta a körfolyosós bérház
gangjának sarkában volt Lusika kisasztala és két széke, oda telepedtek ki,
itták az irtó rossz feketekávét, és diskuráltak. Ha Nemes néni is csatlakozott,
ő a konyhából hozott egy széket magának. Rettentő nagy dohányos volt a Nemes
néni, hosszú, karom szerűen görbülő körmeit sárára festette a nikotin, még az
ősz haja is sárgás volt, a hangja rekedtes, és úgy köhögött, mint mai napság
én, gyerekként féltem tőle.
A Nagyi egyébként Ujlakon fogalom
volt. A Rábl Nellikét minden tősgyökeres ujlaki ismerte, a Kolosy téri piacon
minden kofa és minden boltos a jó barátja volt, halála után is olykor elég volt
megemlíteni, hogy én az ő unokája vagyok, és máris enyém volt a legnagyobb,
legfrissebb tojás, a legszebb gyümölcs, a legfinomabb savanyúság.
Nagyi még megélte Zsófi lányom
születését, sőt Sáriét is, de abban a három hónapban, amit még együtt töltöttek
a Földön, Nagyi már többet volt eszméletlen, mint magánál.
Zsófit nagyon élvezte, jó barátok
voltak, nagyokat nevettek együtt.
Nagyi nagyon huncut is tudott lenni,
főleg ha unatkozott. Emlékszem, egyszer este 10-kor csöngött a telefon, hogy
anyu azonnal szaladjon át a Lajos utcába, mert a Nagyi ott fekszik, vérbe
fagyva, sétálni volt, és elesett a síneken. Át is rohantunk, a Nagyi a szép kis
lila, csipkés galléros köntösében nyitott ajtót, és a térdén valóban volt egy
kis ragtapasz, egy pár napos horzsoláson. Miután Anyu átesett az ijedtségen,
megkérdezte, hogy ez meg mire volt jó Anyukám? A nagyi meg bevallotta, hogy
rettentően unatkozott, de ha ezt mondta volna, akkor egykettőre letesszük a
telefont, így meg beszélgethetünk egy keveset.
Nagyi nagybeteg volt élete utolsó
évében. Úgy kezdődött, hogy hirtelen besárgult, amin nem csodálkozott a család,
hiszen Nagyi nagy konyhamalac volt, minden kicsit szittyós, kiszáradt, undok
dolgot megevett a hűtőkből, „á, jó ez még!” felkiáltással. (Aki egyszer már
éhezett, az soha nem lakik jól.) Azt hittük, hogy ilyesmi történhetett, és a
mája már megelégelte az inzultusokat, de sajnos ennél jóval nagyobb volt a baj,
kinyitották, és olyan sok áttétet találtak a rákos mája körül, hogy kivették a
májat, és összevarrták amit kellett. Egy hónapot jósoltak, hogy majd ez alatt
lassan megmérgezi magát a szervezete, és még a nagy fájdalmak előtt meghal.
De nem így történt, még egy évig
élt, kezdetben látszólag fel is épült, és csak nagyon ritkán kért segítséget,
mert még mindig főzött, igaz már csak magára és Csöpi nagynénémre, de például a
karalábét már nem volt ereje felkockázni.
Én akkor voltam Sárikámmal
veszélyeztetett terhes (meg akart születni, 6 hónapos magzat korában, de
szerencsére meggondolta magát).
Egy napot sem töltött - a műtét
idejétől eltekintve – kórházban, otthon ápolta Anyu, Csöpi nagynéném és néhány
barátnője, szinte az utolsó hónapig megúszta fájdalom nélkül, igaz viszont,
hogy a világ életében 100 kiló feletti, gömbölyű asszonyból harmincpárkilós kis
nénike lett.
Minden reggel voltak aktívabb
félórái, ki tudott menni fürdőszobába, el tudta végezni a dolgát, meg lehetett
mosdatni, de utána napközben az ágyában szendergett.
Volt egy falvédője, az ágya
mellett, amit minden ébredéskor végigsimított, és ilyenkor olyan
megkönnyebbülés jelent meg az arcán, mint aki tudja, hogy most biztonságban
van.
Az egyik legjobb jóbarátom
(nagyon kevés maradt), egy születésnapomra vett nekem egy meseszép, bordó
bársony falvédőt, talán a 920-as évekből, gyönyörű, arany hímzéssel, és azzal
a megjegyzéssel, hogy ha eljön ennek az ideje, nekem is legyen hol és mit
megsimogatni.
Köszönöm András!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése