A bankunk akkori vezérigazgatója
(aki a sors kegyelméből, idővel az egyik legjobb jóbarátommá vált), mitagadás
hirtelen haragú ember volt. A haragja elől aki csak tehette elfutott.
A hirtelen haragnak többnyire az
a nagy előnye, hogy ahogy jön, úgy el is múlik, és aztán mennek a dolgok
tovább, a maguk rendje szerint, csak a harag múló perceit kell valahogy
túlélni.
Történt egyszer, hogy a bank
hosszas előkészítést követően, elérkezett az egyik első és nagy összegű, külföldi hitelfelvétele kapcsán, a szerződés aláírásához. A hitelező bankkonzorcium vezetői az
USA-tól Japánig meghívást kaptak, és el is jöttek az ünnepélyes aláírási
ceremóniára. Meg a jogtanácsosaik, neves nemzetközi jogi irodáktól, meg a
magyar politikai élet számos szereplője, szakmai nagyságok, újságírók, úgyhogy jókora felhajtás
volt.
Én akkor éppen kórházban voltam,
ott kaptam a híreket, a "botrányról".
Először a bank kabinet-főnöke
jelentkezett be telefonon, suttogva mondta, hogy ha a főnök keresné, akkor ne tudjak
arról, hogy ő hol van (nem is tudtam), de most egy időre kivonja magát a
forgalomból, majd jelentkezik! Nem is értettem, de átmenetileg kisebb bajom is
nagyobb volt ennél, úgyhogy nem is nagyon érdeklődtem.
Utána jött a főnöktől egy
tajtékzó, bár fegyelmezetten visszafogott telefon, hogy hogy vagyok, és mit
tudok a kabinet-főnökről, bár a telefonban nem pontosan ezt a meghatározást
alkalmazta a személy megjelölésére J. Mondtam ami igaz is
volt, hogy még csak elképzelésem sincs, hogy hol lehet, de mi a probléma? Majd
elmesélem, jött a válasz.
Ekkor már izgatott, hogy mi a
fene történhetett.
Aztán végre az egyik közeli
munkatársam, aki szintén részt vett a rendezvényen felhívott és elmesélte a
következő rémdrámát:
Egy nagy, szépen adjusztált
asztalnál megtörtént a hitelmegállapodás aláírása, villogtak a vakuk, felállás,
kézfogások, taps, és a terem négy sarkában megjelent négy pincér, egy-egy
hatalmas tálcával, rajtuk megtöltött pezsgőspoharak.
Az egyik szerencsétlen
megcsúszott egy kis vízfolton, és az egész tálcát elejtette. Ömlött a pezsgő,
ropogtak az üvegcserepek, ahogy szegény pincér megpróbálta visszanyerni az
egyensúlyát. Már ez is nevetséges volt, de ami ez után történt, az szinte
hihetetlen, mert a másik három pincér is – ki tudja miért – sorra elejtette a
tálcáját, úgyhogy most már mindenhol ömlött a pezsgő, és mindent elborítottak a
cserepek.
A főnök, hogy mentse, ami
menthető, a maga angolságával (ugyanis igazán frankomán volt J)
elmesélte, hogy a kedves vendégek most egy régi magyar szokás szemtanúi
lehettek, ugyanis ősi hagyományunk, hogy minden 100 millió dollár feletti
hitelmegállapodás megkötését a pezsgőspoharak földhöz csapásával ünnepeljük
meg, majd előkelően a háta mögé mutatva, meginvitálta a kedves vendégeket az
állófogadásra.
Majd ő is hátranézett, a döbbent
arcokat látva, és holtra váltan állapította meg, hogy a svédasztalokra nem
hordták ki az ételeket, ott sorjáztak a szépen megterített asztalok, minden
szükséges evőeszközzel, tányérokkal, egy fia falatka étel nélkül.
Na itt már komoly esélye volt a
gutaütésnek, de szerencsére a pincérek lélekjelenléte visszatért, és szépen,
magasra emelt tálcákkal, libasorban, jól koreografálva a fordulókat, mint egy
középkori fejedelmi vacsorán, elkezdték behordani a hidegtálakat, salátákat, gyümölcsöket,
édességeket és megmentették a helyzetet.
A rendezvény szervezéséért
felelős kabinetfőnök két napig bujdosott, és még jó sokáig igen halkan beszélt,
de aztán ez az eset is besorakozott a közös anekdoták közé. Még most is, hogy
már talán másfél évtized is elmúlt azóta, és csak írtam az esetről, még most is
nevettem közben, ahogy elképzeltem az arcokat, a szereplőket. A főnök, már az
égi kávéházban issza a sörét, vagy fröccsét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése