Élet 50 négyzetméteren

Mit mondjak! Végtelenül élvezem!

Korábban, a 160 m2-en, folyamatos, logisztikai szempontok szerint szervezett mozgásban voltam. A földszinti lépcsőn gyűjtöttem azokat a dolgokat, amiket fel kellett (majd később) vinni az emeletekre, hajtogatott ruhákat, könyveket, kozmetikai cuccokat, dekorációs kellékeket, a garázsból leválasztott hűtős, szekrényes kuckóba tartozó javakat összegyűjtve vittem ki, amikor a főzéshez szükséges javakért mentem. Ha valamit kifelejtettem, újabb kört tehettem meg. Persze mindazzal, ami ezzel együtt jár, például főzés közben kézmosással, ennek hiányában, vagy kapkodás esetén az összefogdosott kilincsek, ajtók sorozatos és soron kívüli áttörölgetésével, kilincsek szidolozásával, takarításával, szóval a hőn áhított nagy lakás, végül is, mint egy öngerjesztő, akkumulációs láncolat, növelte, és növelte a tennivalókat, feladatokat.

Hegymászás (de legalább is kiadós emeletjárás) volt az ágyazás, a mosdás, a fogmosás, az átöltözés.

A takarítás, a szintről szintre hurcolt porszívóval, a kisvödörben fel- és leszállított takarító- és tisztítószerekkel, rongyokkal, kendőkkel, tiszta, és teli szemetes-zsákokkal, ma már komplett rémálomnak tűnik.

A hűtőben tartott gyógyszerek, krémek úgy-e minden alkalommal két utat jelentettek, elővétel, használat, majd visszavitel.

Mindez ma onnan jutott az eszembe, hogy alig egy hónapja, a bal szemem alatt keletkezett egy akármi, bármi, amit én annak rendje és módja szerint elvakartam. Majd persze vásárolni menve, vagy vendéget várva gondosan elfedtem, alapozóval, korrektorral. Majd megpróbáltam házi módszerekkel kitisztítani.

Praktikáimmal sikerült egy akkora gyulladást gerjesztenem, mi már-már a látásban is korlátozott, és olyan, de olyan ronda lett, amilyent még ritkán láttam hosszú és hányatott életem során. Fájt, és égett, és lüktetett, és ijesztő volt. A lányok is aktivizálták magukat, és erősen kapacitáltak, hogy mielőbb kutassak fel egy kozmetikust, vagy sebészt, de én erősen ódzkodom ettől, úgyhogy végül a patikusomhoz fordultam, a reklámok tanácsának megfelelően, és megkezdődött a krémes kezelés, aminek hatására ma már egy alig látható kis domborulattá silányult, az egykor látványos arcdíszem.

A krémes kezelés azonban még tart. Ma hajnalban éppen kávézgatva, cigizve és olvasgatva, üldögéltem a konyhámban, amikor húzódni kezdett a gyógyuló sérülésem. Két korty kávé közben átnyúltam a hűtő ajtajához, kivettem a krémet, használtam, majd visszatettem a helyére, és közben nyugodtan lapoztam a könyvem következő oldalára!

Hát nem mesés?