A
gyerekkorom évei, de további életem legnagyobb része is, bizonyos virágcsokrok
évenkénti, visszatérő reményében, megszerzésében, élvezetében, majd a
következők utáni vágyakozásban teltek. Ez a ritmus, sajnos úgy tűnik,
végérvényesen elenyészett.
Kezdjük
rögtön a tél végétől egészen a nőnapi köszöntésig terjedő hóvirág szezonnal.
Amióta a hóvirág is beverekedte magát a védett növények egyre bővülő
csoportjába, teljesen eltűntek az apró, félmaroknyi hóvirágcsokrok, amelyeket többnyire
borostyánlevelekkel körbe véve árult boldog és boldogtalan, mindenfelé.
Ha
hinni lehet a sajtónak (bár tudjuk, nem lehet), már az is büntetendő, ha a
saját kertedből szedsz néhány szálat egy apró, keskeny-szájú, filigrán
vázácskába.
Pedig
– úgy tudom - minden hagymás növénynek csak a hasznára válik, ha a virágot időben
kitörik, és nem hagyják, hogy a hagymák magok növelésére használják el az
energiájukat, mert ez a hagyma halála, míg ha a virágok nem fejlődnek terméssé,
akkor úgy gondoskodik a növény a faj fenntartásáról és elszaporításáról, hogy
sarj-hagymákat növeszt, és ezzel többszörözi meg az egyedszámot. De már évtizedek
óta nincs így, hisz tiltott a virágszedés, és sok időnek kell még eltelni
ahhoz, hogy kiderüljön, mi lett volna a helyes megoldás!
Ne
is ejtsünk szót a kökörcsinről, aminek lila virágait a hó alól kotorgattuk elő
a Mátyás-hegy tetején, és fagyott ujjainkkal szorongattuk egészen hazáig! Már a
gyerekeimnek sem jutott ebből az élményből.
Aztán
jött az ibolya, szerencsére ez a kivételes túlélők közé tartozik, kertekben,
kerítések mentén, napos domboldalakon máig is szabadon fellelhető és élvezhető
a szépsége, az illata, a törékeny varázsa addig a pár napig, amit egy
vázácskában kibír.
A
téltemető tőzike, a korai kankalin, aminek csokrait szorgos nénikék árulták a buszmegállók
mentén, később a Metró-megállók környékén, már mind csak emlékek.
Ha
jól rémlik, ezt követte a jácint-nárcisz időszak, amikor a szimpla virágú,
kerti jácint csokrokat árulták piac- és város-szerte, nem ezeket a növényházban
termesztett, dupla-tripla virágú csodákat, amiket manapság cserepesen vásárolhatunk,
hanem azokat, az áganként két-három virágot növesztő, ám végtelenül illatos kis
kerti változatot, szoros csokorba kötve.
Úgy
rémlik, ilyentájt nyílt a fürtösfejű gyöngyike, vagy kígyószisz, amit a Schmidt
kastély környéki, Kálvária-dombra jártam csokorba szedni, néhány elkésett, lila
ibolya mellett.
Nagyim
kedvence volt a gyöngyvirág nefelejccsel. A szezonjában, csokorszámra vásárolta
(pedig amúgy roppant takarékos volt, és kétszer is meggondolta, hogy ilyes
butaságokra kiad-e akár egy forintot is), az egész lakást átjárta a gyöngyvirág
illata.
Azt
figyeltem meg, hogy mintha egy évtizede már nem is egyidőben nyílnának a
gyöngyvirág, meg a kék-nefelejcs, mintha a nefelejcs már bőven elvirágozna, mire
a gyöngyvirág megjelenik.
Majd
jöttek a nőszirmok, vagy íriszek, amelyeket csak bimbós állapotban volt érdemes
csokorba szedni, és vigyázni kellett, hogy időben törjük le a már elvirágzott
fejeket, mert azok bizony, soha ki nem mosható, lila foltot ejtettek a váza
alatti terítőn.
A
pünkösdi rózsa, a maga fenséges, bíborvörös, hatalmas virágaival, maga volt a csoda!
Idén csak rózsaszín és fehér változatokkal találkoztam.
És
akkor, jött az ismételhetetlen gazdagság, rózsa, minden mennyiségben, de körömvirág
és kerti szegfű, verbéna és szarkaláb, dísz-csorba és korai liliom, viola és
csillagfürt, török szegfű és digitálisz, margaréták és kokárda-virágok, napsárga
cickafark és lila gömbfejű díszhagyma, mesés öregasszonykák, nénikék üldögéltek
úton, útfélen és potom áron árulgatták a maguk kötötte vegyes-virágú csokrokat,
és közben az egész életüket is elmesélték, ha úgy hozta a kedvük.
Ilyenkor
már megjelentek az egynyári őszirózsa csokrai, a rózsaszíntől mélyliláig
terjedő színességükben, a nagy- vagy kis-fejű dáliák, a maguk káprázatos
színeivel, aztán a kertekben növelt krizantémok, de mostanában, csak az
üvegházakban termesztett virágokkal találkozom.
Lehet,
hogy „rossz” helyeken mozgok, de bizony sem az Óbudai piac környékén, sem a
szombatonkénti, Vörösvári-úti piacon nem lelem ezeknek a hajdani csokroknak még
csak a nyomát sem! Meg – sajnos – az anyókákat sem.
Vagy
a kertek szűntek meg, vagy nincs, aki gondozza a virágokat, vagy már mindenhol
társasházak épültek-épülnek a hajdani virágoskertek, hűlt helyén, a kötelező (ám
hamar kipusztuló) tuja sövényekkel, virágok nélkül.
Nincs
semmi bajom a virágbolti csokrokkal, a mindenféle áruház-láncokban
kampányszerűen megjelenő bokrétákkal, de hiányoznak és egyre jobban, ezek a
hajdani csokrok!
Nyugtassatok
meg, hogy legalább Ráckevén, ott Református Templom melletti, meredek feljáró
mentén, ahol ki lehet jutni a piac forgatagából a Fő utca még nagyobb, immár
autós-biciklis-motoros forgalmába, legalább ott, még üldögélnek azok az
asszonyok, akik jóízű tere-fere közben árulják kertjük virágait!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése