Könyvtári könyvek II.

Mint tudjuk, most már talán közel egy évtizede könyvtári tag vagyok. Pontosabban nem én, hanem mindenkori meghatalmazott könyvtári nagykövetem, Sárka lányom, mert előbb-utóbb mindenhol elérjük, hogy a kötelező, talán 6 kötetnyi felső limiten messze túl, jóval több könyvet hozzunk el egy-egy alkalommal, és a teher-cipelő képességem némiképp megcsappant az idők során, Sárka meg hozza-viszi – némi zsörtölődéssel és fájó izmokkal – meg az autóval az erre rendelt, hosszúfülű szatyrot. (Ezek az alkalmak úgy legfeljebb kéthetenként ismétlődnek, mert olvasni soha nem lehet eleget!)

Meg valljuk be, már jó ideje én sem feltétlenül az Isteni színjátékot, vagy filozófusok alapműveit keresem, hanem – amint mondani szoktuk – azokat a búfelejtő, a figyelmet könnyen lekötő, agymosó meséket, amelyekkel oly megnyugtató, pihentető elfelejtkezni mindarról, amitől az ember elalvás után közvetlenül, vagy hajnali pillanatokban, lórúgás-élménnyel, totál éberen és némi hideg verítékkel a hátán penderül ki az ágyából, álmából.

Réges-régen letettem arról is, hogy a legújabb könyv-slágereket, vagy a legtöbbet felemlített újdonságokat feltétlenül megszerezzem (mint tettük hajdanán), hiszen amit el kell olvasnom, az előbb-utóbb, valahogyan, úgyis a kezembe kerül!

Már egy másik alkalommal megírtam, hogy mennyire bosszantanak, sőt bőszítenek azok a könyvtár-társaim, akik színes szövegkiemelővel jelölik a lapszámon, hogy éppen hol tartanak, szamárfüleznek, azonos okból, leeszik, leisszák a könyveket, meg az aláhúzogatók, a nagy javítók, nyelvtani és egyéb hibák bekarikázói, és meg sorolhatnám. Most, például azt a bekezdést találtam ceruzával aláhúzva: hogy „A bűn szubjektív dolog. Némelyikünk számára nem a nagy parancsolatok megszegését jelenti, hanem olyan kis tapintatlanságokat, amelyek szüntelenül kísértenek bennünket.”

Túl azon, hogy rögvest feszengeni kezdtem, mert egy-két múltbeli, elfelejteni tervezett tapintatlanságom gyomorfacsaró érzése azonmód működésbe lépett, nem is maga a vétkem jutott eszembe, hanem csak az érzet öntött el, és ezt nem szeretem, az is foglalkoztat, hogy vajon ki és miért húzkodja alá, a neki fontos gondolatokat?

Nevelné a következő olvasót?

Vagy ha ismét kivenné, és emlékezne – netán – hogy na, ebben a könyvben is volt legalább egy gondolat, ami magával ragadott, akkor azonnal és tévedhetetlenül meglelje?

Nem sanszos!

Miért nem írja le inkább egy noteszkébe, és gyűjtögeti magának, felidézésre, tovább gondolásra vagy másokkal megosztásra, ha egyszer annyira fontosnak találta, hogy plajbászt, sokszor tollat ragadjon és megjelölje?

Sose fogom se kitalálni, se megérteni!

Néhány hónapja elkezdtem gyűjtögetni a könyvtári könyvekben bennfelejtett, az előző olvasó-társaimnak könyvjelzőként szolgálatot tevő mindenféléket, azzal a titkos szándékkal, hogy talán majd egyszer ezekből kikerekedik egy történet, de most, hogy éppen nyári, könyvtári szünet van, éppen kerek három hétig, elővettem az itthoni könyvek közül egy régen olvasott kedvencet, és abban felleltem egy saját „könyvjelzőt”.

Takarítást vállalok! Ez áll a hajdani postaládánkba bedobott, kis, nyomtatott cetlin, de nem is ez a lényeg, meg az azonmód felgomolygó gondolatok, hogy vajon éppen nem volt takarító segítségem, vagy éppen elégedetlen voltam vele, mikor is lehetett, alighanem a Hunor-utcai korszakunkban, a 160 négyzetméterrel, hanem sokkal jobban megkapott a ráírt megjegyzésem: „Sárgi kelcs 07,30”.

Na, ez már az időszakot is behatárolja, mert akkoriban keletkezhetett, amikor Sári lányom még nem nyerte el végső becenevét, még nem Sárka névre hallgatott, hanem az időtájt, amikor Zalán beszélni tanult, és próbálgatta a neveinket így-úgy kimondani (Ellágyult pillanatokban ugyanezért máig is Vózsi-nak tituláljuk Zsófi lányomat.) De édes volt (most is az, csak másképpen), sajna már Zita unokám is lassan túlnő ezen a korszakán!

A „kelcs”, meg a szokásos játszódásaink egyike, és a „kelteni, ébreszteni szükséges”

Máig is előfordul, hogy Sárka kelcset rendel tőlem, ha esélyes az elalvása.

Na, íme, a fellelt könyvjelzőkből egy kis gyűjtemény!

Vajon ki utazhatott a 10 kilométeres, Hév kiegészítő jeggyel, aki azt a pár percet is könyvvel a kezében töltötte, amennyit egy ilyen távolság megtétele – akár Hévvel is – kitehet?

Kinek hiányzik a könyveléséből, ez a kivehetetlenül apró betűkkel írt nyugta, vagy esetleg egy hivatalos elszámolás immár örökre hiányzó bizonylata lett volna?

Kinek a gyereke-unokája számára vásárolták ezt a mászójegyet, és ki az, aki a gyereket felügyelte, hogyan volt képes olvasni, amikor az a gyerek éppen a falat mászta, amikor én például egészen biztosan elpusztultam volna a féltéstől-félelemtől? Irigy vagyok a nyugalmára!

A két olvasójegyhez – eddig – nem tudok mit hozzáfűzni, de lehet, hogy idővel, akár azok is sodornak majd valamit magukkal. Ki tudhatná?