Csöpi nagynéném túljutott
a combnyaktörése miatti műtéten. Új csípővel, összeillesztett combcsonttal,
pucéran, bepelenkázva gyógyul. Nem fogad látogatókat. Megértem. Áldom a
kórházat, ahol gondot fordítanak arra, hogy a 82 éves beteg ne katéterrel, és
annak minden követkeményével (sérülések, fertőzések) kerüljön szembe, hanem
pelenkázzák a frissen operált betegeket, de a beteg szempontjából ez persze megalázó,
kiszolgáltatott helyzet, amit nem szívesen láttat senkivel sem, ezért zsémbes.
Megértem.
Az én silányka kis
mellműtétem, meg szüléseim alapján, amelyek egyáltalán nem versenyképesek a
családom tagjainak „túléléseivel”, csak megerősíteni tudom, hogy az ember a
végletesen és végzetesen gyönge pillanatait, nem szívesen osztja meg másokkal.
Már aki ilyen karakterű. Persze van olyan is közöttünk, aki mindent megmutató,
és csak a gondjai, panaszai ezerszeres felidézésével képes feldolgozni a tényleges
eseményeket, és a félelmeit is. Nem vagyunk egyformák!
Én meg a háttérben végzem
a magam „aknamunkáját”, mindenkit mozgósítok, akinél a leghalványabb esély
merül fel, hogy rendelkezik kapcsolatokkal, segíteni tud Csöpin, ki tudja, hogy
melyik szál vezet oda, hogy a legnagyobb odafigyelést, a legjobb ellátást kapja
meg.
Közben ritka
megkereséseim egyike termőre fordult, szakértői munkát végzek, ami teljes napi
elfoglaltsággal, és nagy koncentráció-igénnyel jár, aminek egyenes
következménye, hogy az én kusza lelkemben, szinte azonnal megjelenik a
párhuzamosság igénye. Soha nem olvastam például annyi szépirodalmat, mint a
jogi egyetemen, a vizsgaidőszakokban. Kellett az ellenpontozás, mert nélküle
nem tudtam volna a tananyaggal foglalkozni.
Így most is, a
ledolgozott 12 óra, és a szűken mért éjszakai alvás után, leküzdhetetlen a vágy,
hogy megkérdezzem, volt-e nektek is szalmapapucsotok, és megosszam Veletek a
saját emlékeimet.
Minden nyáron kaptunk
egy-egy szalmapapucsot. Persze köze sem volt a szalmához, mert szerintem
kukorica-csuhéból készült. A papucs merev volt, szúrós, és roppant
kényelmetlen, de illatos, minden lépésnél kellemes, ropogós hangot adott, és
roppant gyorsan tönkrement. Mindennek ellenére, a szalmapapucs
elválaszthatatlanul kapcsolódott a NYÁR-hoz.
Nagy előnye volt, hogy
megfelelő, illő-kellő védelmet nyújtott a csöpögő, kerti csapok mentén, a Duna
nedves, partmenti kavicsain hemzsegő, észrevehetetlen darazsak, méhek támadásai
ellen. Nem volt nyár, darázscsípés nélkül, beleléptünk, belehevertünk, aztán
jött Apa a nagyítóval és csipesszel, szedte ki a fullánkokat, és következett a
kertben, frissen tépett petrezselyemmel a bedörzsölés, meg az egyéb dédelgetés.
Kompóttal, sütivel, csokival, ami éppen akadt a háznál.
Szerencse, hogy
egyikünk sem volt allergiás a kis dögök csípéseire, mint szegény Zsófim az
eperre (már felnőtt korára alakult ki) és senkit sem kellett, fulladozva kalcium
injekcióra cipelni az első, kézre-keríthető orvoshoz. Ez a fejezet később
következett be kis családunk életében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése