Van úgy, hogy
olykor nem szeretném befejezni azt a könyvet, amit éppen olvasok. Van úgy, hogy
nem szeretnék szabadulni a történet sodrásából, pedig pontosan látszik már, ahogy
az eddig látszólag kusza, összegabalyodott szálak kisimulnak, tisztán látszik a
végük. Az egyik meghal, a másik hazamegy Amerikából szülőföldjére,
Olaszországba a harmadik – minden bizonnyal – csak tovább boldogtalankodik,
mint mindvégig. Lehet, hogy ő éppen a boldogtalanságban érzi jól magát,
ismerünk ilyen embereket, mindannyian.
Tényleg olyan,
mint amikor már szinte befejezel egy kötést, horgolást, és már csak méterek
maradnak a fonalból, ilyenkor az ember csak reménykedik, hogy az kis maradék
éppen elég lesz a befejezésig.
Izgalmas állapot, az ember lánya szívesen
elnyújtaná ezeket a perceket, de nem lehet.
Most is átjövök a
másik szobába, inkább leírom az érzéseimet, ezzel is nyerek, vagy fél órát. Bezzeg
máskor! Főleg, ha valami krimit, vagy túl drámai, megrázó történetet olvasok,
alig várom, hogy az író kibogozza, amit összegabalyított, mert már nincs elég
fantáziám, újabb és újabb megoldások kigondolására.
De ez most nem
ilyen eset.
Na, szaladok,
keresek valami roppant fölösleges, de legalábbis könnyen elhalasztható
tennivalót, belekezdek valamibe, ami fele annyira sem élvezetes, mint amilyen a
könyv olvasása lenne, elcsapom valahogy az időt, mintha ezzel megnyújtanám!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése