Szetelek, imákok!

Milliószor ismételt, de minden pillanatban igaz, hogy az ember mindaddig nem is sejti, hogy milyen mélysége, kiterjedése lehet a szeretetnek, amíg egyszer csak nagyszülő nem lesz. 

Persze mindahányan úgy gondoljuk, hogy mindenkinél jobban szeretjük ezt, vagy azt a családtagunkat, barátunkat, szerelmünket, társunkat, főképp a gyerekünket, ám ha van unokátok, akkor tudjátok, ha nincs, akkor higgyétek el, az unoka iránti érzés, „mindent visz”!

Zalán iránti parttalan szeretetemet már többször, így-úgy megírtam, de Zitám, a második, még vár arra, hogy róla is tudassak.

Zita első félévét, valami olyan szimbiózisban töltötte Anyjával, hogy abba legfeljebb a bátyját, és Apját engedte be, olykor-olykor. Állati féltékeny voltam Sziszire, a nagynénjére, akinek a karjában – szemben velem – nem zokogott, hanem akár percekig is, nyugodtan maradt. 

Aztán a szűk kis körbe beengedte Sárkát is. Engem viszonylag későn, már egy éves korán túl kezdett elfogadni. Amikor beköltöztem a 8. emeletre, többször meglátogattak, és itt kezdett velem is felengedni, mutató ujjamnál fogva húzott magával, végig-játszottuk a lakás minden zegét-zugát, „alma” mondta a vöröshagymára, szétpakolta a szalvétákat, minden székre felmászott, és alig akart hazamenni.

Még a közelmúltban is előfordult, hogy Anyja karján ülve (aki persze éppen ebédet szeretett volna Zitának készíteni, de nem sikerült letenni az ifjú hölgyet), amikor át szerettem volna venni, ügyesen félrelökött, „bocs Mande” felkiáltással.

A bocs, kösz, kész, vége, szavakkal pontosan navigált bennünket, felnőtteket, mindig egyértelműen tudatta, hogy mit szeretne és mit nem!

Mostanában jutottunk odáig, hogy örül, ha meglát, mesésen szép kis pofiján megjelenik az „egymillió dolláros” mosoly, és bájosan suttogja, hogy Mande, majd hosszas monológ következik, amit legfeljebb az Anyja ért meg, de többnyire ő sem.

Olvadtan veszem tudomásul, hogy csak úgy odaszalad, átöleli a lábaimat, majd szalad tovább, tesz-vesz, intézkedik. Néha hátulról közelít meg, becsapódik (ahogy mondani szoktuk, hiszen tényleg csaknem levesz a lábamról), megölel, és máris fut-szalad, intézi tovább bokros teendőit. Magától, kéretlenül, a legváratlanabb pillanatokban, finom, nyálas puszikkal ajándékoz meg.

Arcom minden szemölcsét, foltját (ahogy múlnak az évek, ezekből egyre több jelenik meg, és sajnos soha többé nem is múlik el) számon tartja, „bibi” felkiáltással, minden egyes alkalommal, egyre rábök, majd „itt is, ott is” folytatja, mindegyiket megböki, majd elégedetten távozik, minden rendben, a helyzet változatlan! Időnként a fogaimat is végig szemléli, ő élvezi, én zavarban vagyok!

Kedvenc játéka a szemüvegem, amit a hangok valami csodás kevercsével másképp, utánozhatatlanul hív, leveszi az orromról, Zeti is felkiáltással felveszi, majd aki csak a lakásban van, előbb utóbb, mind kénytelen felpróbálni a szemüvegemet, míg végül visszakerülhet hozzám, aki addigra már végképp nem látom a részleteket.

Nincs az a wellness hétvége, ami pihentetőbb lenne, mint egy-két, az unokáimmal töltött óra, nem szólva a Zazás hétvégékről, amikor végre nálam alszik, végig szórakozzuk azt a két napot. Leckét írunk, ha kell, olvasunk, filmet nézünk, de legtöbbször ő a nagy nyomozó, kideríti, hogy milyen bűncselekményt követtem el. Legutóbb gyémántokat raboltam egy bankból, letartóztat, bebörtönöz, majd tovább nyomozva tisztázza, hogy mégsem én voltam a tettes, és akkor szabadon bocsát. Minden alkalommal használja azt a két karperecből és egy láncból álló bilincset, amit ő fabrikált, pár hónappal korábban.

Megmotoz, Apja tanította, hogyan kell, mosolyog, de igyekszik komolynak látszani, édes, még gyerek, még ártatlanka, de már átsüt a zsivány kamasz is, a mosolyán.

Zitánk legújabb megnyilvánulása, ami megmelengeti mindannyiunk szívét, hogy Anyjára borul, szorosan megöleli, és közli, hogy „szetelek, imákok!”, vagyis szeretlek, imádlak. Persze már mi is így köszönünk el egymástól esténként, és reménykedünk, hogy egyszer mi is elérjük ezt a fokozatot!