A könyvjelzőm

Olvasó unokámtól, Zalántól kaptam évekkel ezelőtt egy máig is könyvjelzőként szolgáló, 3D-s kártyát. Az ilyen kártyákat Zaza és barátai irtó nagy becsben tartották, nemes versenyben gyűjtötték, fontos volt, hogy kinek van már meg valamennyi, de Hangjanix-ből – szerencsémre – kettő is volt. 

 

Telt és múlt az idő, és szegény Hangjanix-kártya már kezdte megadni magát, és csodák csodájára, Zaza beáldozta nagy kedvence, Asterix kártyáját, gyanítom, hogy azért ebből is akadt még egy tartalék, valamelyik titkos doboza, fiókja mélyén.

Máig könyvjelzőként teljesít szolgálatot Asterix, és nem tudom egy elégedett mosoly nélkül a kezembe venni az olvasnivalómat, ami bizony nagyon sokszor pusztán a könyvjelzőnek, és nem annyira az olvasmánynak szól.

Valósággal az örömök teteje, amikor Zalán nálam tölti a hétvégét. Van egy parányi ritmus-különbség kettőnk életvitelében, én ugye korán fekvő, kelő vagyok, Zalán meg a maga kimeríthetetlen energiájának folytán, akármeddig-bármeddig képes lenne ébren maradni.

Ekkor kezdődhetne a szokásos huzavona, hogy de most már aztán fürdés, és fogmosás, és most már csakugyan itt a lefekvés ideje, mi azonban – ehelyett – azt a rutint alakítottuk ki, hogy egyrészt fürdés után még lehet játszani valameddig, és ha már nem tudom tovább húzni (persze én) a lefekvést, akkor együtt megyünk a hálószobába. Én olvasgatok még egy-két oldalt, majd jól elalszom, Zalán pedig mesefilmeket néz az ipad-jén, majd ha végül ő is elálmosodik, akkor eloltja a lámpát, és elszunnyad.

Minden nagymama elolvadna, rólam is szólva, annak a mosolynak a láttán, amely Zazám arcán szétárad, amikor – rendes szokása szerint – megtekinti az éppen aktuális könyvemet. Gondosan elolvassa a címét, hosszasan értékeli a borító ábráját, és részletesen beszámoltat, hogy miről is szól a könyv, majd eldönti, hogy ő el fogja-e majd olvasni. A mosoly akkor képződik, amikor ellenőrzi a könyvjelzőmet. Még mindig, Mandi – kérdezi, és én mindig azt válaszolom, hogy naná, hogy!

És tökéletesen értjük egymást.