Panel-menti kiskertek

Bevallom, hogy nagy komment-olvasó vagyok. Minden családtagom és jó barátom óva int, és szíve szerint távol tartana ettől, mert sokkal gyakrabban háborgok, mint ahányszor sikerül békésnek maradnom, de rákaptam, és még mindig, kimondottan érdekelnek a vélemények.

Azon már régóta túltettem magam (amennyire ez lehetséges), hogy mennyire, észt vesztően borzalmas az írásban véleményt formálók zömének a helyesírása, a szóhasználatról, vagy nyelvhelyességről nem is téve említést, de olykor – mint most is – egy-egy kifejezés annyira fejbe kólint, hogy írnom kell róla.

Az egyik hozzászóló e képpen dicsérte a másikat: „Látszik, hogy te nem vagy panel-proli”.

Jóllehet nem ritkák, az ennél sokkal, de sokkal vaskosabb, trágár, vagy tartalmilag elfogadhatatlan hozzászólások, de talán a friss panel-lakói önérzet ébredezése okán, ez a megjegyzés meglehetősen felháborított. 

Eleve elegem van abból, hogy a dicséretek egyre inkább úgy fogalmazódnak meg, hogy valami súlyosan pejoratív, negatív jelenségből, jellemzőből kiemelve méltatnak valakit, valamit. Hol vannak a pozitív gondolatok? Miért nem lehet kulturáltnak, tájékozottnak, műveltnek titulálni valakit? Miért a „te nem vagy bunkó, paraszt, akármi” az elterjedt megfogalmazás?

Az én panel-élményeim megközelítik a legkedvesebb, békebeli, falusi emlékeimet. 

Nem tudok úgy beszállni a liftbe, hogy aki már ott van, vagy időközben csatlakozik, ne köszönne. Legyen a pár percnyi úti társ kamasz fiú, idősebb férfi, asszony, divat-baba, vagy gyerek, köszön mindenki, szinte megelőzhetetlenül. 

A liftajtót kinyitják előttem, a kapunál a nyitógomb megnyomása, az ajtónyitás, az előre-engedés természetes. A ház körül is mindenki mindenkit köszönt, legalább egy fejbólintással, mosollyal.

A járda szélén nem győzök lassítani a járásomon, had suhanjon el, az a lendületesen érkező autó, mert mindenképpen megáll és átenged. 

A boltokban köszönnek és elköszönnek, és nem egy szimpla „viszlát-jónap” odavetésével, hanem a „további szép napot”, „minden jót” formulákkal.

Az egész környék gondozott, ápolt, ligetes, parkos. Madáretetőkkel, ennek köszönhetem, hogy hajnaltájt cinke hangicsál az első kávémhoz, cigimhez, most pedig egy gerle burukkolása vidít fel. Felismerem, egy pár, hosszasan a ráckevei kertünk lakója volt. A gerle nem a szokásos „cukrú-kru-„t mondja, mint a galamb, hanem a „tittiri-tátá-„t.

A házak és a járda között, mindenhol van egy kis földsáv. Napi sétáim során, mostanra már széltében-hosszában bejártam a lakótelepet, és mondhatom, hogy nincs egy tenyérnyi földterület sem, ahol ne lenne egy-egy szépen ápolt kiskert. 

Nagyanyáim falusi, vagy kisvárosi háza-táját felidézően, ezek a kertecskék telis-tele vannak virágokkal, bokrokkal. Árvácskák, ibolyák, hóvirág, ezzel kezdődött, és most a tulipánok és nárciszok elnyílása után, megjelentek a sárga violák, a gyöngyvirágok, tömegesen a mindenféle színű nőszirmok, bokrosodik a sárga cickafark.

A mi, száz-lakásos házunk kertjében van egy kis fűszerkert is, mostanában biztatott az egyik állandó gondozója (van több is), hogy bármikor nyugodtan szedjek rozmaringot, petrezselymet, bármit, ha szükségem lenne rá.

Ez lenne a panel-proli életstílus? Akkor örömmel vállalom!

Persze nem akarom végtelenül folytatni ezt a naiv örömködést. Pontosan tisztában vagyok azzal, hogy ahol élek, az minden bizonnyal kivételesen jó környezet, és igenis vannak pokoli házak, elhanyagoltak, koszosak, leromlottak, panelházak is, és egyebek is. Lakáskereső körutam során magam is jártam néhányban.

De sértőnek találom ezt a lekicsinylő, megvető általánosítást mindazok nevében, akik harminc-negyven éve, a panel-házak építésének kezdete óta, munkálkodnak azon, hogy fennmaradjanak az ilyen békés élet, nehezen fenntartható szigetei.