Tejfölös eper

Lassan-lassan közeledik az eper-szezon, és erről idén is eszembe jut a gyerekkorunk. Mi tagadás, nem éltünk valami fényesen, már említettem, de azért most is felidézem, hogy a Szüleimnek kezdetben 4-5, teljesen jövedelem nélküli nagymama, anya, apa, nagynéni eltartását kellett magukra vállalniuk, aztán a létszám fogyatkozott, de évtizedekre megmaradtak közülük hárman (nagy szeretetünk mellett). 

Ehhez jött még a két gyerekük, meg a jövedelmük sem volt valami hihetetlenül magas, Apu akkoriban nyergelt át a beosztott, vállalati jogtanácsosi állásából ügyvédi pályára, és ez csak úgy, mint manapság, kezdetben inkább vitte a pénzt, mint hozta, ráadásul Apu a kevésbé jövedelmező, szabadalmi jogi szakosodást választotta, ami azt jelentette, hogy olykor évtizedes munka után reménykedhetett valamennyi jövedelemben. (Hacsak a „hálás” újító, feltaláló el nem feledkezett a jogi honoráriumról nagy örömében, erre is volt példa.)

Úgy esett, hogy testvéremmel a születésnapunkra – mindössze ötévnyi és egy napnyi különbséggel születtünk – megszokott ajándék volt az egy kiló (ez nagyon soknak számított), tejszínhabos eper.

Már ha sikerült tejszínhez jutni, mert hol volt, hol inkább nem volt, és ha volt, azt percek alatt szétkapkodták a bennfentesek, a kedvenc kuncsaftok.

Ha véletlenül sikerült venni, egy kis tejeskannányi kimért tejszínt, még mindig állt a zászló, hogy vajjá köpüljük a drága, nehezen megszerzett tejszínt, a kis tekerős kézi habverővel, ami a fejlett technológiát képviselte háztartásunkban, szemben Nagyi, hagyományos, buzogány-formájú habverőjével. 

Nagyi volt a nyertese, ha sikerült cukros vajat gyártanunk a tejszínhab helyett, ő volt ugyanis a főszakács a családban és a következő süteményéhez, e képpen jócskán állt a rendelkezésére alapanyag. 

Anyagi szempontból jobb időszakokban arra is volt példa, hogy már kész, felvert tejszínhabot vehettem a Lajos utca-Szépvölgyi út sarkán lévő, kezdetben Csillag, később Csilla (vagy fordítva?) Cukrászdában. Már régen bezárták a jeles intézményt, de még ma is az orromban van a cigarettafüstnek, presszókávénak és édes süteményeknek az az illatkeveréke, ami minden belépésnél megcsapta az orromat. Később a cukrászda hűlt helyén, egy „soha nem nyitják ki az ajtaját” benyomást keltő Ofotért működött, vagy vegetált, hogy ma mi van ott, nem tudom.

Azonban ahhoz is szerencsésnek kellett lenni, hogy felvert tejszínhabhoz jusson az ember, mert vagy volt hab, vagy nem, és vagy adták önállóan is, vagy csak egyébbel együtt való fogyasztásra tartogatták, és hoppon maradtam.

Így alakult ki az a szokás, hogy Anyu alaposan megcukrozott tejföllel öntötte nyakon a születésnapi ajándéknak szánt epret. Tejfölt végül is többnyire lehetett kapni. 

Imádtuk! Nekem máig is kedvenc kora nyári csemegém a tejfölös eper, azzal a döntő különbséggel, hogy a finom porcukor helyett, már jó ideje néhány felolvasztott szacharinnal édesítem meg a kulináris gyönyörűséget. Rajtam és a testvéremen kívül a családban senki nem hajlandó még csak megkóstolni sem a mi csemegénket, mi azonban alig várjuk, hogy végre megjelenjen a szabadföldi eper (csak ezt lehet úgy „megtörögetni” kevergetés közben, hogy a tejföl rózsaszínes árnyalatot nyerjen, de közben a negyedbe, félbe vágott eperszemek is megmaradjanak).

Így találta fel Anyu a gyümölcsjoghurt elődjét,  aminek akkoriban még hírét sem hallottuk, a mi nagy-nagy örömünkre.