Tavaszi meglepetés

Északi fekvésű konyhám ablakának bal szélén, már úgy két-három hete, alig valamivel napkelte után, meg-megvillant egy sávnyi napfény.

Legelőször csak a külső ablakkeret szélén láttam némi napsávot, „napjelet”, ahogy Zalán unokám kiskorában mondta, ugyanis ha meglátta a napjelet egy bizonyos falon, akkor már mehetett ki a kertbe.

Először azt hittem, hogy valamelyik környező ablak veri vissza, tükrözi, varázsolja ide, véletlenül a ragyogást, de megismétlődött a jelenség, és örömmel vettem tudomásul, hogy konyhám tájolása egy hajszálnyival eltér a pontos északi iránytól.

Több, szinte télies nap, de legalábbis nem napfényes időszak után ma végre ismét napsütéssel indult a reggel, és kávézás, olvasgatás közben felnézve, döbbenten és örömmel láttam meg, hogy immár közel húszcentis sávot ragyog be a nap, kis konyhám nyugati falán. Éppen úgy, mint ahogy erdei séták során, az árnyékos ösvényen, egyszerre felragyog egy fénypászma.

A jelenség nem tartott tovább húsz percnél, és persze ezt is meg-megszakította egy pár felhő, de ha belegondolok, hogy Szent Iván napjáig ez a sáv egyre szélesebb lesz, és a szélesedéssel arányosan az időtartama is nőni fog, akkor repes a szívem az örömtől! Persze a nyári napforduló után egyre szűkülni fog a sáv, és egyre csökkenni az időtartam, de hol van az még!

Azt már tavaly augusztusban megtapasztaltam, hogy a nyugati fekvésű szobáim délutántól szinte estig ragyognak a napfényben (már amikor a hőség miatt nem kényszerülök korábban arra, hogy leeresszem a redőnyöket), ez így van most tavasszal is. 

A délután hozta a másik meglepetést. A konyhaablakom előtt üldögéltünk éppen Sárka lányommal, aki végzett az aznapi tanítással, és a szokásos, hazamenetele előtti délutáni cigizgetés, csevegés, levezetés volt a programunk. Közben ki-kinézegetve az ablakon élveztük, hogy már mennyire lombosak a fák, lassan kinyílnak a távolabbi vadgesztenye-fa virágai, amikor átröpült az ablak előtt egy gólya. 

A Hajógyári sziget, vagyis Óbudai sziget felől röpült, a Budai hegyek irányába. Nem tévedhetek, a gólya előre nyúló, hosszú orra, és feszesen hátra simuló, hosszú lábai, mély szárnycsapásai összetéveszthetetlenek. 

Még ilyet! Imádom a gólyát! Csak Petőfit tudom idézni:

Nekem valamennyi között legkedvesebb

Madaram a gólya,

Édes szülőföldem, a drága szép alföld

Hűséges lakója.

Megérkezésedet még mostan is minden

Esztendőben várom,

S kivánok szerencsés útat, ha távozol,

Legrégibb barátom!

Igaz, hogy engem nem az Alföldhöz, hanem Óbudához és Ráckevéhez fűz szülőföldhöz kötödés érzése, a gólyák szeretetével együtt, de különben a dolog stimmel!

Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen ajándékot kapok itt, Óbudán, a négy-, meg tízemeletes betonházak között.