Vallomással
tartozom. Én csenem a virágokat. Nem vandál módon, letörve, szaggatva az
ágakat, szárakat, megsebezve az anyanövényeket, ha a napi rendes sétámnak
álcázott, virág-csenő körútra megyek, mindig ott lapul a táskámban, zsebemben
egy metszőolló, és úgy vágom le a nekem tetsző ágakat, hajtásokat, hogy se a
bokor, vagy tő látványát, se a növény tovább élését ne érje sérelem.
Értek hozzá. Már
három-négy éves koromtól fogva magyarázta Édesapám, hogyan kell metszeni a
fákat, a szőlőlugast, a rózsatöveket, hány szemre, milyen állású hajtásokra
számítva kell ritkítani a lombozatot.
A növények zömének
ráadásul kimondottan javára szolgál a metszés.
Régebben megvoltak
a kedvenc helyeim, tudtuk, hogy hol találjuk az első tavaszi ibolyákat, a
fürtösfejű gyöngyikéket (vagy kígyósziszt), melyik kertből lóg ki az aranyvessző
hajtása, ami a leghidegebb teleken is tavaszt varázsolt kinyílva, hol van vadon
nőtt, dézsmálható orgona. Kedves útvonalainkon voltak kedvenc rétjeink, ahol
meg lehetett állni az autóval, és nyári vegyes csokrokat lehetett szedni zsályából,
vad margarétából, hosszú szárú kalászokból, cickafarkból.
Mostanában,
gyakran felfedező sétákra szánom rá magam, mert még nincs helyismeretem, és
lesem, kutatom, hol találok elhanyagolt, ritkán kaszált foltokat, ahol
vadvirágokat szedhetek majd, vagy burjánzó kerteket, ahol a kerítésen átnyúló
ágakból dézsmálhatok, ha itt az ideje.
Virág-mentes
időszakokban akár a közönséges kutyatejből is pazar, kerek csokrot lehet
formálni, ami aztán napokig remekül díszíti a konyhaablakom párkányát, a maga
sárgás-zöldes pompájával.
De most az
íriszről szeretnék áradozni! Immár évtizedek óta teljesen szaglásmentes orromban,
itt van az illata, amint meglátom kardszerű levelei közül kimagasló, szétágazó,
szeszélyes ágai végén, a bimbót borító hártyából előtörő, lila
virág-kezdeményeket.
Szeretem a
nemesített, virágbolti változatot is, noha minden csokorban az írisz az első,
amelyiknek elpuhul, megrothad a szára, és alig egy napi virágzás után, már ki
kell dobni. Ki kellett, amíg rá nem jöttem a csodaelixírre, ami nem áll másból,
mint egy kis cukor, és néhány csepp fertőtlenítőszer (Domestos, Flóraszept, vagy
ezek híján ecet) keverékéből. Ez a kevercs egyrészt megfelelő tápanyagot jelent
az íriszeknek, másrészt fertőtleníti a vizet, és megakadályozza a szárak
azonnali rothadását. Többször kipróbáltam, merem ajánlani! Ez a keverék egy
csokornak sem árt!
Az írisz, a
nárcisz, a tulipán nő, fejlődik a vázában is. Szinte a legkorábbi, bimbós
változatban már bátran szedhető, mert mindhárom kinyílik, kiteljesedik a
vázában is, és sokkal tartósabban szerez örömöt, mintha teljes kinyílt
pompájában tennénk a vázánkba.
Azt írom, hogy
lila írisz, mert ez a legelterjedtebb, de ha visszagondolok az egyik leginkább
lenyűgöző kert-élményemre, akkor tudom, hogy ennél sokkal többről van szó. Ötvenpár
évesen, életem egy ritka nehéz szakaszában, éppen virágkötő szakmunkás vizsgám
letételére mentem, egy virágkötő szakiskolába. Az iskola kertjében,
százmétereken át, teljes pompájában virágzott egy széles, írisz ágyás, a világ
minden színében. A rozsdavörös-vajszín párostól, a világos-sötétkék, a bordó, a
vörös, a hússzínű, a rózsaszín, a sárga minden árnyalatában. Mint megtudtam,
egy hajdani gyűjtő hagyományozta a gyűjteményét az iskolára, ahol megfelelően
nagy becsben tartották a növényeket. Nem tudok mást mondani, mint hogy
lenyűgöző volt!
Mindez arról
jutott eszembe, hogy tegnap Sárka lányom elhozta nekem az idei tavasz első
írisz-bimbóit, két ágat, vagy legalább 10 bimbóval. Nagyon köszönöm!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése