A szalmazsák

Gyerekkoromban mindig Ráckevén nyaraltunk. A nyaralást rendszeresen augusztus első két hetére ütemezték a szüleim, és a kivonulás enyhén szólva jelentős felhajtással járt. Akkoriban a családban természetesen senkinek nem volt autója, úgyhogy a bőröndökkel Óbudáról, villamossal, busszal, több átszállással elmentünk a Közvágóhídig, ahonnan a HÉV indult. 1 óra 20 perc alatt leértünk Ráckevére (a menetidő az elmúlt fél évszázad alatt egy fél perccel sem csökkent), ott kis szerencsével elértük a helyi buszt, azzal átlavíroztunk a falu másik végére, és onnan már csak vagy 300-500 méterre volt és a van a ház.

Amíg élt Terus néni, addig sem volt használatban az utcai szoba, Terus csak a könnyebben fűthető, kisebb szobát és a konyhát használta, úgyhogy a legfeljebb nagyritkán kiszellőztetett nagyszobában először is rendet kellett tenni. Apu első dolga az volt, hogy a roppant nagyméretű dunyhákat, vattapaplanokat, párnákat kivitte a napra, nyugágyakra fektette, és amíg csak sütött a nap, forgatta és szellőztette. Estére a ropogósra vasalt, kicsit szúrós, friss, keményített vászon ágyhuzatú, átnapoztatott párnákra huppanni maga volt a csoda. Anyu ablakot mosott, pókhálózott, söpört, fölmosott, kipakolt és főzött. Mind segítettünk.

Másnapra maradt a kert berendezése. Apu minden évben lehozta a padlásról a fehér sátrat, ami még a gyerekkorából maradt, és felverte a kertben. A fészerben mindig akadt megfelelő hosszúságú karó, a kincseket is rejtő fiókokban spárga, mi pedig a piacról származó kisszékekkel, hokedlivel, gumimatraccal berendeztük a sátrat, és a teljes nyaralás ideje alatt ez volt a menedékünk. Soha nem fogom elfelejteni azt a meleg illatot, ami átjárta a sátrat, ahol nagyobb volt a forróság, mint odakint, hiszen nem járta át a szél.

Egyik évben Apu megkérdezte, hogy van-e kedvünk szalmazsákon aludni. Hogyne lett volna?
A padláson volt egy szalmazsák, amit végképp nem tudom miért neveztek így, mivel nem szalmával, hanem száraz kukoricalevéllel volt megtömve, ez nagyszerűen látszott a zsákvászonnál alig valamivel finomabb vászonból készült ciha, elvékonyodott, kisebb-nagyobb kopásainál.

Ezt is hosszasan szellőztettük, napoztattuk, porolgattuk, míg végül Apu úgy döntött, hogy most már alkalmas a használatra, ám Anyu fellázadt, és a szalmazsákot egyszerűn kitiltotta valamennyi ágyunkból, úgyhogy szegény szalmazsák a tornácon kapott helyet.

Ott próbálgattuk, de aki használt már ilyet az pontosan tudja, hogy alig egy-két mozdulat után – ami egyébként éktelen zajjal jár, hiszen az egymáshoz súrolódó, száraz levelek zizegnek, ropognak – a szalmazsák átformálódik, a levelek felhalmozódnak a széleken, és az ember tagjait végül pusztán két réteg szúrós zsákvászon választja el a földtől, esetünkben a tornác akkori, szépen kirakott, égetett tégla burkolatától. Megpróbáltuk ezer praktikával a sejhajunk és vállaink, derekunk és fejünk alá visszagyömöszölni a leveleket, de ezzel csak az évszázados port sikerült újra és újra felkavarni, amitől prüszköltünk és köhögtünk, de fel aztán végképp nem adtuk. Félbehajtottuk, ahogy tudtuk, és most már két réteg levél rendeződött át ropogással, surrogással és négy rétegnyi zsákvászon szorult közénk és a téglák közé. Mi meg egyre maszatosabban, egyre törődöttebben egyre inkább összeszorított fogakkal próbáltunk juszt is élvezetet találni ebben a Tamási Áronos, Ábeles, szalmazsákos élményben. Egy fél napnyi kísérletezés után egyre nagyobb ívben kerültük el a tornácot és a szalmazsákot, míg végül Apu szó, hang nélkül visszavitte szegény párát a padlásra. Egy-két év elteltével a sátor sem költözött már le nyaranta a padlásról.

Megérdemelt pihenőjüket legközelebb az unokák megfelelő korba jutásakor szakította meg Apu, elvégre a következő generációnak sem szabad kimaradnia semmi jóból