Apró szépségek

Háborog a lelkem.

Rendes szokásom, hogy amikor hajnalok hajnalán kidob az ágy és alig pár órányi alvás után olyan éberen pattan fel a szemem, hogy még csak szóba sem kerülhet a visszaszunnyadás, olyankor – nincs más hátra, mint előre – szépen lebaktatok a földszintre, és teszek-veszek. Volt eset, (többször is), hogy a szerfelett utált szidolozást végeztem el, vagy nekiláttam főzni, de van úgy, hogy csak olvasgatok, és közben, ha hiányzik a monoton háttérzaj, bekapcsolom a TV-t, vagy a rádiót.

Így bukkantam a hajnali műsorok között az „Apró szépségek” című, nyilván amerikai adásra, sorozatra, ami rettentően kihoz a sodromból.

Tudom, tudom, elvileg kötelezne a „ne ítélkezz, hogy ne ítéltessél” keresztényi iránymutatás, ám ezek a pár hónapostól 13-14-éves korig felvonultatott gyerekek, akiket a szüleik, többnyire az anyjuk szépségversenyekre készít fel, olyan szánakozást és olykor viszolygást váltanak ki belőlem, hogy az már szinte közvetlenül vezérli a billentyűkön az ujjaimat.

Ezeket a kislányokat, olykor kisfiúkat is, barnítják, műkörömmel, műhajjal, műfogsorral, műszempillával, sminkkel vonultatják fel, mindenféle roppant mesterkélt mutatványra tanítják be, és futtatják őket a versenyeken, a ráfordításaikhoz képest filléres nyereményekért.

A gyerekek hisztiznek, utálják az egészet, fáradtak, álmosak, az anyák üdítőkkel, édességgel stimulálják őket. Akad persze egy-két olyan gyerek is, aki határozottan élvezi, de ezek statisztikailag a teljes „mezőny” 10 %-át sem érik el, a többi kínlódik.

Az anyák két csoportját tudom megkülönböztetni, az egyikbe a tipikus „amerikai szépségeket” sorolhatom, akik maguk is részt vettek gyerekkorukban, vagy később szépségversenyen, és ezt hagyományként adják tovább a saját gyerekeiknek, a másikba tartozók a saját meg nem valósult álmaikat akarják bepótolni a gyerekeikben, elhízott, megkeseredett, ápolatlan anyák versenyeztetik a gyerekeiket.

Magam is – és valószínűleg minden szülő – akaratlanul a saját álmai, vágyai mentén irányítgatja a gyereke figyelmét, a botfülű ritkán viszi koncertre a lányát, a rovarfóbiás nem fogja az állatkerti rovarházba vinni a gyerekét. Roppant tudatosnak kell lennünk ahhoz, hogy képesek legyünk a gyerekeink, a mienktől teljesen idegen érdeklődési irányait meglátni, megérteni és nem megakadályozni. Irigylem azokat, akiknek ez „csak úgy” sikerül, így visszatekintve, úgy rémlik, hogy nekem harcolgatnom kellett saját magammal, és nem biztos, hogy mindig a tudatos énem győzött (de ez a lányaim meséiből derülne csak ki, ha nem félnék meghallgatni azokat J).

Az érem másik oldaláról viszont arra is kiválóan emlékszem, még úgy 4-5 éves koromból, hogy mekkora szereplési vágy feszül egy kisgyerekben. Erről Csöpi nagynéném tudna mesélni, akinek a gondosan, dobozokban tartott, kisámfázott, magas sarkú cipői és ékszerei voltak az én gyermeki szerepjátékaim áldozatai. Az 1950-es években (is) Csöpi gyönyörűen öltözött, ami azt jelentette akkor, hogy volt két kosztümje, egy bordó, és egy rozsdabarna. Mindkettőhöz voltak különleges blúzai, a rozsdabarnához például egy sárga alapon fehér pettyes. Mindkét kosztümhöz volt egy-egy teljesen azonos színű tűsarkú cipője, ezeket kincsként őrizte, hiszen a pótlásukra még csak esély sem volt.

Amikor a rám vigyázó Nagyi figyelme egy kicsit ellankadt, azonnal a hálószobában teremtem, kinyitottam Csöpi szekrényét, és a nagytükör előtt pompáztam valamelyik cipőjében, néhány nyakláncával a nyakamban, megdézsmáltam a Nagyi púderét, kölnijét, aztán amikor Nagyi hívott, igyekeztem mindent ugyanúgy a helyére tenni, mintha ott sem jártam volna. Persze sikertelenül.

Végül Csöpi megelégelve az én garázdálkodásomat, valahova máshova rejtette el a cipőit, és nekem semmi más nem maradt, mint egy háború előtti, cipőre felhúzható női kalucsni, aminek a lukas sarkaiba (ide lehetett bebújtatni a körömcipő sarkát) egy-egy építőkockát dugtam, és ebben csetlettem-botlottam.

Ha valaki akkor azt mondja nekem, hogy világszép hercegkisasszony ruhában, fodrászos frizurával, rúzzsal és körömlakkal én lehetek a királylány, valószínűleg hat lóval sem lehetett volna elvonszolni onnan.

Nincs mese, az igazságnak legalább annyi oldala van, mint annak a bizonyos éremnek, olykor sokkal több.