A kezem ösztönösen nyúlna arra…

Most nem arról, a szinte mindennapinak nevezhető helyzetről akarok írni, ami a háziasszonyokkal gyakran előfordul, egy-egy átrendezés, rendrakás után, hogy egy ideig, még az előző helyén keresi a szükséges tárgyakat. Némi bosszankodást követően eszmél rá, hogy annak már egészen más, legjobb helyet talált, de a beidegződés, az ösztönös mozdulatok, az izmok memóriája, ha tetszik, még a tartósan a régi hely felé mozdítják a kereső kezet.

Ez egy másik helyzet.

Ha kapok egy csokrot – gondolom más is így van ezzel – azonnal arra gondolok, hogy melyik vázába is tegyem, melyikben érvényesülne a legjobban. Vannak persze esetek (pontosabban ünnepek, mint a születés- vagy a névnapom, amikor kényszermegoldásokra kell szorítkozni), de az ilyen kivételes helyzetektől eltekintve, az ember másodpereceken belül tudja, hogy melyik is az igazi választás.

És a kezem ösztönösen megindul Apuék, a szoba sarkába állított, tölgyfa, akasztós szekrénye magasába, amelyiknek volt egy fedetlen polca, a szép, íves tetőzet alatt, ahol néhány kitüntetett könyvsorozat előtt, ott álltak félkörívben eligazgatva, Apa kedvenc, színes ólomkristály vázái, a kékek, meg a bordó, és már szinte mozdul is a karom, a rég eladott szülői lakás, rég elfelejtett szekrényének polca felé.

A vázák már réges-rég, évtizedek óta az én egyik könyvespolcom tetején sorakoznak, de az izmok, az ösztönösen meginduló mozdulatokban, tovább őrzik az „igazi” helyük emlékét.

Betegre kerestem magam a Google-ban, de még csak hasonlóra sem találtam, mint amilyen a Nagyi, fekete alapú, epres (virágok, levelek és gyümölcsök egy ábrán), fedeles bögréje volt, kettő is, a régi kredence felső részének középső polcán. Az egyik bögrében a „spórpénzét” tartotta, amit – minden egyéb jövedelem híján – úgy rakott össze, hogy az Anyuéktól, havonta kapott kosztpénzből, a piac gondos körbejárása után, a legeslegolcsóbb portékát vette meg, és az átlagos ár, és a tényleges kifizetés közötti, filléres, forintos különbséget gondosan ebbe a bögrébe rakta. 

Ez volt a fellelhető, leghasonlóbb kép:

Ebből telt ki aztán minden ajándék, amivel valamennyi családtagot meglepett, minden ünnepen. A két bögre között volt a helye a mazsolás zacskónak, a sütéshez rendszeresen vettük a 10 dekás, celofánba csomagolt mazsolát, amit én igen nagyon szerettem megdézsmálni. Annyi taslit, pofont kaptam azért, mert mire Nagyi sütni akart volna, csak az üres zacskót találta meg, a mazsola hűlt helyével, hogy mára a legfinomabb cukrász-remekekből is kipiszkálom a mazsolát, de ha mégis, nagy ritkán szükségem lenne rá, akkor a fránya izmaim, megint csak a Nagyi rég elfelejtett kredencének felső, középső, üveges ajtaja felé indulnának meg.

Kitörölhetetlenül emlékszem még a Nagyi ebédlőjének egyik tálalójára, annak a jobb oldali ajtaja rejtegette mindig a kakaós és vaníliás, darálós sütit, vagy porcukorral megszórt, lekvárral összeragasztott linzerkarikákat, amiknek a közepét egy nagyméretű gyűszűvel lukasztotta ki, hogy kilátszódjon a lekvár (csak málna, vagy barack lehetett). Ahhoz nem nyúlhattunk, arra szolgált, hogy ha váratlan vendég érkezik, vagy átjönnek kávézni a barátnők, legyen mivel megkínálni őket, de azért nagy titokban el-elcsentünk belőlük egy-két darabot, egy kisebb pofont kockáztatva ezzel.

Ugyanennek a tálalónak a bal szélső ajtaja mögött lapultak Csöpi nagynéném gyerekkori játékai, a rácsos babaágyba fektetett, porcelánfejű baba, szép, hímzett, slingelt ágyneművel, brokát paplannal, a porcelán teáskészlet, ezek is érinthetetlenek voltak. Csöpi eredeti Walt Disney illusztrációkkal díszített, már lapokra eső mesekönyvei, a Hófehérke, a Nyolc kisgyermek karácsony éjszakája, viszont a hálószobai polcos szekrény legaljában, hátul bújtak meg, ha Nagyi nagyon elfoglalt volt a konyhában, bizony elővettem, és nézegettem, de persze ezt is büntetés követte, ha nem voltam elég éber, és nem dugtam vissza a könyveket még időben.

Rég elfelejtett lakások, bútorok, vagy régen másra használt polcok, szekrények, és mégis olyan eleven az emlékük, miközben annyi, de annyi más dolgot fel sem tudok már idézni. Részben emlékszem csak például a húsz éven keresztül használt első lakásunk berendezésére, nem merül fel a gondolataimban a szintén húsz évig lakhelyünkként szolgáló, alig egy éve elhagyott előző lakásunk emléke sem, de a gyerekkor rejtett zugai, a Szépvölgyi úti lakás könyvespolcának elrendezése, a Faludi György féle, kézzel gépelt, harmadik indigós másolatú, eldugdosott Villon fordítások helye, elevenen, elfelejthetetlenül él bennem, és némelyik tárgy, mindmáig az izmaimat is meg-megmozgatja néha, néha.

Még most is, csukott szemmel is megtalálná a kezem abban az ónémet tükrös-szekrény fiókban Ili néni egyik első, még hasáb alakú rúzsának kiürült dobozát a 930-as évek végéről, közvetlenül Nándor bácsi, a premontrei kanonok repedt cvikkere mellett.

Még megtalálnám dédanyám kredencének aljában azt a bádogból készült, dupla falú, forró vízzel tölthető ódon hasmelegítőt, amivel a fájós hasú gyerekek és felnőttek kínjait enyhítették, nagyszüleim gyerekkorában. 

Nektek is segített a nagymamátok, konyharuhába tekert, forró fedővel, ha fájt a hasatok?

Porladó rejtekhelyek, elkallódott kincseinek, számomra kitörölhetetlen emlékei, amelyek majd velem együtt, egyszer végképp elenyésznek.