Még mindig, vagy talán örökké?

Úgy két-három hete, egy kis darut vettünk észre a jobboldali négyemeletes háztömbök között, amint nagy, azonosíthatatlan, becsomagolt, átpántolt, építőanyagnak tűnő csomagokat emelt az egyik ház lapos tetejére.

Telt múlt az idő, és egyszer csak fény derült a titokra, kátránypapír tekercseket rejtettek csomagok. Egy-két nap elteltével megjelentek a munkások, és a rettentő meleg dacára, reggeltől napestig égették a lapos tetőkre az előtte gondosan, méretre szabott lapokat. Hajtogatták, illesztették, ráégették, és estére úgy hagyták el a már elkészült szakaszokat, hogy egy papírfecninyi szemét – nem sok – annyi sem maradt a nyomukban.

Reggel még térdnadrágban, pólóban, délutánra már rövid gatyában, meztelen felsőtesttel végezték a munkájukat, azt a talán két napot kivéve, amikor zápor volt, vagy legalábbis lógott az eső lába, mint mondani szokás.

Ma azonban megjelent az ellenőr úr! A színes pólók közül kiviláglott fehér, rövid ujjas inge, sötétkék hosszú nadrágja, és a gondosan a hóna alá csapott, fekete mappája. Két fejjel a munkások fölé magasodva, egyenes derékkal és emelt fővel, úgy két méterrel a többiek előtt járta be roppant peckesen a „terepet”, mögötte, lemaradva a csoport irányítója, és időnként odarendeltek egy harmadik embert is, aki szintén némi távolságban megállva referált.

Így megy ez vagy bő fél órája.

Akármennyiben lefogadom, hogy a lemaradók legalább kétszázszor annyit tudnak a munkafolyamatokról, a kockázatokról, a nehézségekről, mint a peckes ellenőr, de annyira tapintható, vagy kisebb képzavarral élve, szabad szemmel látható a hierarchia, hogy azonnal egy egyiptomi falfestmény jut az eszembe.

 

Van már talán bő 5.000 éve, hogy ez a szisztéma kialakult, és – ezek szerint – tartósan bevált, mert a mai tapasztalatom szerint, semmi sem változott!

Nem leültek, a tetőn lévő kiemelkedésekre, hogy megbeszéljék az ellenőr tapasztalatait, javaslatait, nem álltak laza körben, mint közel egyenrangú, egymást tisztelő embertársak, hogy így vitassák meg a dolgokat, erről még csak szó sem lehetett!

Most, hogy már elvonult az ellenőr úr, a munkások körben ülnek, beszélgetnek, majd egyszerre véget vetnek a dolognak, és begyújtva az égőfejeket (vagy miket), nekiállnak a munkának.

Lehet, hogy már megint a plebejus vérem lázong? 

Lehet, hogy nem véletlenül mondta azt Kaposi Ancsa barátnőm (aki már az égi kávéházban issza a kapucínert, és a jeges vodka-narancsot), hogy én nem veszem komolyan a csillagokat, amiket a beosztásom miatt a vállamra biggyesztettek?

Lehet, hogy nem véletlenül hitték sokan, hogy a titkárnőm – aki tisztában volt a rangjával, és annak megfelelően viselkedett – valójában a főnökasszony, és olykor a fülembe súgták, hogy nem fog-e rám megharagudni a főnöknő?

Lehet, sőt biztos, hogy idealista vagyok, de nekem ez az ideális együttműködési modell: