Bizony, vannak
olyan ételek, melyeket notóriusan csak elrontani (na, jó, legyünk kegyesek: a
hagyományostól némiképp eltérő módon) vagyok csak képes.
Rendszeresen,
visszatérően, soha el nem múló módon, csakis rettentő hígra tudom főzni a
borsófőzeléket. Szinte csak egy hajszál (na’ meg a vajas galuska hiánya) választja
el a gazdagon készített borsólevestől.
Pedig nincsenek
rossz, menzás emlékeim, a beton-sűrűségű borsófőzelékről, mivel egy napot sem
járattak menzára, sőt irigyeltem is azokat a szerencséseket, akik bent ehettek,
és nem a Nagyi konyhájára kellett hazatérniük, ahol először is mindig volt
leves (ami csak arra jó, hogy eltömje az ember hasát, és ne jusson hely a
finomabb második fogásnak), másodszor pedig olyasmit kellett megenni, amihez
semmi kedvem sem volt.
Itt volt például a
paradicsomos káposzta, vagy krumpli (máig utálom mindkettőt), a sóska (ma már
imádom), a tökfőzelék (azt is megszerettem), bezzeg rósejbni, ami minden gyerek
kedvence, az ritkán volt (ma már megértem, utálatos sütögetni, főleg nyáron)!
A tejfölös, habart
zöldbabfőzeléket viszont csak elsózva tudom előállítani, pedig vigyázok, de
minden alkalommal, a végén csak épp egy icipici só hiányzik még, és amikor azt
is beleszórom, akkor kész a megszokott eredmény: elsóztam, nincs rá jobb szó!
Bánatomra,
harmadikként felzárkózni látszik a sajtos hús is, ami Sárka egyik kedvence,
ezért sütöttem mára is.
Ezt, pedig mint ma
már másodszor történt meg, úgy látszik, az új sütőmmel csakis szinte a szénné-égés
határáig megsütve vagyok képes elkészíteni, nincs mit tenni! Ha felvágom, belül
omlós, a sajtnak is csak a legteteje ennyire égett, de a látvány, na’ azzal nem
dicsekedhetek!
Ilyen volt:
Ilyen lett:
Még szerencse, hogy Sárka így is szereti!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése