Bálnák tánca

Most volt a névnapom. Ilyentájt szeretteimtől mindenféle meglepetéseket kapok, amint most is.

Zsófim kedvesen és roppant praktikusan megkérdezte, hogy van-e valami vágyam, vagy morfondírozzon tovább, valami – esetleg tök felesleges – saját megoldáson, amit, mint megoldást imádok!

Igen, nem véletlen a megállapítás kétértelműsége, imádom, ha kapok „valamit”, és vágyódom arra, hogy éppen a vágyott dolgot kapjam, bármennyire nehezen fogalmazok is meg egyetlen egyszerű kérést, mert alighanem halálomig gondjaim vannak és lesznek a kéréssel, annyira tilos volt kérni gyerekkoromban. Udvariasan, meggyőző mosollyal és szavakkal megköszönni, még a legkevésbé örömteli ajándékot is, ezt tanította a szülői (főképpen anyai) útmutatás, de kimutatni a csalódást, netán meghatározni vágyaink tárgyát, na, ez a tilalmi zónába esett, szidalom, büntetés, mosoly-megvonás és magázódás járt érte, így aztán éltem fogytáig így maradtam, maradok, sután, elfojtott vágyakkal és színlelt köszönetekkel.

De most, szabályt erősítő kivételként, megmondtam, hogy én bizony egy kicsi, termő citromfára vágyódom már jó ideje, micsoda varázslat lesz a süteményeimbe a saját, bio-citromom héját reszelgetni! Hozzájárult ehhez az álmomhoz egy pár évvel korábbi élmény, valami interneten fellelt, gyerek-attrakciót kerestünk Zalán unokámnak valahol a VIII: kerület mellékutcáiban, a hajdan szépséges, mára szinte rommá pusztult bérházak sűrűjében, amikor felpillantva, egy csak a sóhajtás tartotta, első emeleti erkélyre, ott virított, egy szépséges, gömbölyded lombozatú, termő citromfa. Maga a kút a sivatagban! Maga a remény, a pusztulásban! Maga a csoda!

Aztán egyszer, az Óbudai piacon, éppen hazafelé tartva, az egyik kedvenc, vénséges árusomnál, láttam is egy példányt, de már vagy bő húszkilónyi ez meg az lógott a vállaimon, úgyhogy eldöntöttem, hogy majd legközelebb! De – amint az rendesen történni szokott – ez a legközelebb, soha nem következett be!

Reménykedem Zsófim leleményességében, és már csak azt kell eldöntenem, hogy a hálószobámban álló, Nagyitól örökölt, egyetlen cserép tartására alkalmas posztamensre, vagy az erkélyre kerüljön a jövevény!

Viszont Sárkámtól egy képet kaptam (egyéb kedvenc csemegéim mellett), egy képet, amit ő maga festett, a kék bálnák táncáról.

A kék bálnák! Minden cetféle, (ez egy önkényes kategória, nem tudományos meghatározás) a hosszúszárnyú, a narvál, a beluga, az ámbrás cet, a kék bálna, az orka, a delfin, örökös kedvencem! Bevallom, időnként a neten keresem és hallgatgatom az éneküket, füttyeiket!

Olyan ez nekem, mintha egy Asimov novella kellős közepébe csöppentem volna, az évmilliókkal korábbi elválás, a másféle életkörülmények közötti továbbfejlődés ripityára tördelte a hajdani, közös kommunikációs rendszert, és mintha ezek a tengeri emlősök a maguk módszereivel mesélnének a saját tapasztalatairól, míg mi, másként fejlődött testvéreik, süket fülekkel szemléljük megnyilvánulásaikat. Amint a cetek is, a mieinket. De a vágy a kommunikációra, a törekvés a megértésre töretlenül él, ujjá születik, létezik! Maga a kút a sivatagban! Maga a remény, a pusztulásban! Maga a csoda!