Csodacserje

Sárka lányom valamelyik iskolájából került a családba a csodacserje. Amikor Sárka hazamentette, a szinte teljesen felkopaszodott törzsön, bizonytalanul billegett két levél, és maga a növény, elvékonyodott törzsén, bizonytalanul billegett a porrá szegényült, összetömörödött földbe csimpaszkodva.

Persze, kicseréltük a földjét, megpróbáltuk karóval kitámasztani, növényvédő és tápszerekkel locsolgatni, mígnem elérkezett az a nap, hogy a csodacserje immár kinőtte Sárka lakásában, a neki szentelt területet, és elkezdtük keresni az áthelyezés lehetőségét.

Mint immár tapasztalataink mutatják, hogy korántsem kedves szomszédaim szóbeli hozzájárulásával, áthoztuk az embermagas növényt és elhelyeztük a folyosón.

Ám, amint teltek és múltak a napok, és észleltem, hogy szinte naponta két-háromszor megrángatja a növényt, aki arra jár (minthogy a folyosó végén lakom és mindössze egyetlen, szembe-szomszédom van, ha nem én rángattam ide és oda tudattalanul, akkor nem nehéz kitalálni, hogy ki lehetett a másik fél), ezért úgy döntöttem, hogy a lakásom nem túl tágas, belső terében keresek helyet a fácskának.

Találtam is! „Zeti fevér szobájában”, a dolgozó- és gyerekszobaként működő, elvileg vendégszobának szánt, középső helyiségben, amit csak a legnagyobb jószándékkal lehet szobának nevezni, a maga alig 3*3-as mérete okán.

És a fácska, a csodacserje, csak nő, és nő, hozza egyre-másra, szépséges, 7-8 tagos, tenyeres leveleit, persze el-eldobál egyet-kettőt a lombozat alján, de mesésen terebélyesedik!

Lassacskán azon kell elgondolkodnunk, hogy majd egy félév-év elteltével, hova költözzön tovább, a kis „nevenincs” jövevény!

Szóba került Sárka házának földszinti folyosója, a szép, tágas, napfényes előtér, magunkban Zsófi lépcsőfordulóját is kinéztük, potenciális lehetőségként, de hagynunk kellene, hogy a saját lakását, ő maga borítsa virágokba, vagy bútorokba, saját döntése szerint, vagy valami ismerős iskola, intézmény, ahol persze bízvást számolhatnánk azzal, hogy a növény napjai ismét megszámláltatnak, a mostoha ápolás, vagy még inkább az ápolás teljes hiánya miatt.

Persze, elvben pontosan tudom, hogy miként lehetne megifjítani a növényt, nem kellene több mint némi moha, tőzeg, egy jól szigetelő zacskó, egy dunsztcsomag a törzsre, gondos locsolgatás, és alig fél év alatt, egy alvórügyet rá lehetne arra bírni, hogy gyökereket eresszen, ami alatt elvágva a fa törzsét, a lombozatot át lehetne telepíteni egy újabb, nagyobb cserépbe.

Ekképpen esély lenne a növény megkettőzésére, mert jó esetben, maga a lefejezett törzs is növeszthetne friss oldalhajtásokat, és új lombkoronát, és a meggyökereztetett lombkorona is önálló fácskává növekedhetne. Elvben. Gyakorlatban viszont fennáll a reális esélye annak, hogy a lenyesett, bár gyökeres lombkorona végzetesen elsatnyul. Ezért sem merem megkockáztatni ezt a „nagy műtétet”.

Na, mindegy, hagyjuk is az egészet, biztosan van még féléve, talán egy egész éve is annak, hogy a plafonig magasodjon ez a hajdanán sorsára hagyott, immár új életre kelt csodacserje, és majd akkor, amikor már az átszállítása is szinte megoldhatatlanná válik, na, akkor lesz itt az ideje a fejtörésnek! Addig, pedig hadd teljen az örömteli szemlélődés, a levél-simogatás-törölgetés, locsolgatás ideje, szépségesen, békében!