Pucolom a diót

Említettem, hogy egy szakajtónyi diót szedegettem össze, testvérem kertjében egy ott töltött hétvégén. A dió, mint mementó, nap, mint nap figyelmeztetett arra, hogy legfőbb ideje a megtörésének, és zacskóba-tétel után a lefagyasztásnak.

Mert dióra szükség van! Mit ér egy almás pite, a tetejére szórt, durvára tört, megpörkölődő dió-darabkák nélkül? Hogyan lehetne darált dió nélkül megsütni, egy igazi, vanília-, vagy borsodós arany-galuskát? Még a kevéssé kedvelt, diós tészta is lehet vonzó ételköltemény olykor-olykor!

Igen, manapság a lakások nem kedveznek a tárolásnak, ha héjában, ha tisztítva, szabadon tároljuk mondjuk a diót, akkor nem tudjuk elkerülni a molyokat, márpedig, ha azok, akiket már elért egy kiadós moly-invázió mesélnének a tapasztalataikról, akkor mindenki tudná, hogy milyen az, amikor a felemelt virágcserép alatt, színesen mocorognak a szőttes sávjaihoz igazodóan, az apró lárvák!

Soha többé ilyen élményt!

És amint a hajdani bicskát helyettesítő, hegyes kiskésemmel feszegetném féldiókra az egészeket, vagy diótörővel zúznám tovább a makacs darabokat, egyvégtében a hajdani földes kamrák, pincék, poros padlások emlékei villannak az eszembe, a hangulatukkal, illataikkal, a hozzáfűzött történetekkel.

Diópucolás! Idén – viszonylag – ügyes voltam, ugyanis minden korábbi évben, legalább egyszer alaposan megszúrtam a tenyeremet a művelet közben, nehezen gyógyuló, erősen vérző sebet okozva. Idén, viszont – rutinosan – a tenyeremtől jókora távolságot tartva, a három ujjam begyében tartottam a diókat, és ekképpen, mindössze kétszer böktem meg a mutató ujjamat, ráadásul az egyik alig látható és csak a másik kezd mára már begyulladni, de sebaj! (Ez is csak azt mutatja, hogy remekül működik az immunrendszerem, és minden alapos kézmosás, meg fertőtlenítés dacára, most egy ujjfájós-begyulladós hét áll előttem, ami aztán szépen, emlék nélkül elmúlik, ahogy kell!)

Vissza a kamrákhoz!

Egy rendes kamra (vagy pince, ahol az volt) döngölt földes volt! Nem burkolták be kővel-fával a padlót, mert a sarokban volt egy lécekkel körülkerített, szitált homokkal teletöltött terület, a gumós és gyökér-zöldségek tárolására. Itt telelt a répa, a fehérrépa, a zeller, s karalábé. Soronként szépen lerakosgatva, homokkal megszórva, rétegezve. Mellette sorjáztak a káposztafejek, kelkáposzták, édes és vörös káposzták, hol egyenként újságpapírba csomagolva, hol anélkül, családja válogatta. Itt sorjáztak a sütőtökök, és Apu elmondása szerint, ide került az a néhány, oltott mésszel vastagon lefestett, a száránál, viasszal lezárt görögdinnye is, amely a téli ünnepi asztalok dísze és öregek-fiatalok csemegéje volt, a gyümölcs-szegény hónapokban. Mi is próbálkoztunk, de csúfos eredménnyel!

Aztán jöttek a krumplihalmok, és aki szőlősgazda is volt, annál a kamrában álltak, gerenda-talpakon, a borral megtöltött hordók is, meg a pottyant gyümölcsből főzött, házipálinka üvegei is, szépen, felcímkézve. (Terus néni – álságosan – szenteltvíz felirattal bújtatta a reggeli, nyeletnyi, házi-pálinka üvegecskéit, a konyhaszekrényben!)

Aztán, a magasabb régiók! Nálunk fonatban teleltek a hagymafélék! Amint elkezdett a hagyma virágot növeszteni, a virág-szárakat gondosan kitörték, a hagymákat a földből kihúzták, és egy-két napig szárították. Majd jött a föld és minden egyéb szennyeződés lemorzsolgatása, és a hagymák felfonása, szép, hosszú fonatokba. Még magam is fontam a hagymát, gyerekként.

Spárgára kötve, egymás mellett lógtak, a különféle hosszúságú vörös- lila- és fokhagyma-füzérek, mellettük a cérnára varrt, csípős paprika láncok. Ezt, a szárított fűszernövény csokrok követték, petrezselyem, zeller-levél, kapor! Kinél ennyi, kinél több, csombor, zsálya, miegyéb!

Itt volt a helye, az egyenként, gondosan tüllzsákokba csomagolt, csemege-szőlő fürtöknek is, amelyek, mondjuk karácsonyra kerültek az asztalra, mézédesen, ám még akkor is nedvdúsan!

Minden rendes háztartásban, millió-számra voltak, eltérő anyagokból készült, különféle méretű zsákok, vékonyak, tüllszerűek és egyre vastagodók, használat után kifőzve, fertőtlenítve, vasalva, gondosan, évről-évre ápolva.

Régi szekerekről mentett, petrence-rudakról lógtak a levegős zsákokban tárolt egész, vagy hámozott diók, mandulák, mogyorók, az aszalt gyümölcsök, alma, szilva, mazsola-szőlő, néha sárgabarack is.

És akkor jöttek még, a befőttek és a húsfélék!

Kondérban főzött szilvalekvár, nem üvegekben, hanem szilvás-bödönben, mázas cserép-edényben, hólyaggal, majd még később, zsírpapírral, celofánnal lekötözve, évtizedekre eltett módon!

Üvegbe kerültek a hígabb lekvárok, dzsemek, savanyúságok, a szeletelt paprika-salátától kezdve, a csalamádéig, a befőttek, a paradicsom-levek, a lecsók.

Viszont ugyancsak mázas cserépedényben, a májas-bödönben teleltek át, a saját-zsírban lesütött liba- és kacsamájak is! Méretes, zománcos edényben állt a disznózsír, meg az abban sütött, hús-darabok is.

A rudakról lógtak sorra, a füstölt kolbászok, a füstölt oldal-szalonnák, húsos szalonnák, a füstölt csülkök és sonkák, a disznósajtok, meg az a kevéske, sózott szalonna is, amiből telente, irdatlan mennyiségű fokhagymával és csípős, piros-paprikával készült az isteni abált, vagy abárolt szalonna, amit forró, citromos-édes teával, friss kenyérrel, némi savanyúval, annyira finom volt vacsorázgatni!

Családom másik felénél, szokás volt a hurka füstölése is. Hentes dédapám nem rizzsel, hanem áztatott zsemlével készítette a hurkát, a véresbe, apró kockára vágott, sózott szalonnát téve, a májasat, gazdagon fűszerezve, a kifőzött hurkákat felfüstölte, s azok, kenőmájasként, felvágottként szolgáltak. Máig keressük ezeket az ízeket!

Volt, ahol a padlásra kerültek a füstölt húsok, nálunk, csak a takarmány-kukorica halmok, meg a kukorica-morzsoló álltak ott. Meg minden más egyéb is, használatlan móring, leszögelt ládákban, könyvek, újságok, évfolyamonként összekötözve, az egerek legnagyobb örömére, „majd-jó-lesz-valamire” bútorok, töredezettek, szú járták, rozsdás szerszámok, a vad-csapdától a boronáig.

Ó, azok a tavaszra, kisujj-vékonyra száradó, füstölt kolbászok! Ó, azok, a húsvétra félretett, ám a tél során alaposan megfarigcsált, lerágcsált sonkák!

Ó, azok a titokban, fondorlatosan felszurkált celofános befőttek, amiket aztán a szigorú nagyanyák, kénytelenek voltak, idő előtt az unokáknak feltálalni!

Sorban álltak a polcokon a télire való almák, körték, birsek.

Én, a maga teljes pompájában, gazdagságában már soha nem láttam „a kamrát”. Részeiben megpróbáltuk felidézni, Nagyi, rendületlenül befőzött mindent, ami kapható volt, egy-egy féldisznó feldolgozásával is próbálkoztunk, mert hol többet nem lehetett megvásárolni, mert nem volt, hol pedig pénz nem volt elég erre, kísérleteztünk a zöldségek tartósításával, ezzel-azzal próbálkoztunk, de a teljes egész képe, csak Apu és Anyu meséiből, visszaemlékezéseiből kerekedett ki.

Amiképpen az is, hogy micsoda felhajtás volt a télire eltárolt javak, rendszeres, visszatérő átnézése! Mert gondosan el kellett távolítani mindent, ami erjedésnek, bomlásnak, romlásnak indult! Amit fel lehetett dolgozni, azt fel is dolgoztak, amit nem, az a csirkék, kacsák, libák és malacok elé, vagy a szemétbe, komposztba, tűzbe került!

Szerencsére (?), nekem ebben sem lett szerepem, de ami elvehetetlenül, éltem fogytáig az enyém, és az is marad, az a ráckevei, döngölt földes, boros-kamra illata! A boros-kénes (a hordókat kénlapok égetésével fertőtlenítette Apu, ha kiürültek), földes, nyirkos, füstölt-húsos illatot most is az orromban érzem, ahogy írok róla.