Öröklődés

Nálunk is, mint megannyi családban, a nevek is öröklődnek. Évtizedekig nagy örömöm volt, hogy nem az anyai ágról kaptam a nevem, mert ott, évtizedeken, évszázadokon át, az Antónia-Petronella duó volt soron, én éppen Petronella lettem volna, ha Apám nem eléggé erélyes ebben az ügyben, és én, ekképpen az apai ági nagyanyámról, Mária lettem, kis csavarral.

A kis csavarral Apu francia hadifogsága (és balkézről érkezett, későn felfedezett, francia bátyám

révén tettem szert), így lettem voltaképpen Mária-Klára, ha tetszik: Marie Claire, de persze Anyu, ezt eltitkolta előlem, a híres, múltra is kiterjedő, asszonyi féltékenység okán.

A testvérem egy jottányival jobban járt, ugyanis a névadását egészen más motívum árnyékolta be, vagy – ha tetszik – determinálta. Annyira szerettek volna a szüleim egy fiú-utódot, hogy végül – Vili bácsi, nagybátyám ötletére, az utolsó percekben olyan nevet kerestek, amely fiúnak-lánynak egyaránt megfelel, így merült fel a győztes, ám minden családi tradíció nélküli, György-Györgyi páros. A Györgyi lett a nyertes!

Ez még csak a legkevesebb, mert aztán, amint az évek múltak, egyre hangsúlyosabbá váltak az öröklött betegségeink! Itt vannak például az arc- s homloküreg gyulladásosok! A legkisebb szélre, huzatra, pokoli fájdalmakkal és elhúzódó betegséggel reagálnak, taglétszámuk nő és csökken. Aztán a mozgásszerviek, a visszeresek, meg az ízületesek, jönnek a cukorbajosak (mint én is), a magas vérnyomásosok, és sorolhatnám! Egyik csoport jobban irigykedik a másikra, mint a másik az egyikre! Miért nem én örököltem ezt és ezt, miért éppen ti! Persze közben nagyokat röhögünk, titkon örömködünk azon, ami a másiknak és nem nekünk jutott,  és a végén mindenki megbékél azzal az örökséggel, ami éppen rá esett.

Végezetül, itt vannak a testi jegyek! Voltak végzetesen soványok és mindig kövérek, szikárok és kipárnázottak, magasak és törpék, ráncosak és sima-bőrűek, de arra, végképp senki sem készített föl, hogy az ember, miképpen változhat!

Itt van például az én esetem! Az életemet jobbadán vékonykán és alacsonyan, törékenyen éltem le. Persze, a terhességek és az évek múlása, nálam is előidézte a „csak évente egy-két kilócska” súlygyarapodást, egészen a 157 centis magasságomhoz „szépen igazodó”, 75 kilós súlyig!

Ahogy - mondani szokás -, a kidomborodó csípőmön, könnyen megállt volna egy-egy korsó sör! Azt hittem, elértem végső formámat, ami erősen emlékeztetett kedvenc nagymamám alakjára, de nem így lett végül! Beütött egy magyarázhatatlan fogyási hullám, mintegy két éven keresztül tartva, ha ettem, ha nem, fogytam és fogytam, és végül, most már kikötöttem a magam 53-54 kilójánál. Leginkább a kevésbé szeretett nagymamámra hasonlítok, ami a testalkatot és a bőr minőségét illeti, mindkettő száraz, vékony, törékeny.

Szóval, a keresztnevén kívül, immár a fizimiskáját is megkaptam!

De, még ennél is sokkolóbb örökség néz szembe velem reggelenként, fésülködés közben, a tükörben!

Anyu, aszimmetrikus, féloldalt lefelé görbülő, összeszorított, vékony ajkú, szigorú-szemű képmása tekint vissza rám, az a nézés, amitől hosszasan rettegtem, ám most az „én” arcomból!

A nemjóját! A betyárját! Ezt, aztán végkép nem akarom!

Összefoglalva: itt állok, közelebb a 70. évemhez a kelleténél, nem-szeretett nagyanyám nevével és testalkatával, ugyancsak nehéz-emlékezetű anyám arcvonásaival, az egész terhes-édes családi örökséggel, betegségekben, babonákban, olcsó tárgyakban, elmálló textíliákban, és derengek, merengek, borongok és nevetgélek: emlékezem és örökítek! Majd - évtizedek múltán, a létemen túl - kiderül, hogy mit!