Csonttányér, késtámasz és halkés

Az eladósorba került, ősöreg ráckevei házban halmozódtak rétegenként egymásra, a család tárgyi emlékei. Nem csak az odavalósiaké, hanem a házasságok révén bővülő, családhoz csatlakozó szerzett rokonoktól valók is, gyökeresen eltérő életmódok, szemléletek, sorsok tárgyakban fennmaradt emlékei.

Békésen elfért egy házban az apai dédapám lisztmerő, faragott, monogramos kanala, vagy dédanyám evező-nagyságú, lekvárkeverő fakanala, a fatörzsből vájt mosóteknő a másik dédanyámtól megmaradt, aranyszélű, porcelán csonttányér és halkés mellett. Bugylibicska és ezüstkanál. Almás, vagy körtés, zománcos pléhtányér és kobaltkék, arany-peremes, Zsolnay étkészlet.

Mosolyogtató, elgondolkodtató.

Valahányszor a házban járunk, egyre szomorúbb szívvel, tehetetlenül szemlélve a lakatlan házak minden keserű jelét, el-elhozunk valamit, mert noha mindenki fuldoklik a tárgyakban, a saját otthonában, és mindenhol inkább kitenni kéne dolgokat, semmint gyarapítani azokat, de amint egy-egy tárgyhoz hozzáérünk, az mesélni kezd, és pontosan érezzük, hogy miért nem élhetünk egy percet sem tovább ezek nélkül. Legyen az réges-régi abrosz, vagy csipke, szövettel borított előlapú néprádió vagy parazsas vasaló, rozsdásodó, kovácsolt kulcs, vagy bármi.

Ugyancsak, amint kitettük a lábunkat a házból, máris sorolni tudnánk, hogy mi mindenről feledkeztünk meg, amit még feltétlenül el kellett volna hozni, és máris indul a gondolatokban a listázás, az „el ne felejtsem legközelebb”, ezt se hagyjuk itt, azt se, amannak is jönnie kell.

Ezen, a házban elevenen élő és folyamatosan ható érzésen belül, most azon járt az eszem, el-elmosolyodva, hogy a mindennapi gyakorlatunkhoz képest, mennyivel macerásabb lehetett mondjuk csak az ebédhez megteríteni anyai dédanyámnak, hogy amikor dédapám, amint az Újlaki templom harangja elkezdte kongatni a delet, és ő kiszolgálta az utolsó vevőjét is a hentesboltban, letette a fehér kötényét és köpenyét, és bejött az udvaron keresztül a nappaliba, már az asztalon gőzölögjön a forró leves! Szigorúan lefedett levesestálban!

Persze most se a lábosból eszünk, terítünk, még szépnek is mondhatnám, de mi ez a Dédi terítékéhez képest? Itt van mindjárt a holdsarló alakú csonttányér, amiből mindenki kapott egyet-egyet a tányérja fölé, abba kellett finoman áthelyezni amit az ember nem kanalazott a szájába, csontot, utált zöldséget, bármit.

Aztán jobbra a késtámasz. Hétköznapra rézből, ünnepi alkalmakra ólomkristályból, vagy porcelánból, az ezüst étkészlet mellé, ezüstből. Nekem, már csak egy réz példány maradt.

Aztán itt van ez az azonosíthatatlan kanálféle, már soha nem fogom megtudni, hogy teaszűrővel, vagy porcukor-szóróval van-e dolgom! Mert ez, a részben merítésre, részben szűrésre-szórásra alkalmas készség, már nem tudja elmesélni, hogy mi is volt a feladata, és nem maradt egyetlen teremtett lélek sem, aki még használta, ahogy kell, rendeltetésének megfelelően!

Úgyhogy nekem sincs más feladatom, minthogy időnként megtisztogatom, hol ecetes vízben áztatva, hol szidol-szerű anyagokkal dörzsölgetve, majd visszateszem a vitrinbe.

Itt van a például ez a vadkacsás tortakanál, amely elmesélhetné, hogy kizárólag a vad-vacsorák végén tálalt desszertekhez használták, hiszen kitüntetett jelentősége volt az étkészletek stílusának is! Szerintem tortakanálból is lehetett jónéhány egy tisztességgel felszerelt háztartásban, ezüstből, különleges alkalmakra, alpakkából egyéb napokra, ilyen-olyan díszítéssel, jeles étkezésekre, halvacsorákhoz, vad-ételekhez, mint esetünkben, szarvas-agancs nyéllel, vadász-jelenettel.

És akkor, még egy fia szót sem vesztegettünk az abroszokra, a damasztból, vagy hímzett vászonból készültekre, madeirás, vagy toledós hímzéssel, keményítve, fehérítve, kékítve, porcelánra vasalva. A kicsit puhábbra hagyott szalvétákról, amelyek szigorúan azonos mintával készültek, mint az abrosz.

Azok a gazdagon hímzett, asztalközepek, azok az apróbb kerek, vagy stóla-szerű, hosszúkás díszterítők, amelyeken semmi más nem állt, csak a gyertyatartók és a virágdíszek! A mindennapokban egyszerűbbek, inkább magyaros mintával, szőttesből, vagy horgolt változatban, az ünnepeken díszesebbek, generációkon át öröklődő, féltett kincsek.

Volt a családomnak olyan ága-boga, amelyben még akkor is ragaszkodtak a terítés megszokott formáihoz, legalábbis Anyu meséi szerint, amikor már csak, mondjuk üres rántott-leves és vékony zsíron kisütött, krumplis-vakarcs került terítékre, mert más nem volt elérhető, másra nem futotta!

Még Ráckevén maradt – hely híján – ennek a család-résznek az, az aranyozott fülű-szélű, kobalt-peremű, Zsolnay leveses tálja, amelyről immár jócskán megkopott az aranyozás. Na, majd legközelebb!