Mit
mondjak, meglehetősen tudálékosra sikeredett a mostani kis megnyilvánulásom
címe!
A
név csak azért került a címbe, mert akár egy fantasztikus mese hősei is
lehetnének Cumulus és Stratocumulus, akik hosszas s egyre csavarosabb versengésben,
harcban állnak egymással, az alkonyi égbolt meghódítása a cél, segítőik a
szelek és a napfény.
A
cumulusokkal, a maguk csodálatos szépségében, már igencsak felnőttként kerültem
közelebbi ismeretségbe, valójában az első repülőutam során, és erre bizony, bő
harmincpár éves koromban került sor.
Biztosan,
számosan ismeritek az élményt, amikor az ember az ember izgatottan, némileg
megrettenten, először ül repülőre, szorosan markolja a szék karfáját, kötözgeti
magára a biztonsági övet, nézi a szürkés felhőket, a távolodó kifutópálya
szürke betonját alant, a mind kisebb épületeket, majd egyszer, a felhőszint
fölé emelkedik a gép, és akkor…
Akkor
aztán kibontakozik az a semmihez sem hasonlítható, varázslatos, égi tájkép,
amely napsütötte felhőrózsákból, hegyekből, dombokból építkezik, a
leggazdagabb, tejszínhabos torták gazdagságánál is pompásabban!
Tartozom
egy vallomással, ismét egy végzetes és reparálhatatlan hibámról vagyok
kénytelen számot adni, nem tudok a habzsákkal bánni! Ügyetlen vagyok vele, mint
egy ősasszony, már az is gondot okoz, hogy miképpen gyömöszöljem a masszát vagy
krémet, habot a habzsákba, pláne gond az, hogy miképpen nyomjam ki rendezett,
harmonikus, esztétikus díszítés formájába, úgyhogy a habzsák használata
felkerült a „soha többé nem érdekel” címet viselő, képzeletbeli listám
következő sorába.
Talán
furcsállható, hogy miért nem vettem észre korábban ezeket a
felhő-képződményeket, pedig mint mindenki, kisgyerekként én is hevertem a fűre
terített pléden és nézegettem a lassan mozgó, változó felhőket, de elsősorban
mindenféle figurákat, alakokat kerestem formáikban, de
amikor megtanultam végre olvasni, attól kezdve
a fűben is hason hevertem, az orrom előtt egy nyitott könyvvel.
Aztán
– tudjátok, hogy van ez – egyszer csak egy tudományosnak tűnő cikkben
találkoztam ennek a felhő-típusnak a képével és a nevével is, aztán egy
ismeretterjesztő filmben ismét, később én magam is utána-nézegettem a
felhőtípusoknak, és ettől kezdve, néven üdvözlöm, ahányszor csak meglátom!
Amikor
az ember már nem iskolás, és éppen nem felkészül valamire, előadásra,
tárgyalásra, ami célzatos információ-szerzést igényel, akkor így, apránként
adódik össze az új ismeret, töredezett mozaik darabonként, eshetőlegesen
adódnak össze a részek, az „aha-élménnyel”, hogy ni csak, ez is, meg ez is,
arról a dologról szól, amin éppen a napokban akadt meg a szemem!
Mostanában
azért hangsúlyosabbak a felhők az életemben, mert amikor csak felnézek abból a
máig is, folytonosan az orrom előtt lévő, nyitott könyvből, akkor nagy szelet
égbolt néz vissza rám, ezer színében, ragyogóan vagy felhősen, hajnalban,
napközben vagy csillagfényesen (már amennyi a csillagokból egy városban
egyáltalán még látható).
Elképzelem,
hogy – mondjuk – a meteorológus-képzésben, micsoda remek buktató vizsgatárgy
lehet a felhőtan, mint nálunk a római jog, s mint azon a gazdasági főiskolán,
ahol én is tanítottam a statisztika és a számvitel! (Egyébként, lesújtó a
véleményem a buktató vizsgatárgyakról, de az egy másik történet!)
Magam
előtt látom, hogy beugró kérdésként a szegény vizsgázó húzhat egy fényképet egy
felhő-alakzatról és ha nem találja el, és nem pontosan mondja a latin nevét,
akkor már fő tételt nem is kell húznia!
Azért
is gondolom ezt, mert hosszas elfoglaltság volt a felajánlott lehetőségek közül
kiválasztanom azt a fényképet, amelyik a leginkább megközelítette az általam
fotózott látványt, aztán vagy eltaláltam, vagy nem!
Az én fotóm:
A "tanfotók":
És ebben, a ma hajnali szépségben, amely éppen olyan, mint egy szépen csiszolt féldrágakő, a sima és bodorodó rétegeivel, vajon kit tisztelhetek?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése