A megbocsátás

Ma hajnalban, éppen arról (is) elmélkedtem, hogy vajon a két nagyanyám, akiket több évtizedes torzsalkodás tartott egymástól távol, legalább a túlvilágon – ha van ilyen – képesekké váltak-e a megbocsátásra, és úgy zártam a gondolatokat, hogy: aligha!

Erről nyomban az jutott az eszembe, hogy én, a magam szerény ám roppant öntelt lényében, képes vagyok-e a megbocsátásra.

Mert mi is az?

Amikor megbocsátunk valakinek, nem neheztelünk többé rá, és nem akarunk elégtételt venni az elszenvedett sérelemért vagy veszteségért. A Biblia azt tanítja, hogy az igazi megbocsátás az önzetlen szereteten alapul, mivel a szeretet „nem tartja számon a sérelmet” (1Korintusz 13:4, 5).

A kutatók közt nagyobb az egyetértés abban, hogy mi nem a megbocsátás, mint abban, hogy mi az:

a megbocsátás nem jelenti a sérelem igazolását,

a megbocsátás nem azt jelenti, hogy megpróbálunk továbblépni és úgy tenni, mintha nem történt volna meg a sérelem,

a megbocsátás nem azt jelenti, hogy elfelejtjük a sérelmet,

és végül a megbocsátás nem jelent egyet azzal, hogy folytatjuk a kapcsolatot azzal a személlyel, aki sérelmet okozott nekünk.

Na, rendes megfigyelésem szerint, ezzel is csak úgy járok, mint bármi egyébbel, amire választ keresnék, hogy annyira semleges, vagy annyira kiegyenlített, 50-50 %-os a találatok tartománya, hogy nem marad más hátra, mint előre: magamnak kell döntenem!

Vagyis, nesze semmi, fogd meg jól!

Komoly és tartós lelkiismeret-vizsgálat után, bizton állíthatom, hogy én nem tartozom azon emelkedett lelkek közé, akik tudnak megbocsátani!

Pontosabban: van, akinek igen, és jóval többen vannak, akiknek soha!

Nincs olyan vétség, ármány, gaztett vagy svindli, amit meg ne bocsátanék a lányaimnak, és az unokáimnak! Úgy tűnik, hogy a megbocsátás és a mélységes szeretet, kézen fogva járnak egymással, minél jobban szeretünk valakit, annál könnyebb, mondhatni észrevétlenül bekövetkező következmény, a megbocsátás is!

Ám, ahol, akiknél ez a szeretet-faktor nem ennyire magas, markáns, ott a megbocsátás művészete sem működik!

Tudok elfelejtkezni eseményekről, benyomásról, sérelemről, el tudom ásni ezeket, mélyen, a homokba, vagy legalább is képes vagyok legalább strucc módra, a saját fejemet dugni ama bizonyos homokba, de nem kell túl sok impulzus ahhoz, hogy felhorgadjanak, felelevenedjenek, és a maguk teljes frissességében, tovább mételyezzék a lelkemet!

Mert métely ez, méreg, amiről a köznyelv azt mondja, hogy magad veszed be és azt reméled, hogy a sérelmed okozójának fog majd ártani!

Próbálkozom megértéssel, átérzéssel, de szinte minden esetben az a végeredmény, hogy annak, akinek nem tudok megbocsátani, annak bizony valójában, végképpen és változtathatatlanul, megbocsáthatatlan az a bizonyos szava, cselekedete vagy mulasztása!

Szóval, akárhogy is vizsgálom magam, bárhogy is vágyódom, ebből a szempontból is a javalt tökélyre, az én lelkem (ha van ilyen), még messze nem érett a nirvánára (ha van ilyen), mert én bizony, még kimondhatatlan messze és odaát (ők, akik látták Hannibál hadát, s most látnak engem, aki ideestem … Kosztolányi után) sem vágyódom arra, hogy némelyekkel ismét találkozzam az örök vadász-mezőkön (ha van ilyen).

Őket, bizony akkor, is ott is, szeretném messze-mesze elkerülni!

Na, ennyit, a megbocsátásról!