Beteg unokáimtól…

A héten az éppen lábadozó Zitám és megbetegedő Zalánom ápolgatásából jutott nekem is, egy-egy nap. A többit a szülők vállalták, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy ma reggelre, mit reggelre, hajnalra, éppen két órára arra ébredjek, hogy szúrósan, hasogatóan fáj a torkom. Pontosabban a jobb oldali mandulám, mert bi-bi-bíííí, nekem még van mandulám!

Zúg a fejem, fájnak az ízületeim, kiváltképpen a vállaim, minden hajdani, rég elhullajtott csikófogam hűlt helye, még a hajszálaim is fájnak.

Köhögök, szakadatlanul, amit nem enyhít a tüdőtágulás okán rendszeresen alkalmazott fújkálóim egyike sem. Nehezen lélegzek, nem annyira az orromon, sokkal inkább szájon át, aminek folytán a torkom kiszárad, és csak még jobban fáj. Ajjaj!

Röviden: cefetül vagyok! (Annyira, hogy szinte még a cigaretta sem hiányzik. Vagy mégis?)

Most – miközben sorolgatom a tüneteimet – éppen azon meditálok, hogy jó barátomat, Cataflam mestert hívjam-e segítségül, vagy inkább a hajnali kávéim mellé, töltsek magamnak egy pohárka vodkát?

Majd eldöntöm, idővel!

Ahogy visszaemlékezem, a gyerekeim betegségeit soha nem kaptam el. (Persze a megszépítő messzeség homályába burkolódzik, ha mégis.)

Zsófi egyébként sem volt igazán beteges. Ha olykor legyűrte valami, akkor az igazán komoly ellenfél volt!

Három-négy esetre emlékszem mindössze, a két menetben támadó, vírusos tüdőgyulladásra, aminek első futamát, tünetmentesen, hőemelkedés nélkül, lejtős utcánkban síelgetve vészelte át, majd egy penicillin-allergia miatt feldagadó torok-riadalom után jött a második menet, immár a lakásban. Vagy az az el nem múló hányás-hasmenés, amikor Ziegenheim Olga, helyettesítő gyerekorvos, azt tanácsolta nekem péntek délutáni rendelésén (nem volt hajlandó kijönni a hányós gyerekhez), hogy ha itt megnyomom a hasát, és keménynek találom, akkor rohanjak az első kórházig, mert mégis vakbélgyulladás, de ha nem kemény, akkor bármi más is lehet!

Ilyen döntést nem szabad egy laikus anyára bízni!

Olga éppen Wegener Ingrid doktornőt, a hajdani NDK-ból, ide házasodott, fiatal orvosnőt helyettesítette, aki – mint utóbb kiderült – éppen az agydaganattal harcolt. (Micsoda mesés nevek!)

(Azért merem néven nevezni a szereplőket, mert mindennek immár lassan, bő harminc éves a múltja, alighanem mindketten, régóta az örök vadászmezőkön gyógyítanak, ha ilyesmire, még ott is szükség van.)

Idővel az is kiderült Zsófimról, hogy mindenre, de szó szerint, mindenre allergiás, és talán a Holdon van némi esély arra, hogy életben tartsam, de mivel elzárkóztam minden további vizsgálattól, és vállaltam, hogy 5 – 10 évente, majd együtt átvészeljük a makacs köhögés-rohamait, ez a diagnózis – szerencsénkre – a tünetek ismétlődése nélkül, megdőlt.

Sárkám betegesebb volt, de inkább „állapot-betegségeket” szedett össze, nem annyira eseti fertőzéseket. Hagyjuk – mert elmúlt, és legyűrtük – a több éves tornáztatást, a sután fejlődött hasizom, és sérv miatt, hagyjuk a gyomorszáj-szűkületet, és annak, műtét nélküli meggyógyítását, ugyancsak hagyjuk a fenébe, a 12 évet átívelő, fulladós, pseudo crouppot is, mindketten felnőttek, és legfeljebb az apjuk kapta el az eseti kis vírus-, vagy bakteriális fertőzéseiket. (Megjegyzem, a felnőtt férfi, nehezebben kezelhető beteg, a legmozgékonyabb gyereknél is, de ezt mindenki tudja!)

Igazán az nyomaszt, hogy alig egy napja tudtam meg egy nagyra becsült és szeretett rokonomról, hogy a 10 év után kiújult húgyhólyag rákot követő prosztata-áttét, majd csonkolásos tüdőrák műtét után, most kettős agydaganat jelentkezett.

Eddig, három agydaganatos szerettel gazdagított a sors, Nagyim, Mészáros Ferike, ráckevei szomszédom, és Pintér Évi, budapesti barátom és szomszédom.

Nincs is mit mondanom!

A világon semmi, de semmi bajom sincs! A torokfájás, ízületi fájdalom, semmiség!

Minden eddigi betegségem, minden kínját-baját-nyűgét, akár egy pillanatba sűrítve is szívesen átélném (ha addig élnék is), ha enyhíthetném, csökkenthetném mindazt, amit ez a rokonom, a családja, a felesége, a gyerekei átélnek!

A mai, hajnali időjárás sem kedvez a léleknek. Alig két perc alatt, tűnt el a felhők között az a parányi, fénylő rés, ami kiverekedte magát a szomorú szürkeségből.