Nemzeti szurikáta-válság

Természetesen én is – mint minden jó érzésű ember – sajnálom a történteket.

Ráadásul nyomon is követem a megnyilvánulásokat, és eddig – mint annyian – némán merengtem a kommentárok sokszínűségén, mígnem éppen ma reggel, egy szeretett és nagyra becsült barátom is kifejtette a véleményét, kérdések formájában.

Sommásan az a nézete, hogy vajon mit csinált az események alatt, az iskolás gyerekeket, az adott állatkertbe kísérő tanár.

Drága Barátom!

Aki életében akár csak egyszer is szabad programot szervezett, nem több mint 10, iskoláskorú gyereknek, az erre a felvetésre pontosan tudja a választ, nincs szükség az én tolmácsolásomra!

Nincs az a pénz, amiért tanárnak álltam volna! (Bár tanítani mindig is szerettem, nem is voltam éppen sikertelen ebben, de ami ezzel együtt jár, azt az én idegrendszerem nem tudja elviselni.)

Aki ezt a pályát gyakorolja, pontosan tudja, hogy a tanítás-mentes szabadságtól némiképp megmámorosodott gyerekek mindegyikére bőven van alkalom, nettó, fejenként ötven figyelmeztetésre, mondjuk óránként, azért nettó, mert „bruttónak” ott van a kollektív fegyelmezés, a ne maradj le, ne kószálj el, ne rugdossátok, ne ráncigáljátok, ne tapossátok le, ne etessétek, ne nyúljatok be a rácsokon, és a többi!

Nincs az a megosztott figyelem, amely az éppen rendezés alatti konfliktus mellett szemmel tudná tartani és kezelni is képes lenne azonnal, azt a minimum három-négy, további válságocskát, amelyek éppen a háta mögött bontakoznak ki.

Aki a saját gyerekeire, unokáira felügyel, az pontosan tudja, hogy már két gyerek esetén is könnyedén előállhat az a váratlan helyzet, hogy a stabil ülésből, egy másodperc alatt, csukafejessel landol valamelyik mondjuk az ágy és az éjjeli szekrény közé, ráadásul fejjel lefelé, és beszorul, visít és retteg, a felügyelő is, a gyerek is! Pedig csak két srácról van szó, és az övék az ember teljes figyelme!

Aki kisállat-simogatás bevezetésére adja a fejét, szakemberként, pontosan tudja, hogy itt bizony hullanak az állatkák, mint a legyek! Behurcoljuk a fertőzéseket, rossz helyen szorítjuk meg a kis lényeket, rá megyünk az idegeikre, agyon etetjük őket, de ugye ezekben az esetekben a közvetlen felelős nem azonosítható, így az üzemeltető szakemberek ezt elkönyvelik a járulékos kár rubrikába, és nem lesz belőle országos beszédtéma.

Azt, hogy a számon kérhető felelősök mind szélesebb körét vonjuk be - a gyerekek, a nevelés és annak hiánya, a szülők, és íme most a tanár is - kis hazánkban természetesnek mondható!

Én is folytathatnám, hogy vajon hol volt az állatkerti felügyelő, na és mit csinált, de mire vezet ez?

Azt viszont, amit ezzel a szerencsétlen gyerekkel tesz ez a szurikáta ügyben példátlan, nemzeti egység, nehezen viselem el!

Most állítunk elő, tömeges részvétellel, egy - a legjobb esetben is - depresszióra hajlamos felnőttet, rosszabb esetben egy utcai-verekedő bosszúállót, ne is említsük a még ennél is szomorúbb lehetőségeket!

Hagyjuk már abba! Hagyjuk megbékélni és túllépni ezt a gyereket, a szüleit, és „csak” az állatkerti szakemberek vonják le a kellő következtetéseket, ha kérhetném!