Májusi hajnal

A mai, május eleji hajnal megint annyira, de annyira káprázatos, látványos, mesére és visszaemlékezésre, elmélkedésre és gyönyörködésre késztető, hogy még csak a leghalványabb kísérletet sem teszem, hogy ennek ellenálljak!

Természetesen a telefonos fénykép, végképpen alkalmatlan, hogy a bíborból sötétkétre váltó, színek tökéletességét és változatosságát, akár csak megközelítően közvetítse, de ki állna ellen a technika vonzásának? Én aztán nem!

Mert amint a legszebb selyemsál színeit idéző háttér előtt, a ki tudja mire szolgáló ipari torony mellől rám mosolyog a hajdani gázgyár tornya, amiről menten eszembe jut, hogy hajdanán, úgy öt éves koromban, a gyötrő szamárköhögésem gyógyítására, Nagyival el-elsétálgattunk a Gázgyárhoz, némi gázgyári földért.

Nagyi busz-, vagy villamosjegyre nem szánt pénzt! A Lajos utcából, szépen, az unokát kézen fogva, elsétálgatott a Gázgyárig, vagy a Mátyás-hegyre, a testvére házáig. Ez már a „könnyített program” volt, mert – Anyu szerint – velük még akár az Óbudai Temetőig vezető utat is gyalog tette meg Nagyi. (Az így megtakarított forintokat, filléreket, a fedeles, hasas, eper-mintás bögrében gyűjtögette, a konyhai kredenc középső polcán, abból kerekedett ki év végére a szigorúan praktikus, karácsonyi ajándékainak a fedezete, ebből rakosgatta össze az én móringomat is, amelynek legszebb hímzett, madeirás, vagy toledós terítőit, sátoros ünnepeken, ma is használom.)

Szóval, kisétáltunk az immár mesésen felújított, akkoriban még meglehetősen lepusztult Gázgyárig, zacskóba lapátoltunk némi földet, amely az akkori hiedelem szerint kiváló ellenszerre volt a makacs köhögésnek. Aztán ezt a földet, kis vászon-zacskókba adagolva, éjszakára, a mellkasomra akasztották. Vagy ettől, vagy mástól, végül felépültem a szamárköhögésből is,

Úgy egy bő éve írtam a Gázgyár környéki, mozdulatlan darukról, amelyek csak meredten álltak, de most rehabilitálnom kell az építtetőket, mert immár eltűntek a daruk, így azt vélem, hogy bevégezték a feladatukat, de az ember igencsak hajlamos arra, hogy a furcsát, a hibásnak véltet felemlítse, majd aztán elfeledkezzék a helyreálló rend szóvá tételéről. Most megteszem.

Aztán az is az eszembe jut, hogy hány felháborodott, és rémképekkel riasztó cikket olvashattam a gázgyári föld rehabilitációjáról, vagy annak hiányáról, hiányosságairól, szemben a  Nagyanyám generációjának vélekedésével, amely szerint ez a föld, még gyógyító erővel is bírt, amit az én életben maradásom is visszaigazol, vagy pusztán azt a tényt, hogy az ember (pláne, a természet), annyi mindent kibír, legyűr, túlél, hogy az, már-már hihetetlen!

Ehhez az időszakhoz kapcsolódik az a kivételes élményem is, hogy (egész életemben és összesen) ekkor töltöttem öt egész napot, apai nagyszüleim, pesterzsébeti házában. Apai nagyanyám annyira és tartósan ellenezte szüleim házasságát, hogy teljes életére elzárkózott még tőlünk, innen sarjadó unokáitól is! Ceterum censeo (Carthaginem esse delendam), helyett, ennek a házasságnak nem kellett volna létrejönnie! Eldöntötte, és mint Cato, mindvégig tartotta is magát ehhez, került, amibe került! Történetesen az unokái szeretetébe került, de cserébe megkaptam az örmény származású, Kiss Ernő, (elleméri és ittebei) aradi vértanúval is rokonságban álló apai Nagyapám, áradó és meleg szeretetét! Jóllehet nem voltam társa a kerti bogrács melletti, általa készített tilinkó-fújdogálásban, hiába küldözgetett öt éves lényemnek sakk-feladványokat levélben, én sorra-rendre csak „darázs-derekú” királylányok rajzait küldtem feleletképpen, hiába kaptam tőle matek-feladványokat hamarabb, mint el tudtam volna olvasni, én csakis „más hangnemben” énekeltem a válaszaimat, de a szeretet áradt ide is, visszafelé is!

Kiss Ernő lányának a selyemre festett halotti leple, berámázva, most is ott lóg, a nappalim egyik falán.

Apai nagyanyám, Mamuka képe így is maradt meg bennem, szálkás-soványan, kissé hajlott háttal, összeszorított ajkakkal, szúrós, szigorú szemmel, a tarkóján, pici, fonott konttyal, amin semmit sem lágyított az a kis, göndörített (hajnalonta besütögetett) fru-fru és huncutka, amelyek – a másik Nagyim szerint – frivol mivoltuk okán, semmiképpen sem illettek egy ilyen „kiszáradt vénséghez”! Mi tagadás, ők sem kedvelték egymást!

Manapság, az égi kávéházban, vajon leülnek-e egy közös délutáni teára? Aligha!