Egy drága barátom éppen
Spanyolhonban nyaral. Mi más juthat a eszembe, mint a jó, szenvedésben,
betegségben, fájdalomban távozott literátor és alliterátor, Babits uram:
Spanyolhon. Tarka hímü rét.
Tört árnyat nyujt a minarét.
Bus donna barna balkonon
mereng a bibor alkonyon.
Megjegyzem az emlékeimben nem
nyujtja, hanem szórja a tör árnyat az a fránya minarét, de ez a varázslat a
magyarban, hogy átköltve is csaknem olyan szép marad, mint amilyen eredetiben
volt.
Noha belőlem már kihalt az utazás
iránti vágyódás, ám amióta megszületett Zalán unokám, mindinkább álmommá vált
egy barcelonai út. Imádtam volna, ha én mutathatom be az ismételhetetlen Gaudit
Zalánnak. Álmodoztam, a közös sétákról, a közös esti tapas-falatozásokról, a
közös felfedezésről.
Aztán folytatva a verset, rá kell
döbbennem, hogy ez is igaz és érvényes rám:
Ó mennyi város, mennyi nép,
Ó mennyi messze szép vidék!
Rabsorsom milyen mostoha,
hogy mind nem láthatom soha!
Még nagyobb a baj, mert a többségére
már nem is vágyom.
Aztán ma reggel, a Sárka lányom
által már nagyjából jellemzett költözés kellős közepén, arra a megnyugtató
érzésre ébredtem, hogy nem maradtam le Spanyolhonról. Lélekben többször is
bejártam, könyvek, filmek alapján, bennem él a hangulata, az ízei, van
elképzelésem az illatokról, más mediterrán országok alapján a melegről, a
délutánonként a tenger felől megérkező szélről, a késő esti hemzsegésről, a már
a második napra kialakuló „örök barátságokról”.
Még inkább boldogít, hogy biztosan
tudom, Zalán nem marad le sem Gaudiról, sem Barcelonáról. Hogy maradna le, amikor
Zsófi az anyja, és Peti az apja, Sárka pedig a tündér keresztanyja?
Zsófi, aki most is tud olyan
meglepetést szerezni, a (valljuk be meglehetősen elkapatott J)
fiának, hogy az sírva köszöni meg, aki kevés letöréssel, és hatalmas
szeretettel, figyelemmel szervezi, menedzseli, vezényli a mindennapokat, a
háztartást, a millió programot, és akinél nincs jobb Mami a világon!
Peti, akiről Zaza egy barátja is
csak annyit mondott, hogy pont ilyen apát szeretne magának, aki közös, fiús
programokat szervez maguknak, aki rock-koncertre viszi a fiát, akivel együtt
nézik a kisváros kocsmájában a fene se tudja milyen bajnoksági focimeccset,
hogy a kisebb baba nyugodtan alhasson!
Sárka egyszerűen csak a
csillagokat hozná le az égről Zazáért, és persze Zitusért is.
Hazudnék, ha magamat kihagynám a
csapatból. Hiszem, hogy hozzájárultam Zaza érdeklődési körének szélesedéséhez,
hiszen együtt „nagyítóztunk” meg minden fűszálat, bogarat, virágot a kertben,
együtt tanulmányoztuk az ujjbegynyi kisbékákat, a tátika-virág nyílását,
zárulását, interneten a rózsaszín delfineket, a bálnák énekét, és még mi minden
mást. Majd elmúlik, hogy természetbúvár szeretne lenni, mint Sir David
Frederick Attenborough, de a természet szépségei iránti nyitottsága soha nem
múlik el.
Hiszem, hogy a közös,
rajzolással, kőfestéssel, építéssel töltött órák nyomott hagytak, beépültek
esztétikai értékrendjének alapjaiba.
Hiszem, hogy a millió mese és
olvasás, az esténkénti Zaza mesék (amelyekben az aznapi eseményeket foglaljuk
népmesei keretbe, s ne adj Isten, hogy bármit is kifelejtsek, mert Zaza felriad
a szendergésből, és „Mandi azt kihagytad, hogy” felszólamlással teljessé teszi
a nap történetét) is hozzájárultak ahhoz, hogy már most is színesen, érdekesen
és pontosan fejezi ki magát.
Máig is keressük a szinonimákat, a
szavak eredetét, a „hogyan nevezik másképpen” játékunkkal biztosan tudom, hogy
közösen bővítettük Zaza szókészletét. Rajta kívül szerintem nincs kisfiú, aki
„szerfelett” örül valaminek.
Ma azzal az érzéssel folytatom a
dobozolást, a megdöbbenést, hogy a takarításaim dacára, mennyi-mennyi por
halmozódott fel, hogy már nem vágyódom a spanyol kirándulásra, mert biztosan
tudom, hogy az én unokáim el fognak oda (is) jutni!
Hajrá Zalán, hajrá Zita, vár
reátok Barcelona!
