Nagyszülők

Karácsony tájékán, meg minden olyan időszakban, amikor a kezeimre sokkal nagyobb szükségem van, mint egyéb szerveimre, mert éppen ajándékok gyártásával vagyok elfoglalva, nos, olyankor, ugrásszerűen megnő a televíziózás az én kis otthonomban. Mert, ilyenkor a TV előtt üldögélve hímezgetek, varrogatok, kötögetek, barkácsolok, hogy ne a néma csöndben készüljenek a meglepetések. A zenehallgatást ugyanis a főzéshez, sütéshez csatlakoztatom, így alakult, és alighanem már így is marad!

Ilyen időszakokban bukkanok mindenféle filmre, sorozatra, mesére, amelyekben győz a „jó”, és pusztul a gonoszság, ragyog a szépség és elrejtőzik a rútság, virul az élet, és visszaszorul a pusztulás.

Mese-mese-meskete!

Ám mindent összezavar, a minden önfeledtnek induló televíziózásom megakasztója, a reklám! Dühöngenék is rajta éppen eleget, ha nem használnám ki arra, amire lehet, egy-egy fél cigaretta elszívására, újabb kávé elkészítésére, az ebéd, vagy vacsora felmelegítésére, ilyesmire! Roppant ritka, hogy megnézem, és még ritkább, hogy emléket ébreszt bennem, mondjuk egy telefon, egy ital, egy cipő, vagy akár egy szépen megsütött hús-szelet, de éppen ez történt meg velem, éppen ma, egy cigi-mentes, reklám-szünetben!

A mostani történetem másik szála, amely aztán, akkurátusan összefonódik a reklámból érkező, sült marhaszeletével, éppen az, hogy ugye minden újszülöttnek jár éppen négy, azaz négy nagyszülő, két nagyapa, és két nagymama. Többé-kevésbé, mert persze korábban is átköltözhetnek ezek a nagyszülők, vagy némelyikük az örök vadászmezőkre, mint amikor a kicsi megérkezik, meg a szeretetteli kapcsolat totális hiánya okán is fordulhat úgy, hogy mégsem alakul ki kapcsolat az újszülött és a felmenő között, bár akár évtizedeket töltenek együtt, illetve párhuzamosan itt, ebben a dimenzióban, mondjuk úgy, hogy élve.

A harmadik motívum, amit beleszövögetnék a mostani mesemondásomba az a visszatérő, örök rejtély, hogy hogyan is férhetett el egy gyerekkori délelőttömben, két napot is kitevő élmény?

Mert gyerekkorom nyári vasárnapjai úgy kezdődtek, hogy elmentünk templomba, mindannyian. Aztán Apuval elindultunk Óbudáról, Pesterzsébetre meglátogatni nagyapámat, az örmény származású, Kandl Jánost, aki ilyenkor magányosan éldegélt, felesége, az én Mamuka-nagymamám ugyanis visszavonult Ráckevére, befőzni a gyümölcsöket, zöldségeket, meg megpihenni a kommunista férje, ideológiai befolyása alól.

Három busszal, meg némi sétával lehetett akkoriban Óbudáról eljutni Erzsébetre, emlékeim szerint a 6-ossal, a Margit-híd pesti hídfőig, 12-essel csuda messze, meg a végén még a 32-essel, vagy 23-assal, vagy ki tudja már, melyik busszal egy bizonyos útkereszteződésig, ahonnan még némi sétával lehetett megérkezni nagyszüleim házáig, ahol Nagyapám várt bennünket, a forró vas-serpenyővel, a méretes marhahús-szeletekkel, meg sok-sok fűszerrel!

Azok, a milliméteres kockákra vágott fokhagymák, vöröshagymák, csípős és édes, zöld és sárga paprikák, a fekete bors halmocskái, a fűszerpaprikák, a mustár, a só, és a finom, házi disznózsír, amivel csak éppen megkente Nagyapám a forró serpenyőt, mielőtt véresre, vagy közepesre sütötte a mesés hússzeleteket, amelyeket aztán minden köret, vagy kenyér nélkül, csak úgy magában, frissiben, falatokra vágva ettünk meg hármasban, Apám, Nagyapám és én. A férfiak, közben meghányták-vetették a világ folyását, nagy szeretetben és mély egyetértésben, és aztán, iszkiri, rohanvást mentünk vissza Óbudára, mert az én sváb nagyanyám, az anyai ágról, a reggeli mise után, alig két óra alatt (meg persze mindenféle titkos, korábbi előkészülettel) már előállította a húslevest, a sült disznóhúst, vagy csirkét, a hagymástört krumplit, a salátát és persze valami süteményt, és pontosan délre, várta a családot, a vasárnapi ebédre.

Jaj, volt annak, aki késett, és még inkább annak, aki nem evett rendesen! Márpedig, én, a kákabélű, rosszevő, csenevész kislány, aki már a levessel is jól lakott, (jelzem, ezért is utálom máig is a leveseket, mert elfoglalják a helyet a jóféle második fogás elől), a marhahús falatozás után, könnyen kivívtam óbudai nagyanyám rosszallását!

De megérte!

Hiába jöttem haza a buszokon, vaskos fokhagyma-bűzt árasztva (amit ma pokolian szégyenlenék), azt az ízt, az érlelt, frissen sült marhahús, omló puhaságát, remek aromáját, soha, senki el nem veheti, de nem is képes reprodukálni, én sem! Sajnos!

Amit sohase fogok megérteni az az, hogy miképpen fért be egy egyórás mise, kétszer másfél órás buszozás, egy jóízű erzsébeti beszélgetés és sütögetés-falatozgatás, az alig három-négy órás, vasárnapi délelőttbe, ez bizony örök rejtély, a gyerekkor csodája! Persze, azt se fogom megérteni, hogy Nagyapám pazar marhasültje után, hogy tudtam végig enni óbudai Nagyim remek ebédjeit, hogyan jutott még arra is idő, hogy együtt hámozzuk meg a héjában főtt krumplit a hagymástört krumplihoz, és Nagyi minden tiltakozása ellenére, hogyan szurkáljuk villára a krumpliszeleteket, kenjük meg zsírral, szórjuk be sóval, és a legnagyobb élvezettel faljuk a tiltott falatkákat, akár egy kis nyelv-megégetés árán is!

Talán, ha megérteném egyszer Einsteint és a relativitás-elméletet, akkor rájönnék, hogy mi is a nyitja, ezeknek a gyerekkori, végtelenbe nyúló, vasárnap délelőttöknek, amelyeknek varázsát még egy (vacak, televíziós) reklám is képes felidézni!

Novemberi, hajnali köd

Végtelen köszönettel (a sorsnak, a géneknek) bocsátom előre, hogy nekem nem rémképem, mumusom a depresszió.

Nem mondom, a levertség, a szomorúság, a bánat, a mélabú, a melankólia persze fel-felbukkan az életemben, kisebb-nagyobb gyakorisággal, hol magával ragad, akár napokra, hetekre, hol már órák alatt eloszlik-foszlik, valami jó könyv, kedvemre való zene, valami váratlan hír, egy telefonhívás, vagy csak egy napfényes, fél órás séta, nyomtalanul száműzi a tétlen bánkódás időszakát.

A depresszió mély, sötét, lelki mocsara, alig egyszer-kétszer szippantott magába tartósabban, és azzal a tanulsággal zárult ez a néhány, ritka időszak, hogy minden lelki és testi erőmmel kerüljem el, mint ördög a tömjént, ha csak távolról is megcsap a szele, már mindent, de mindent bevetek, hogy a belátható közelségétől minél távolabb kerüljek!

Szóval röviden, nem vagyok hajlamos a depresszióra, bár ezek a ködös, novemberi hajnalok, na, ezek aztán még csak egy csöppet sem kedveznek a derűlátó életszemléletnek!

Hajnal! Kinek, mikor jön el a hajnal! Gyanítom, hogy sokak számára ez a korai, 4-5 órai időszak, amit én hajnalként azonosítok, még bőven a legsötétebb éjszakának számít, de én, ilyenkor szoktam az első egy-két kávémmal és cigarettámmal átnézni az interneten érkező üzeneteket, közzétenni az előző napok fogalmazványait, olvasgatni az éppen megkezdett könyvemet, és megnézem, hogy aznapra éppen milyen időjárás várható, amit a konyhám ablakából is ellenőrzök, saját szemmel!

Valami pazar élvezet az éppen olvasott könyv lapjaiból olykor felpillantva, végignézni az éjszaka csodáit (lásd Babits Mihály és Weöres Sándor, idevágó verseit, az Esti kérdést, meg az Éjszaka csodáit), néha egész messze ellátni, és csak úgy sziporkáznak a különféle színű, ezüstös és aranyos lámpafények, mesés átélni a keleti égbolton megjelenő napfény első, parányi felvillanásait, de ezen a héten, bizony semmi más nem látható, csak a novemberi köd!

Már tegnap, tegnapelőtt sem volt tiszta a horizont, de ma, ma aztán mindössze két, pisla fény mutatkozik a konyhaablakomban, a Szérűskert utca, két, hozzám legközelebb eső, utca-lámpájának halvány fénye.

Sehol sincs a Szentendrei út, a Huszti út, a távfűtő-művek tornyának vízszintes, piros fényjelzése, nem látható az alig 200 méterre lévő Lidl világítása sem, a másik oldalra eső, hálószobai ablakból, viszont szinte kézzel tapintható a vattaszerű, sötét köd.

Mintha Mordor teremtményei és a dementorok egyszerre támadnának!

Az ősz, kora-tél ezen a perceit, óráit, ha megfeszülök, akkor sem tudom szeretni!

Mennyire félreérthető

Évtizedek jöttek és mentek, és valahányszor valamelyik szeretett rokonom, leszármazottam, barátom, ismerősöm megtisztelt azzal, hogy búját-baját, bánatát éppen velem osztotta meg, mindig ugyanazt a megoldást alkalmaztam, erre vitt a lélek, meghallgattam, majd igyekeztem megnyugtatni.

Igen ám, de hogyan? Hát, persze, úgy, ahogy engem is meg lehetett (volna) nyugtatni, azzal, hogy elmondtam, anekdotázva, példával illusztrálva, hogy mással, például velem is megesett már hasonló dolog, és íme, én is túléltem, nehezen, és küszködve, de végül is megerősödve, bizonyos szempontból meggazdagodva, képes voltam folytatni az életemet.

A legnemesebb jóhiszeműséggel jártam el, mert engem az a bizonyosság, hogy már más is átélt olyas, vagy hasonló helyzetet, mint amilyennel éppen most szembesültem, és igen, túlélhető, leküzdhető ez az akadály, mélységes mély megnyugvással töltött el.

Lelkem mélyén, Vörösmarty Mihály: „Gondolatok a könyvtárban” című versének soraiból építkeztem:

„Hogy a legalsó pór is kunyhajában

Mondhassa bizton: nem vagyok magam!

Testvérim vannak, számos milliók;

Én védem őket, ők megvédnek engem.

Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.

            Ez az, miért csüggedni nem szabad.”

Ebből és hasonló érzésekből merítettem erőt, a saját, kisebb, de főként nagyobb gondjaim kezelésekor, az az érzés, hogy nem vagyok magam, nem vagyok egyedül, mással is megesett, más is túlélte, egyszerűbbé, leküzdhetőbbé varázsolta, még az egy pillanattal korábban, akár halálosnak is látszó akadályt.

És ezzel a meggyőződéssel felvértezve és e gyakorlat szerint éltem le immár közel 7 évtizedet, mígnem a közelmúltban, egyszer éppen valaki probléma-feltárását követő, „más is túlélt már, akár én is, a Te gondodhoz hasonló helyzetet” mesém kellős közepén, egy másodpercnyi, átfutó mimikai rezdülés kapcsán ért a megvilágosodás!

Ajjaj! Hiszen az, hogy én rákezdek, analógnak tekinthető  élethelyzetek elmesélésébe, akár úgy is érthető, mint amikor az óvodások azt mondják egymásnak, hogy bibibííí! Vagyis, hogy mit nekem a te gondod, az enyém nagyobb volt! És íme, leküzdöttem! Hol vagy hozzám képest? Pancser!

Igazán soha nem azt akartam érzékeltetni, hogy, bezzeg én, na, én aztán, még a te gondodnál  aggasztóbb helyzeten  is úrrá lettem, hanem csak azt, hogy más is került már hasonlóan szorongató kelepcébe, és hidd el, ez is leküzdhető! De, persze nem csak eképpen értelmezhető az én reakcióm!

Utólag, és visszamenőleg, szégyenkezem! Pedig a szándékom, igazán, mély meggyőződésből fakadóan, jó volt!

Közel járnék, a pokol tornácához?