Nagyszülők

Karácsony tájékán, meg minden olyan időszakban, amikor a kezeimre sokkal nagyobb szükségem van, mint egyéb szerveimre, mert éppen ajándékok gyártásával vagyok elfoglalva, nos, olyankor, ugrásszerűen megnő a televíziózás az én kis otthonomban. Mert, ilyenkor a TV előtt üldögélve hímezgetek, varrogatok, kötögetek, barkácsolok, hogy ne a néma csöndben készüljenek a meglepetések. A zenehallgatást ugyanis a főzéshez, sütéshez csatlakoztatom, így alakult, és alighanem már így is marad!

Ilyen időszakokban bukkanok mindenféle filmre, sorozatra, mesére, amelyekben győz a „jó”, és pusztul a gonoszság, ragyog a szépség és elrejtőzik a rútság, virul az élet, és visszaszorul a pusztulás.

Mese-mese-meskete!

Ám mindent összezavar, a minden önfeledtnek induló televíziózásom megakasztója, a reklám! Dühöngenék is rajta éppen eleget, ha nem használnám ki arra, amire lehet, egy-egy fél cigaretta elszívására, újabb kávé elkészítésére, az ebéd, vagy vacsora felmelegítésére, ilyesmire! Roppant ritka, hogy megnézem, és még ritkább, hogy emléket ébreszt bennem, mondjuk egy telefon, egy ital, egy cipő, vagy akár egy szépen megsütött hús-szelet, de éppen ez történt meg velem, éppen ma, egy cigi-mentes, reklám-szünetben!

A mostani történetem másik szála, amely aztán, akkurátusan összefonódik a reklámból érkező, sült marhaszeletével, éppen az, hogy ugye minden újszülöttnek jár éppen négy, azaz négy nagyszülő, két nagyapa, és két nagymama. Többé-kevésbé, mert persze korábban is átköltözhetnek ezek a nagyszülők, vagy némelyikük az örök vadászmezőkre, mint amikor a kicsi megérkezik, meg a szeretetteli kapcsolat totális hiánya okán is fordulhat úgy, hogy mégsem alakul ki kapcsolat az újszülött és a felmenő között, bár akár évtizedeket töltenek együtt, illetve párhuzamosan itt, ebben a dimenzióban, mondjuk úgy, hogy élve.

A harmadik motívum, amit beleszövögetnék a mostani mesemondásomba az a visszatérő, örök rejtély, hogy hogyan is férhetett el egy gyerekkori délelőttömben, két napot is kitevő élmény?

Mert gyerekkorom nyári vasárnapjai úgy kezdődtek, hogy elmentünk templomba, mindannyian. Aztán Apuval elindultunk Óbudáról, Pesterzsébetre meglátogatni nagyapámat, az örmény származású, Kandl Jánost, aki ilyenkor magányosan éldegélt, felesége, az én Mamuka-nagymamám ugyanis visszavonult Ráckevére, befőzni a gyümölcsöket, zöldségeket, meg megpihenni a kommunista férje, ideológiai befolyása alól.

Három busszal, meg némi sétával lehetett akkoriban Óbudáról eljutni Erzsébetre, emlékeim szerint a 6-ossal, a Margit-híd pesti hídfőig, 12-essel csuda messze, meg a végén még a 32-essel, vagy 23-assal, vagy ki tudja már, melyik busszal egy bizonyos útkereszteződésig, ahonnan még némi sétával lehetett megérkezni nagyszüleim házáig, ahol Nagyapám várt bennünket, a forró vas-serpenyővel, a méretes marhahús-szeletekkel, meg sok-sok fűszerrel!

Azok, a milliméteres kockákra vágott fokhagymák, vöröshagymák, csípős és édes, zöld és sárga paprikák, a fekete bors halmocskái, a fűszerpaprikák, a mustár, a só, és a finom, házi disznózsír, amivel csak éppen megkente Nagyapám a forró serpenyőt, mielőtt véresre, vagy közepesre sütötte a mesés hússzeleteket, amelyeket aztán minden köret, vagy kenyér nélkül, csak úgy magában, frissiben, falatokra vágva ettünk meg hármasban, Apám, Nagyapám és én. A férfiak, közben meghányták-vetették a világ folyását, nagy szeretetben és mély egyetértésben, és aztán, iszkiri, rohanvást mentünk vissza Óbudára, mert az én sváb nagyanyám, az anyai ágról, a reggeli mise után, alig két óra alatt (meg persze mindenféle titkos, korábbi előkészülettel) már előállította a húslevest, a sült disznóhúst, vagy csirkét, a hagymástört krumplit, a salátát és persze valami süteményt, és pontosan délre, várta a családot, a vasárnapi ebédre.

Jaj, volt annak, aki késett, és még inkább annak, aki nem evett rendesen! Márpedig, én, a kákabélű, rosszevő, csenevész kislány, aki már a levessel is jól lakott, (jelzem, ezért is utálom máig is a leveseket, mert elfoglalják a helyet a jóféle második fogás elől), a marhahús falatozás után, könnyen kivívtam óbudai nagyanyám rosszallását!

De megérte!

Hiába jöttem haza a buszokon, vaskos fokhagyma-bűzt árasztva (amit ma pokolian szégyenlenék), azt az ízt, az érlelt, frissen sült marhahús, omló puhaságát, remek aromáját, soha, senki el nem veheti, de nem is képes reprodukálni, én sem! Sajnos!

Amit sohase fogok megérteni az az, hogy miképpen fért be egy egyórás mise, kétszer másfél órás buszozás, egy jóízű erzsébeti beszélgetés és sütögetés-falatozgatás, az alig három-négy órás, vasárnapi délelőttbe, ez bizony örök rejtély, a gyerekkor csodája! Persze, azt se fogom megérteni, hogy Nagyapám pazar marhasültje után, hogy tudtam végig enni óbudai Nagyim remek ebédjeit, hogyan jutott még arra is idő, hogy együtt hámozzuk meg a héjában főtt krumplit a hagymástört krumplihoz, és Nagyi minden tiltakozása ellenére, hogyan szurkáljuk villára a krumpliszeleteket, kenjük meg zsírral, szórjuk be sóval, és a legnagyobb élvezettel faljuk a tiltott falatkákat, akár egy kis nyelv-megégetés árán is!

Talán, ha megérteném egyszer Einsteint és a relativitás-elméletet, akkor rájönnék, hogy mi is a nyitja, ezeknek a gyerekkori, végtelenbe nyúló, vasárnap délelőttöknek, amelyeknek varázsát még egy (vacak, televíziós) reklám is képes felidézni!